A kormányzati érvek (s az azokkal szembefeszülő ellenérvek) kifejtésére legutóbb a múlt héten, a Trend/Prognózis Rt. (vezérigazgató: Nagy Sándor) nyugdíj-konferenciáján maga Kökény Mihály népjóléti miniszter vállalkozott. Mindenekelőtt hivatkozott a Tárki nyugdíjrendszerrel kapcsolatos közvélemény-kutatásának eredményeire (Figyelő, 1997/6. szám), melyekből a miniszter (és a forrásául szolgáló napilap) olvasatában egyszerre derül ki az, hogy a lakosság többsége helyesli a vegyes nyugdíjszisztéma bevezetését, s az, hogy nagyobb részük számára a nyugdíjreform nem jelent mást, mint korhatáremelést. Mindebből a miniszter – valószínűleg helyesen – arra következtetett: még hosszadalmas felvilágosító, nevelő, informáló stb. tevékenységre van szükség ahhoz, hogy a polgárok fejében tisztázódjanak a nyugdíjreformmal kapcsolatos lehetőségek.
Indítékok, előzmények
Előadásának némileg eufemisztikus bevezetőjében a miniszter arra is utalt, hogy egészen más társadalmi-gazdasági környezetben alakult ki a hetvenes években megalapozott, s még ma is működő nyugdíjrendszer; s azon túl, hogy e körülmények azóta alaposan megváltoztak, kedvezőtlen változások történtek a foglalkoztatási (értsd: félmillió munkanélküli), illetve a demográfiai viszonyokban (értsd: elöregedés) is. Külön kiemelte a nyugdíjrendszer súlyos finanszírozási gondjait, s a jól ismert adatokat a 250 milliárdos kinnlevőségről; azt, hogy 1990 óta 1,5 millió ember veszítette el a munkahelyét; hogy a járulékfizetési terhek nagysága a fekete- és szürkegazdaság méreteit növeli; s hogy a kormegoszlási adatok is kedvezőtlenül alakulnak. A miniszter ezzel kapcsolatban az 1890-es kormegoszlási adatokat nevezte egészségesnek (a fejlődő országokra jellemző úgynevezett fenyőfa alakú korfa, létrejöttéhez a magas születésszám mellett alacsony átlagéletkor szükséges). A jelenlegi egyenletesebb, ám a nyugdíjrendszer szempontjából kedvezőtlenebb korstruktúra létrejöttét a “történelmi viharoknak” és a “demográfiára ható tényezőknek” tulajdonította. Kökénynek szomorúan kellett megállapítania, hogy ez a bizonyos korfa 2050-ben sem ölti fel a mágikus fenyőfa-alakot – persze akkor, ha a következő fél évszázadban is kizárólag a mai magyarországi populáció alapján számított demográfiai trendekkel kalkulálunk, s az ilyen történelmi távlatban szinte kiszámíthatatlan országközi migrációt nem vesszük figyelembe.
A miniszter, miután – helyesen – a nyugdíjreform első számú indítékának nevezte a demográfiai tényezőt (magyarul: a lakosság elöregedését), azt is megemlítette, hogy még a mai nyugdíjasok is joggal vetik a kormány szemére a degresszió mértékét; azt, hogy nem látszik kapcsolat a járulékfizetés és az ellátás között; s hogy semmi sem ösztönzi a munkavállalókat a járulékfizetésre (már ha a törvényi kényszertől eltekintünk). Azaz – vonta le a konzekvenciát a népjóléti tárca gazdája – nem várható, hogy az intergenerációs szolidaritás fenntartja a jelenlegi rendszert. Ugyanitt említette meg a járulékfizetés nélküli szolgálati idők eddigi nagyarányú elismertségét is – ami viszonylag keveset emlegetett jellemzője a most kiszenvedőben lévő nyugdíjrendszernek.
