A magyar játék neve: szerzés. Egyszerűen arról van szó, hogy aki valamihez közel kerül, azt meg is akarja szerezni. A játékban az a legszebb, hogy élesben megy. Aki jól játszik, tényleg szerez magának ezt-azt, vállalatot, ingatlant, miegymást. Amikor harminc év múlva majd a fiacskája megkérdi: hát te papa, hol voltál, amikor árulták az egész hazát? – akkor büszkén válaszolhatja: ott voltam, nyertem is.
A szerzésben – nevezzük így a jogilag és/vagy etikailag elítélhető, a nyilvánosságot kerülő vagyonmegkaparintást – annál nagyobb a nyerési esély, minél inkább ki lehet cselezni a játékszabályokat. Példaképpen lássunk néhány olyan vagyonszerzési trükköt, amelyet az elmúlt időkben sikerrel alkalmaztak!
A szellemi apporttól a bennfentes ügyletekig
Meglehetősen általános módszer valamely valódi vagyonnal úgy összeházasodni, hogy mi úgynevezett szellemi apportot viszünk a közös társaságba. Ennek értéke lehet akár a csillagos ég is, de célszerűen mindenképpen annyi, hogy a szavazásokat kézben tarthassuk. A szellemi apport bármi lehet, amit a tulajdonostárssal el lehet fogadtatni. Ilyen bevált apport például az, hogy mi majd a közös társaságot jól fogjuk vezetni. Szaknyelven ezt management fee apportnak nevezik. Lehet azonban a szellemi apport egy hasznos vagy hasznavehetetlen számítógépes program vagy akár azok a kapcsolatok, know how-k is, amelyeket éppen annál a vállalatnál szereztünk, amelyet le akarunk nyelni: amelyben vagyoni részesedést akarunk szerezni anélkül, hogy tényleges pénzt befektetnénk.
Más. A tulajdonosok és a hitelezők ránk, a felszámolóra bíznak – bírósági segédlettel – egy társaságot, hogy a lehető legmagasabb áron adjuk el, és ebből kártérítsük az előbbieket. Mi első lépésként megállapítjuk, hogy mi az, ami az egész romhalmazból tényleg értékes, és ezt egy hozzánk közel álló cégnek a felszámolás egészére prognosztizált jelképes ár arányában eladjuk. Ezzel kivédhető az az esetleges támadás, hogy a vagyon egy részét a felszámoló elkótyavetyélte. A maradékkal csak annyit kell törődnie a felszámolónak, hogy a felszámolás költségeit a bevétel fedezze.
Ha a saját magunk vezette vállalatot akarjuk megvenni, kézenfekvő módszer a kiárusítás előtt tönkretenni, hogy a tulajdonosoknak – mondjuk az államnak – ne legyen más választásuk, mint eladni. Ekkor strómanunk még egy kicsit lenyom az árból, majd megveszi az egészet – nekünk. A tönkretétel persze nem valódi, csak virtuális – ahogy divatosan mondják. Eredményelrejtésről, vészterhes kötelezettségvállalások fenyegetéséről stb. van szó, amelyeket, ha már tulajdonosok vagyunk, a magunk hasznára fordíthatunk.
Ha vállalatunknál a tulajdonosok nem estek a fejükre, akkor úgy lehet megszerezni a szemüket (a szóösszetétel a “megszerezni a vállalatot” és a “kilopni a szemüket” kombinációjaként jött létre), hogy divizionálás vagy stratégiai üzleti egységek szervezése jelszavával a nekünk tetsző, értékes jogokat, kiváltságokat vagy akár vagyont leválasztjuk, és előbb az érdekeltségünkhöz tartozó divízióba, majd privát kft.-be szervezzük. A maradék vagyon sorsát akár nem is érdemes említeni, azt már az előzőek szerint, olcsón meg lehet szerezni.
Becsületesnek tűnő vagyoneladást úgy is lehet imitálni, hogy összejátszunk a vagyonértékelővel, aki a tényleges piaci viszonyokra vagy más objektívnek tűnő összefüggésre való hivatkozás hókuszpókuszával leértékeli a pályázati kikiáltási árat. Ezután az értékesítést szervező ügynöknek felajánljuk jutaléka kétszeresét arra a fiktív bevételre, amelyet elenged nekünk az árból. Miután az érdekeltségeket így megteremtettük, már legfeljebb az zavarhat, ha valaki más is kedvet kap az ilyen vagyonra, de erre a problémára is alkalmazni lehet a konkurencia kezelésének később bemutatandó módszerét.
