Minden esély megvan arra, hogy a kétszintű bankrendszer elindítása után több mint tíz évvel a Magyar Nemzeti Bank (MNB) végre valódi jegybankként működjön. Pedig a profiltisztításra a jelet már az 1991 decemberétől hatályos jegybanktörvény megadta, megtiltva az MNB-nek, hogy belföldi gazdasági társaságban részesedést szerezzen. Ugyanakkor meglévő érdekeltségeinek megszüntetésére, illetve elidegenítésére kétéves, azaz 1993 végén lejáró határidőt szabott (Figyelő, 1993/24. szám). Továbbra is bent maradhatott viszont a bankok bankja a belföldi székhelyű, ám a vám-, a deviza- és a külkereskedelmi jogszabályok alkalmazása szempontjából külföldinek minősülő, az Első Magyar Alapot kezelő Első Magyar Befektetési Tanácsadó (EMBT) Rt.-ben. Akkor még nem került szóba a hazai hitelintézetek közül egyedül off-shore státusszal büszkélkedő Közép-európai Nemzetközi Bankból (CIB), valamint a három külföldi székhelyű MNB-érdekeltségből, nevezetesen a bécsi Central Wechsel- und Creditbankból (CW), a londoni Hungarian International Bankból (HIB), valamint a frankfurti Deutsch- Ungarische Bankból (DUB) való kivonulás sem.
Nem úgy 1995 tavaszán, amikor az MNB rendes évi közgyűlésén a néhány héttel korábban beiktatott régi-új elnök, Surányi György kijelentette: minél előbb fel kell számolni a megmaradt tulajdonosi érdekeltségeket, hogy az MNB valóságos jegybankként, monetáris hatóságként működjön. Mindenekelőtt a három külföldi leánybank ügye került terítékre (addigra már az EMBT-részesedésen sikerült túladni), amelyekre ugyan a kötött devizagazdálkodás, illetve a még meglehetősen korlátozott külpiaci kapcsolatok idején igen nagy szükség volt, ám a belföldi pénzügyi rendszer jelentős átalakulásával a kilencvenes évek közepére ez a fajta vonzerő megszűnt.
Mivel Surányi szándékai az akkori pénzügyminiszternél, Bokros Lajosnál is egyetértésre találtak, nem volt akadálya a kiszállás előkészítésének. Egyszersmind megkezdődhetett a nagy népi találgatás: mi lesz az egyes bankok sorsa? Az 1995 szeptemberében napvilágot látott első újsághírek biztosra vették, hogy a londoni HIB-et és a frankfurti DUB-ot 1996 végéig felszámolják, s csupán a bécsi CW eladható, a vevőjelöltek pedig az OTP Bank, illetve a CIB. Egy ideig ugyan még tartotta magát a feltételezés, hogy a hármak egy csomagban is elkelhetnek, ám mivel az effajta értékesítést szorgalmazók állítólag nem készpénzzel, hanem bankkonszolidációs kötvényekkel kívánták a vételárat rendezni, ez a variáció nem került komolyan szóba.
Noha a külföldi érdekeltségek közül a DUB létjogosultságát már 1989. évi alapításakor is többen megkérdőjelezték, s így akár kézenfekvőnek is tűnhetett mielőbbi megszüntetése, 1996 tavaszán mégis felcsillant a szebb jövő lehetősége. Ám az akkor a belföldi bankszektorban még javában helyét kereső Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) alig néhány hét alatt letett vételi szándékáról (feltéve, hogy egyáltalán valaha is komolyan fontolgatta ezt az elképzelést). Valószínűleg sosem tudjuk meg, volt-e a visszalépésben szerepe annak, hogy az MBFB első embere, Medgyessy Péter időközben pénzügyminiszterré avanzsált (hiszen gyakorlatilag csak annyi történt, hogy alkalmazottból a százszázalékos részvénycsomag okán az állami tulajdonosi jogok gyakorlójává lépett elő), avagy inkább a bank frankfurti székhelye nem tűnt igazán csábítónak. Egy ideje ugyanis jóformán egyetlen magyar banknak sem okoz nehézséget megjelenni a német pénzpiacon.
Így vélhetően könnyű szívvel mondtak le a Szabadság téren erről az érdekeltségről, még azelőtt, hogy a jegybanktörvény – elsősorban MNB-s szakemberek által szorgalmazott – 1997. január elsejétől hatályos módosítása kötelezővé tette volna “a devizajogszabályok alkalmazásában devizakülföldinek tekintendő gazdasági társaságban (a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja kivételével) meglévő jegybanki részesedés elidegenítését”.
– A hármak közül a már 1996-ban felszámolt DUB az egyetlen, amelynek megszüntetése után az MNB csak jegyzett tőkéjét kapja vissza, de azt is hiánytalanul, azaz nem könyvel el egyetlen fillér veszteséget sem – közölte a Figyelővel Bodnár Zoltán alelnök. Az elsőként bezárásra ítélt londoni HIB-be fektetett tőke viszont várhatóan duplán kerül vissza az MNB-hez. Igaz, a végső mérleg megvonására még egy kicsit várni kell, minekutána – bár a jegybank az utolsó fontig eleget tett adófizetési kötelezettségének – a brit “APEH” malmai kicsit lassan őrölnek. Ezzel együtt a remények szerint tavasszal lezárják a HIB-aktát is a Szabadság téren, a már említett 200 százalék feletti árfolyam okán minden bizonnyal “eredményes üzlet” minősítéssel.