A miniszter szerint a nyugdíjreform (függetlenül a jelenlegi koncepció parlamenti elfogadásától) semmiképpen sem 1998-ban kezdődik, hiszen legalább már a kilencvenes évek eleje óta folyamatban van. Előadásának egy későbbi pontján elő is vezette a nyugdíjreform derekas előtörténetét. Szót ejtett a nyolcvanas években készült progresszív előtanulmányokról, majd sorra a többi lépésről, mint a nyugdíjalap számításának az életkeresethez való közelítése. Megtudhattuk, hogy 1992 óta létezik olyan előírás, amely kötelezővé teszi a kereseti adatok folyamatos egyéni nyilvántartását (azóta sem tartják be); hogy 1993 óta van lehetőség önkéntes kölcsönös nyugdíjbiztosító pénztárak létrehozására, azaz ekkortól virtuálisan már létezik egy tőkefedezeti, pontosabban várományfedezeti nyugdíjpillér (tagságuk már félmilliós, vagyonuk eléri a 23 milliárd forintot). Fontos lépésnek tekintette a szociális jellegű ellátásoknak a nyugdíjrendszerből való kiemelését és azt is, hogy az 1996 nyarán elfogadott törvény nyomán fokozatosan 62 évre emelkedik a nyugdíjkorhatár.
E tényeket a miniszter mindenekelőtt annak nyomatékául sorolta fel, hogy a kormány sohasem operált egyidejű, drasztikus változásokkal, s a most elfogadásra váró új nyugdíjkoncepció is csak lépcsőzetesen valósul meg, azaz 1998 nem is lesz durva határkő. Mi több, Kökény Mihály szerint csak 2009-re fejeződne be a nyugdíjrendszer átalakítása.
A miniszter szerint abban nincs nézeteltérés az amúgy vitatkozó felek között, hogy mérsékelni kell a generációk közötti aránytalan teherviselést – a viták innen kezdődnek, s tétjük az, hogy milyen mértékben kapjon teret az egyéni öngondoskodás. Az ismert kormányálláspont szerint a kívánatos megoldás a kétpillérű, vegyes finanszírozású rendszer, amelyben azonban a szolidaritási elem a meghatározó – magyarul a kormányelképzelés továbbra is a felosztó-kirovó rendszer túlsúlyával számol (hogy mást ne mondjunk, még azok a munkavállalók is ide fizetik majd nyugdíjjárulékuk kétharmadát, akik amúgy átléptek a vegyes finanszírozású rendszerbe).
Ezt a felosztó-kirovó pillért azután alaposan megreformálnák, ám a reform részleteiről valahogy csak nem akar szó esni. A tőkefedezetinek nevezett pillérnek a miniszter bevallottan kiegészítő szerepet szán, ám azt is hozzáteszi, hogy a befizetéseket gyűjtő pénztárak a gazdaság “élénkítésében” is fontos funkciót tölthetnek be.
Feltételes mód
Az új nyugdíjrendszernek ráadásként még két normatív követelménynek is eleget kell tennie: nem romolhat a jelenlegi nyugdíjasok helyzete, s a vegyes finanszírozású rendszerben elérhető nyugdíjszínvonal sem lehet kisebb, mint ma: vagyis cél, hogy ne csökkenjen a helyettesítési ráta. Míg e két feltétel teljesülésének garantálása alighanem kívül esik az emberi lehetőségek határain, az biztosan tudható, hogy a járulékfizetési érdekeltség normaként szabott növekedése nem fog bekövetkezni: aki eddig el tudta kerülni a járulék (és persze az adó) befizetését, az ezután is megteheti, s az a tény, hogy a nagyjából változatlan összegű járadék egyharmadát egyéni tőkeszámlán vezetik, eltörpül amellett, hogy a maradék kétharmad viszont elúszik, pontosabban bekerül a tb-moloch gyomrába, amelynél a megtakarítás minden formája csak jobb lehet a járulékfizető számára. Elképzelhető, hogy néhány notórius adó- és járulékelkerülő megunja a hatósági vegzatúrát, s legalizálja tevékenységét, ebben viszont inkább a törvények betartását célzó hatósági kényszernek lesz szerepe, mint a kétpillérű szisztéma kétes csábításának.
Az új szisztémával szemben támasztott normatív feltételek közé tartozik az is, hogy maradjanak ki belőle a szociális funkciók; hogy a járulékfizetés nélküli szolgálati éveket csak korlátozottan vegye figyelembe; hogy a korábban megszerzett jogosultságokat viszont ismerje el az új rendszer; hogy biztosítsa a nyugdíjak értékállóságát; s mindemellett – versenyképességi okok miatt is – tovább csökkenjen a járulék mértéke (ezzel kapcsolatban erős a szkepszis a gazdasági szakértők körében).