Ha elég jól ismerjük a privatizációt adminisztráló embereket, hamar megtudhatjuk, hogy egy nagy tranzakció árnyékában milyen hordalékok, leválasztható részek vannak, amelyekre nem figyel senki. 1991-93 között még arra sem vigyáztak, hogy ne legyen túl feltűnő a szerzés; az előbb vázolt árnyékolási szokás csak később alakult ki. Lehet szó egy üdülőről, gyártelepről, autókról, készletekről vagy bármilyen, az egészhez viszonyítva nem túl jelentős tételről. Ezeket eszközalapú értékesítés címén lehet megszerezni. Ennek jó módszere a zártkörű, meghívásos versenyeztetés, amelyre az adminisztráció csak bennünket és két olyan barátunkat hív meg, akivel már megbeszéltük a végeredményt.
Még ennél is jobb a bennfentes információ hasznosítása: azt megtudni, hogy amit most bagóért meg lehet szerezni, a csak kevesek által ismert összefüggések miatt miért érhet hirtelen nagyon sokat. Ez évszázada bevált módszer például részvények vagy ingatlanok megszerzéséhez, majd hatalmas többletnyereség bezsebeléséhez. Ennek egy változata az is, ha a már birtokunkban lévő vagyont hozzuk olyan helyzetbe, hogy például közcélokra kelljen kisajátítani. Ilyen esélyük természetesen a hatalommal, befolyással rendelkező embereknek van.
Korrupt és csalárd ügyletek
Irulva-pirulva mondom: olykor bizony előfordul, hogy egyszerűen a vételárból történő visszafizetésért, alul- vagy felülszámlázásért – ahogy a helyzet diktálja -, korrupt módon is hozzá lehet jutni olcsón ehhez-ahhoz. Ilyenkor többnyire egyszerűen beígérünk valamilyen jutalékot az eladónak a megegyezett, igen olcsó ár felett. A jutalék lehet közvetlenül készpénz, de lehet egy kellemesen hasznot hozó megrendelés is vagy egy megfelelő részesedés egy másik ügyletből. Ha a korrupció ilyen körítést kap, jogszerűsége többnyire vitathatatlan, ezért ezt fehér korrupciónak hívják.
Kicsit bonyolult, viszont szinte kockázatmentes egy vállalatot úgy megvenni, hogy a vételárra hitelt veszünk fel, melynek fedezete maga a vállalat. Ha a vállalat ki tudja termelni a törlesztést, akkor megszereztük – ha nem, akkor a bank bukott. Ha ezt a módszert kellő eleganciával adjuk elő, akkor vezetői kivásárlásnak is lehet nevezni. A privatizáció céljaira felvett hitelek jelentős részét egyébként nem is szándékoznak visszafizetni. A hitel csak arra szolgál, hogy birtokon – azaz vállalaton – belül kerüljön a vásárló, aki mindent elad, ami eladható, s a hitelfedezet helyett az így kiürített vállalat marad a hitelezőé.
Van, amikor nem is kell valamit megszerezni, elég csak az elsőbbségi vagy elővételi jogot megkaparintani, például egy jól megfogalmazott bérleti szerződéssel. Ennek birtokában aztán elegendő kivárni az eladást, amikor elsőbbségi jogunkat ugyancsak el lehet adni, vagy éppenséggel zsarolni lehet vele, például árfelhajtás vagy árletörés érdekében. Ha a szóban forgó vagyon nehezen adható el, akkor az elsőbbségi joggal – mélyen érték alatt – akár élni is lehet.
Esetenként még elsőbbségi jogot sem kell szerezni, egyszerűen a kivárásra is lehet játszani. Nemritkán ugyanis előre tudható, hogy a tulajdonos el fogja adni vállalatát vagy ingatlanát, mert megszorul. Egyes köztulajdonosok például a privatizációs törvényben előre ki is kiabálják, hogy mit fognak mindenképpen eladni. Ilyenkor elég, ha csak időben barátságot kötünk, hogy aztán vevőként vagy megmentőként léphessünk fel, ha majd aktuálissá válik. Akinek ugyanis mindenképpen el kell adni valamit, az többnyire veszteséggel adja el, kivált, ha be is számoltatják arról, ha esetleg nem sikerül eladni.
