A kockázatitőke-társaságokra vonatkozó törvény megalkotásakor a jogalkotók számos szakmai kérdéssel kerülnek szembe. Az önmagában technikai részletkérdés, hogy a jogalkotók egy “testre szabott”, külön törvényt hoznak-e létre, amelyben kialakítják a kockázati tőke sajátosságait ésszerű mértékben figyelembe vevő szabályozás minden lényeges elemét, vagy más jogszabályban (jelesül a módosítás előtt lévő, a befektetési alapokról szóló 1991. évi LXIII. törvényben) rendezik ezt. A lényeg az, hogy a majdani szabályozás legitimálja a kockázatitőke-társaságokat, s azok forrásgyűjtő, valamint befektető-finanszírozó tevékenységeit úgy, hogy a jogi és az adminisztratív szabályozások egyaránt érvényesek legyenek rájuk. Létre kell hoznia, s alkalmaznia kell az iparágra azokat az adózási, számviteli és egyéb szabályokat is, amelyek a nemzetgazdaság érdekeinek megfelelő módon és mértékben megnövelik a kockázati tőke hajlandóságát a magyarországi szerepvállalásra.
Az nyilvánvaló, hogy a kockázatitőke-cégeknek is be kell tartaniuk az üzleti tevékenység általános normáit; ennek kimondása külön szabályozást nem igényel. Bizonyos korlátozások mégis azért szükségesek, hogy minél kisebb tere legyen a sajátos szabályokkal való visszaéléseknek. Ugyanakkor a szabályozásnak az ésszerűség keretei között csorbítatlanul biztosítania kell a kockázatitőke-társaságok számára a kínálkozó lehetőségek jó kihasználásához szükséges cselekvési szabadságot, másként nem érhető el a kívánt eredmény.
Nemzetgazdasági érdek fűződik az iparág vállalkozás-finanszírozási tevékenységéhez, de nem ahhoz, hogy a kockázatitőke-cég spekulációs befektetésekkel foglalkozzék. Kérdés, mi a célravezető: ez utóbbit törvényi rendelkezéssel kizárni a lehetséges tevékenységek köréből, vagy a “testre szabott” adózási, számviteli stb. jogszabályokban előírni, hogy a kockázatitőke-cég csak akkor veheti igénybe az azokban rejlő könnyítéseket, ha ilyen befektetéseket nem, illetve csak meghatározott mértékig végez. Az is kérdés, hogy szükséges-e a törvénynek a befektetők védelmében korlátozásokat szabnia, továbbmenve annál, hogy e befektetési típus nagyobb kockázatát mindenki számára világossá kell tenni. Kívánatos-e például a kisbefektetőket – saját védelmükre – kizárni erről a területről úgy, hogy a törvény jó magasan szabja meg a kockázatitőke-cég által befogadható legkisebb befektetés nagyságát?
Célszerűnek tűnik, hogy a finanszírozott vállalkozás rendelkezésére bocsátott kockázati tőkét ne terhelje visszafizetési kötelezettség, hanem az a vállalkozás tulajdonába menjen át, amelyben – egyetlen ellenszolgáltatásként – a kockázatitőke-cég tulajdonhányadot vagy annak megvásárlására vonatkozó jogot kapjon. Továbbá, hogy a kockázatitőke-társaság nem igényelhet magának a finanszírozott vállalkozás többi tulajdonosánál több jogot arra, hogy tőkéjét kivonhassa, s így szerzett tulajdonhányadához – a felek megállapodása esetén – csak szavazatelsőbbségi jogok kapcsolódjanak, osztalékelsőbbségi jogok viszont nem.
Kell-e törvényben korlátozni azt az időt, ameddig a kockázatitőke-társaság a birtokában tarthatja az általa finanszírozott vállalkozásban szerzett tulajdoni hányadot? Minden olyan rendelkezés, amely elidegenítési kényszert ír elő, nagymértékben rontja a tulajdonos – jelen esetben a kockázati tőkés – alkupozícióját. Különösen erőteljesen érvényesülhet ez a hatás, ha a számításba jövő vásárlók előtt is nyilvánvaló, hogy a tulajdonos kényszerhelyzetben van, és nem választhatja azt az utat, hogy ha nem kap jó vételi ajánlatot, akkor nem adja el a tulajdonát. Az ilyen korlátozás valószínűleg erősen rontaná a kockázati tőke befektetési hajlandóságát, ezért alapos mérlegelést kíván, vajon mennyit használna és mennyit ártana a bevezetése, mint ahogy az is, hogy hányféle módon játszható ki az ilyen korlátozás és ez milyen hatásokkal jár.
A korlátozás mellett szóló érvek két fő csoportba sorolhatók. A vállalkozók számára lényegében mindig kompromisszumot jelent, hogy a kockázati tőkést tulajdonostársként bevegyék a vállalkozásukba. Éppen ezért legtöbbször az az érdekük, hogy előbb-utóbb megszabadulhassanak ettől a társas viszonytól, és visszaszerezzék maguknak a vállalkozást. Azonban, ha a törvény kötelezi is a kockázati tőkést, hogy meghatározott idő elteltével kivonuljon a befektetéséből, arra már nem kényszerítheti, hogy tulajdonhányadát a szóban forgó vállalkozónak adja el (kft. esetében a gazdasági társaságokról szóló hatályos jogszabály biztosít meghatározott elővételi jogokat). Ezért kétségesnek tűnik, hogy ez esetben mennyire érvényesíthetők a vállalkozó érdekei.