Hasonlóan elégedett lehet egyébként az OTP Bank is, hiszen a legnagyobb lakossági hitelintézet 1996 elején alapított leányvállalata vette át a HIB elismerten legértékesebb, követelések adásvételével foglalkozó üzletágának jelentős részét.
Egyben értékesítik viszont a Central Wechsel- und Creditbankot. – A CW felszámolásáról, lévén, hogy folyamatos kereskedelmi banki tevékenységet végző hitelintézet, semmiképpen nem lehet szó – hangsúlyozta Bodnár Zoltán. Mivel az értékesítés előkészítése még nem zárult le, az alelnök sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta a Figyelő azon értesülését, hogy a bécsi bank megvételére ugyancsak az OTP Bank a legesélyesebb jelölt.
Nem titok viszont, ki vagy kik kezébe kerülhet a közvélemény érdeklődését leginkább felcsigázó 34 százalékos CIB-részesedés (Figyelő, 1996/50. szám). A 80 millió dolláros alaptőke 13,2-13,2 százalékát jegyző külföldi tulajdonosok (az olasz Comit Holding International S.A., a német Bayerische Vereinsbank, a francia Société Générale, valamint a japán The Long-Term Credit Bank of Japan és a The Sakura Bank) ugyanis minden bizonnyal élnek részvény-elővásárlási jogukkal. Bár a korábbi hírek még arról szóltak, hogy csak az európaiak érdeklődnek a jegybanki részvénycsomag iránt, lapunk legfrissebb értesülései szerint ma már az látszik valószínűnek, hogy valamennyi részvényes azonos nagyságú tulajdoni hányadhoz jut. Úgy tudni, már csak a CIB belpiaci súlya okán sem tágít egyikőjük sem (a Figyelő Top 200 szerint a CIB Hungária Bankkal együttesen 1995 végén a mérlegfőösszegét tekintve a 4., saját tőkeereje alapján pedig az 5. helyet foglalta el a hazai hitelintézetek rangsorában). A jegybank kivonulására 1995 óta várnak – ekkor rögzítették a felek, hogy az MNB 1997 végéig eladja a CIB-ben meglévő részesedését. Bár korábban a külföldiek még kifejezetten örültek az MNB tulajdonosi részvételének.
A kivonulás technikai lebonyolításáról – alapvetően a jegybank kezdeményezésére – már 1996 őszén megkezdődtek a tárgyalások; nem utolsósorban annak okán, hogy egyre erőteljesebben szóba került az eddig csak devizaműveleteket végző CIB és a forintműveleteket folytató CIB Hungária Bank összevonása, egyszersmind a mára jelentőségét vesztett off-shore státusz feladása (Figyelő, 1996/14. szám).
A “speciális összefüggésekre” is tekintettel (az MNB elnöke és lapunknak nyilatkozó alelnöke korábban éveken át a CIB-et erősítette) a felek független tanácsadók alkalmazásával kívánják szavatolni az objektivitást. A jegybanknak segítő Merrill Lynch, illetve a részvényeseknek súgó Ernst and Young és J. P. Morgan cégek részvételével javában folyik a CIB átvilágítása, felértékelése, s – Bodnár Zoltán szerint – még az év első felében tető alá kerülhet a megállapodás. Így azok a képviselők is megnyugodhatnak, akik a jegybanktörvény tavalyi módosításának parlamenti vitájában a CIB-részesedés elidegenítésére 1997. december 31-i határidőt szerettek volna (mint később kiderült: sikertelenül) a paragrafusokba becsempészni.
A Figyelő egyébként úgy értesült, hogy az előkészítő munka során a felkért tanácsadók és a könyvvizsgáló mindenekelőtt azt nézik meg, milyen perspektivikus lehetőségei vannak a következő öt évben a CIB-nek az adott piaci környezetben. A jegybanki részvénycsomag árfolyamának megállapításánál pedig igen nagy súllyal esik latba, hogy mekkora volt az elmúlt öt év átlagában a bank sajáttőke-arányos nyeresége (ROE). Ezt a mutatót hasonlítják össze a tízéves futamidejű amerikai kormányzati kötvények hozamával. Ez utóbbiak jelenlegi 7 százalékos éves hozamát és a CIB 25-30 százalék közötti átlagos ROE-mutatóját figyelembe véve igen magas, akár a 300 százalékot is megközelítő vételi árfolyamról szóló javaslat kerülhet a részvényesek április 4-i ülése elé. Ezek után – a módosított jegybanktörvény szellemében – már csak az MNB április végén esedékes éves közgyűlésének kell nyugtáznia a szép árfolyamnyereséggel kecsegtető elidegenítést.