A miniszter még számos említésre méltó és örvendetes tényt talált megnevezésre érdemesnek: például, hogy a felosztó-kirovó, illetve a tőkefedezeti rendszer kockázata más és más típusú; a két szisztémában más és más a nemek közötti kockázatmegoszlás; továbbá, hogy eme eltérő típusú kockázatok kiegyenlítik egymást, s így az egész kettős rendszer kockázata kisebb, mint egy egységes felosztó-kirovóé. A felosztó-kirovó szisztémában amúgy a befizetett járulék és az ellátás közötti szoros kapcsolat megteremtését ígéri (a jelenlegi tb-nyilvántartási viszonyokat ismerve ez maga lenne a tudományos fantasztikum), no meg azt, hogy a biztosítási jövedelemhatár kétszerese lesz a mindenkori átlagkeresetnek.
Mindezek után a miniszter megszabta a lehetséges kompromisszumok határait: azokat a pontokat, ahol a kormány engedett az önkormányzat követeléseinek. Ennek megfelelően kiderült, hogy a kormányzat a vegyes (svájci) indexálást csak 2000-től vezetné be a felosztó-kirovó rendszerben, és hogy a nyugdíjskála 1,5 helyett 1,65 százalékot venne figyelembe járulékkal fedezett szolgálati évenként (ezt a kettős rendszerbe átlépők is megőriznék). Az anyaságot is honorálja az új rendszer: gyermekenként két, fogyatékos gyermekenként három évet ismerne el a felosztó-kirovó pillér. A gyermeknevelési, ápolási idő, illetve az egyetemi tanulmányok beszámítására pedig azt javasolja a kormány, hogy nyíljék mód az ezen évekre vonatkozó jogosultság kedvezményes megvásárlására.
1998-ban elkezdik az új, “nulladiknak” nevezett pillér, az időskorúak járadékának bevezetését – ezt a nyugdíjrendszerből kiemelt járadékot azok kapnák, akik kevés szolgálati idejük miatt vagy valamely más okból nem szereztek jogosultságot a nyugdíjra.
A tőkefedezeti rendszerben az eddigi garanciaelemek erősítésére azt javasolják, hogy a nyugdíjpénztári Garancia Alap mögött (ez az eredeti koncepcióban is szerepet kapott) álljon ott az állam a maga rettentő súlyával – legalábbis a befagyott követelések, az egyéni tőkeszámlák s azok hozadékának fedezetéül. Ráadásul a járulékbeszedést és a nyilvántartást is szeretnék egységesíteni – már csak a költségek csökkentése miatt is. Az átmenet időszakában lassul a degresszió megszűnése, azaz immár egy elnyújtottabb átmenettel számolnak: 2004-ben az átlagkereset 150 százalékáig törölnék el a degressziót, teljes megszűnésére pedig csak 2009-től lehet számítani.
Nem lesz viszont irgalom a főbb pontokon. Nincs alku a második (“tőkefedezeti”) pillér mértékében, azaz marad egyharmadosnak; a vegyes rendszer kötelező lesz a pályakezdők számára (ellenkező esetben – így a miniszter – csak később és gyengébben jelentkezik a tőkepiacra gyakorolt hatása), s ha más ütemezéssel is, de az indexálási rendszert is átalakítják (a reálbér-növekedés utóbb csak az inflációs rátával kiegyensúlyozva fogja meghatározni a leendő nyugdíjemelések mértékét). Végül pedig a korkedvezményes és a rokkantnyugdíjazás rendszerét is felül fogják vizsgálni – hogy milyen lesz, az még nem tudható, csak az, hogy nem lesz azonos a jelenlegivel.