A kockázati tőke tevékenységéhez fűződő nemzetgazdasági érdekek azt kívánják, hogy a kockázati tőke ne maradjon bent tartósan a befektetéseiben, hanem újabb és újabb vállalkozásokat hozzon létre, erősítsen meg. Amennyiben a jogalkotó úgy ítéli meg, hogy célszerű a többszöri szerepvállalást a kockázati tőke döntési szabadságának korlátozása árán is kikényszeríteni, mérlegelhető az olyan kevésbé drasztikus eszközök alkalmazása is, mint például az adózási és/vagy a számviteli szabályok megfelelő alakítása.
Akik azt mondják, hogy a kockázatitőke-társaság a kockázati finanszírozáson kívül ne folytathasson más üzleti tevékenységet, a sajátos szabályozásra voksolnak: szerintük a tiszta profil teszi lehetővé a jogosultság egyértelmű megítélését, a visszaélések leszorítását. Ez ellen szól viszont, hogy a nemzetközi tapasztalatok szerint csak azok a kockázatitőke-társaságok tudnak tartósan is kielégítő jövedelemtermelő képességet elérni, amelyek a kockázati finanszírozást nem egyedüli tevékenységként végzik. A jogalkotóknak tehát mérlegelniük kell, mennyiben mutatkozik célszerűnek vagy éppen elkerülhetetlennek, hogy a kockázatitőke-társaságok életképessége érdekében legalább korlátozott mértékben meghagyják a több lábon állás lehetőségét.
Eldöntendő: nálunk is a törvény tegye-e lehetővé, hogy a kockázatitőke-társaság bármelyik formában (lásd külön írásunkat) működhessék. Figyelembe veszik-e a jogalkotók, hogy egészen másként működnek, a kockázatitőke-társaság számára más lehetőségeket kínálnak és más korlátokkal, problémákkal terheltek az alapszerű formák, mint a gazdasági társaságiak? Megmutatkozik ez mind a külső források bevonásában, mind a befektető-finanszírozó tevékenységben. Ha a cél a kockázatitőke-társaságok aktivizálása, akkor a gazdasági célszerűség amellett szól, hogy azok maguk választhassák meg a tervezett tevékenységük sajátosságaihoz illeszkedő formát, mivel ez javíthatja eredményességük esélyeit. Emellett a befektetők jelentős hányada igényli a beavatkozásnak azokat a lehetőségeit, amelyeket csak a gazdasági társasági forma nyújt számukra, az alapszerű azonban nem. Mindez megoldható az itt már bevezetett társasági formák keretei között.
Vajon lehet-e a kockázatitőke-társaságokat a már jogilag szabályozott befektetési alapok sajátos új változataként kezelni? Ennek eldöntésénél figyelembe kell venni, hogy az utóbbiak más minőséget képviselnek. A fejlett gazdaságokban a megtakarítási eszközök által kínált biztonság fordított arányban áll a tőlük várható hozammal. A befektetési alapok rendeltetése, hogy a pénztulajdonosok széles köréből gyűjtsenek forrásokat, s ennek érdekében alacsony kockázattartalmú befektetési lehetőséget kínáljanak nekik; ez azt jelenti, hogy maguk is csak alacsony kockázatú befektetéseket vállalhatnak. Éppen ezért rájuk nézve a törvény igen szigorú, a kockázat alacsonyan tartására rendeltetett, úgynevezett prudenciális szabályokat ír elő. A kockázati tőke viszont a pénz- és a tőkepiacon más lehetőségeket kínál, s ezzel óhatatlanul más minőséget is képvisel. Míg a befektetési társaságoknál alapkövetelmény, hogy rendszeresen mérjék fel vagyonukat és hozzák nyilvánosságra annak mérőszámát, az úgynevezett nettó eszközértéket, addig a kockázatitőke-társaságok befektetéseinek értéke általában nem állapítható meg olyan megbízható és naprakész módon, ahogyan a befektetési alap tárcájában lévő vagyontárgyaké. Mivel induló vagy új növekedési pályára álló vállalkozásokba fektetnek be, e tulajdonhányad piaci értéke csak akkor mutatkozik meg, amikor azt értékesítik. Következésképpen a kockázatitőke-társaságok nettó eszközértékének rendszeres kimutatása komoly technikai nehézségeket okozna, s legalábbis kétséges lenne e mutató megbízhatósága.
A befektetési alapok esetében, azok minőségének megfelelően, az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet erős befektetővédelmi funkciókat lát el. Általában a felügyeletnek kell kizárnia, illetve korlátoznia a felügyeltek tevékenységének olyan elemeit, amelyek a társadalom vagy a gazdaság számára veszélyes fejlemények lehetőségét rejtik magukban. A kockázati tőke esetében is meg kell határozni, hogy tevékenységének mely elemei hordoznak ilyen veszélyeket, és lehetőleg ezekre kell összpontosítani az állami felügyeletet. Mindenesetre a túlszabályozás rontaná a kockázati tőke aktivizálásának esélyeit, ráadásul szükségtelen felelősséget róna a felügyeletre, amit nyilvánvalóan kerülni érdemes.