Nem rossz módszer a végrehajtás útján való vagyonszerzés sem, amivel akár korábban bejegyzett jelzálogjog érvényesítését is meg lehet előzni. A végrehajtás gyors, kemény, dinamikus és elszánt embereket követel. Elindításához egy kifizetetlen számla is elegendő, de persze lehet más trükköt is alkalmazni. A végrehajtó által lefoglalt vagyont aztán kellő jutalék ellenében vissza lehet juttatni a másod- vagy sokadfokon várakozó jelzálog-tulajdonosnak is.
Ha nincs lehetőségünk végrehajtást elérni, ugyanennek a módszernek a polgári változata a követelésfelvásárlás, mélyen leszállított áron. A felvásárlás jogtiszta ügylet, sőt, iparág, amely alkalmas arra, hogy akinek sürgősen kell a pénz, az töredékáron is eladja követeléseit, ezzel olcsón olyan helyzetbe juttatva a felvásárlót, hogy ügyes összevásárlással akár be is kebelezhessen egy vállalatot. Egyes nagy követeléseladók – mint például a társadalombiztosítás – rosszabb korszakaikban negyedáron is eladják vagy elárverezik a vagyont. Ez már vonzó kiindulási alap a vagyonszerzéshez.
Még a végrehajtót is ki lehet játszani, ha a vállalat közraktározható vagyonát beraktározzák, a közraktárjegyet megforgatják vagy eladják, aztán a hitelező, tulajdonos, felszámoló vagy végrehajtó már keresheti a nem létező vagyont, amelyet a közraktár ugyan ki nem szolgáltat nekik. Ez a módszer mindenképpen jogszerűbb a közönséges váltócsalásnál, bár nagyon hasonlít arra.
Bevált módszer a vagyontárgyak átkeresztelése, azaz a közönséges adathamisítás. Nem a motorolaj műszerolajra való átírására gondolok – bár ez sem rossz trükk. Egyszerűen arra, hogy – elsősorban az adó- és vámelőírások miatt – a személyautót áruszállítónak, a lakóingatlant romnak, az irodát szociális menhelynek, az inkurrenciát kálónak lehet nevezni stb. Így nemcsak az adójuk, de az áruk is más, ezért a vagyonszerzésben is jól használható e megoldás. A módszer azért sikeres, mert a tulajdonosoknak többnyire nincs szemük, hogy észrevegyék a keresztvizet.
Törvény biztatta lehetőségek
Igen jó módszer a speciális magyar bankó, a kárpótlási jegy beszámítása akár alanyi, akár egyéb jogon. A kárpótlási jegy az árfolyam-spekuláción kívül garantáltan az állami vagy önkormányzati vagyon áron aluli kiárusítását szorgalmazó utalvány. Ennek megfelelően ezt akár államilag sugallt vagyonleértékelésnek is tekinthetjük. A kárpótlási jeggyel történő aránytalan vagyonszerzés virágkora a földárverések idején volt. Emlékezetes csíny volt természetvédelmi területet venni, amelyet az állam később busás felárral visszavásárolt.
Ismert módszer az árverési lobby, a csoportos árletörés, mások kiszorítása, az áralku minimalizálása, akár erőszakos módszerekkel. A legjobb árverés az, amelyen egyetlen ügyfél jelenik meg. Ezt úgy lehet elérni, hogy a kötelező hirdetmény elsikkad, az árverés helyének módosításáról szóló hirdetmény pedig aznap jelenik meg, amikor licitálni kell. Ha valami balek mégis betoppanna, azt a bejárati ajtón kívül meggyőzik róla, hogy akkor jár a legjobban, ha be se megy.