Ellen-csapások
Ha a kormányzat úgy vélte, hogy néhány, az alapkérdéseket nem érintő kompromisszumpont elfogadásával leszerelheti a vegyes finanszírozású rendszer ellenfeleit, akkor tévedésben volt – ennek beláttatásáról személyesen Vágó János, a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnöke gondoskodott. Mindenekelőtt fontosnak tartott megemlíteni még egy, a nyugdíjreformot sürgetőssé tevő okot: a jogbiztonság hiányát, azaz hogy számosan vannak, akik büntetlenül elmulaszthatják (járulékfizetési) kötelezettségeik teljesítését. Ehhez még hozzáfűzte, hogy a korábban említett “demográfiai okokon” családpolitikával, a munkanélküliségen foglalkoztatáspolitikával, a jogbiztonság hiányosságain pedig “egyéb” jogi eszközökkel lehet segíteni. Lám, egy csapásra milyen egyszerűnek tűnik minden! A nyugdíjfilozófiai vitának (tőkefedezeti versus felosztó-kirovó) pedig egyszerűen nem látja értelmét az elnök, ám azt mindenesetre leszögezte: nem a felosztó-kirovó rendszer a hibás a jelenlegi helyzet kialakulásáért (amelyre egyébiránt több jelzőt nem is pazarolt). Két fix kiindulópontot ajánlott a vitához: az egyik az országgyűlés még 1991-ben kelt határozata (amely “tárgyszerűen meghatározta”, milyen is legyen a nyugdíjreform: ennek alapján természetesen maradna az egy logikájú, felosztó-kirovó rendszer). Márpedig – így Vágó János – ha nem ezen (hat évvel ezelőtt még konszenzuálisnak ható) elvek alapján kerül sor a nyugdíjreformra, akkor az “ügy” óhatatlanul kikerül a politika küzdőterére, ami kelet-európai nyelven a poklok poklát jelenti. Emellett – kormányzati értékelés szerint nyilván unfair módon – emlékeztetett arra is, hogy a kormány programjában még valami egészen más szerepelt nyugdíjreform címén. Annak a véleményének is hangot adott, hogy vegyes nyugdíjrendszer nem lesz, hanem már van, hiszen, így az érv, ekként kell értékelnünk a már több mint három éve működő önkéntes nyugdíjpénztárak létét.
Ekkor hangzott el a kulcsszó: a nyugdíjbiztosítási rendszeren belül majdan képződő tartalékok, melyeknek az önkormányzati elnök szerint is szerepet kell kapniuk a gazdaság finnanszírozásában. A nyugdíjrendszeren belül tehát – bár ezt ebben a pillanatban nehéz elképzelni – jelentős szufficit képződik majd, és számos szakember szerint pontosan ennek kezelése a nyugdíjvita egyik, ha nem legfontosabb tétje. A képződő tartalékot a nyugdíjbiztosító persze maga szeretné forgatni – természetesen nem “saját kezűleg”, hanem profi alapkezelők segítségével. Ezáltal létrejönne egy, a nyugati terminológia szerint részben tőkésített rendszer, s szépen kikerülhető volna az üzleti biztosítók bevonása, melyek befektetési tevékenységét kockázatosnak, hozamait pedig kétesnek tartják az önkormányzat (e konferencián is szóhoz jutott) képviselői. Ehhez tartozna még az egyéni számlaként működő nyilvántartás megteremtése, melyről egy valami biztosan tudható: tetemesen megemelné a nyugdíjbiztosító működési költségeit, s ez csökkentheti a nyugdíjpénztárak drága működését felhánytorgató érvek erejét is. Mindehhez immár refrénszerűen járul a figyelmeztetés: a piaci befektetéseknek kockázata van, s a biztos hozadékot semmi sem garantálhatja, ami frappáns megfigyelés, figyelembe véve, hogy hányadik évében jár a kis magyar kapitalizmus.
Kompromisszumra tehát igen csekély az esély. Az álláspontok nem nagyon közeledtek egymáshoz, s ezt a vita résztvevőinek nyilatkozatai is megerősítik. Mindeközben azonban alig esik szó valakiről: a járulékfizetőről. Már nem mint az atyai gondoskodásra szoruló leendő járadékosról, hanem az ereje teljében lévő gazdasági alanyról, aki egyre világosabban látja, hogy a (ismert kutatónk által államilag szervezett pilótajátéknak nevezett) nyugdíjrendszeren kívül szinte bármely más célra érdemesebb befektetni, s aki már évekkel ezelőtt megkezdte a nyugdíjrendszer “magánosítását”, nyugdíjas éveinek privát megalapozását.