Kivált a hitelnyújtók szeretnek úgy aránytalan vagyonhoz jutni, hogy a nyújtott hitelek fedezete sokszorosa a hitelértéknek. Ez formailag tiszta ügyletnek tűnik, bár tagadhatatlan az értékaránytalanság. A probléma csak az, hogy fedezet hiányában nehéz hitelt kapni, és a hitelezők láthatatlan kartellje éppen erre épít. Ha a hitelfelvevő fizetésképtelenné válik, a hitelnyújtó több száz százalékos haszonra tehet szert, ha névlegesen csak annyiért adja el a fedezeti vagyontárgyat, mint a felkamatozott hitelérték.
Ha a vagyonnak – például egy vállalatnak – csak egyben van értéke, akkor az eladás előtt fel kell darabolni, az így értéktelenné varázsolt részeket külön-külön olcsón megvenni, majd újból összerakni, mint a puzzle. De ennek az ellenkezője is működik. Ha egy veszteséges hálózatot, például egy vendéglőláncot egyben adnak el, azt olcsón meg lehet venni. Ezután a néhány nyereséges egységet meg kell tartani, a veszteségeseket pedig ingatlanként továbbadni; esetleg, ha már végképp nincs rájuk vevő, rá lehet hagyni egy alapítványra. Ez még az adóleírás miatt is kedvező.
Alaposan megzavarhatja a tulajdonosokat a folyamatos szerkezet- és szervezetátalakítás, de nem igazodnak el a hatóságok sem, ha a társaság jogi formája változgat. Ezek a trükkök részben a nyereség, részben az adók eltüntetéséhez kiválóak – de akár egész vállalatokat is el lehet tüntetni a szövevényes apportlisták kombinációjával. Az egész világgazdaság az összeolvadások és felvásárlások korszakát éli; ennek sajátos magyar változata az addig-addig való összeépítés, amíg valami kimarad – ezt nevezik privát hozamnak. Olyan ez, mint az az autószerelő műhely, ahol mindig van egy-két olyan alkatrész, amit már nem kell kivenni a raktárból.
Divatos módszer a kereszttulajdonlásos holding is, amelynek minden tagja egymástól függ. A pókháló közepén ülő főtulajdonos talán csak egy kis kft. többségi tulajdonosa, de ezen keresztül egy sor más érdekeltségben is meghatározó szavazata van. Nagy veszélye ennek a cselnek, hogy úgy omolhat össze, mint a pilótajáték; bár a pók, aki középen van, ha gyorsan fut, megússza. A keresztholding egyébként nyereség eltüntetésére is kiváló, kivált, ha valamelyik egysége külföldön van bejegyezve.
A legártatlanabb trükk úgy megvenni valamit olcsón, hogy beígérjük a tőkeemelést. Ha már birtokon belül vagyunk, ezt mi fogjuk megszavazni, és erre az elsőként bemutatott módszer kiválóan alkalmas. Ugyanennek még sikeresebb változata az, ha az eladót garanciális vagy szavatossági kötelmekre bírjuk rá, s ezeket be is váltjuk környezetvédelmi auditálás, felhalmozott veszteség ellentételezése vagy értéktelen apport visszavásároltatása címén.
A hatalom emberei
Mindez csupán néhány tipp volt a Szerzős Black Jack játékhoz. Akit a szerzés mámora elragadott, sokkal több nyerő kombinációt ismer. Márpedig a szerzés mostanában az elitkaszinó legkedveltebb játéka.
Van azonban a tulajdonszerzés fentebb bemutatott módszereinek egy fontos hátterük. Jószerint minden erkölcsileg elítélhető kombináció, ügylet mögött felsejlik a hatalom emberei, a bennfentesek sziluettje. Ők maguk csak ritkán vesznek részt a szerzésben, de nagyon közel állnak hozzá. Nem alaptalan az a feltételezés, hogy a privatizáció tüzénél a hatalom nem csupán melegszik, de pecsenyét is süt. Ennek az illata idegesíti a közvéleményt.
Hát csak tessék, tessék, ez az egyetlen olyan szerencsejáték, ahol a Tisztelt Ház a vesztes. A magángazdaság ideológusai szerint azonban nincs jobb annál, mint amikor a vállalkozók gyarapodnak – akár a közvagyon terhére is, mert ők legalább gondosan bánnak vagyonukkal. Megszerezni mindenesetre elég könnyű, mint azt a fenti példák is igazolják.
(A szerző egyetemi oktató)