A mai költségvetési finanszírozási rendszer bizonyos területeken tartalmaz feladatfinanszírozási, illetve arra emlékeztető elemeket, ám főleg csak ott, ahol a feladat végrehajtása időben is lezárhatóan értelmezhető. Ilyen jellegű például a felsőoktatásban szereplő hallgatói normatíva. Ennek példája jól szemlélteti, hogy hogyan működne a feladatokat finanszírozó rendszer. Az alábbi példa csak illusztráció, célja a feladatfinanszírozás koncepciójának érzékeltetése; a felsőoktatásra vonatkozó részletes kimunkálása speciális tanulmányokat kívánna.
Ha a hallgatói normatíva az egy hallgató kalkulált kiképzési költsége, illetve ennek időarányos értéke volna, akkor a hallgatói normatíva formájában az egyetem számára átutalt költségvetési pénz nem egyszerűen az egyetem működési költségeihez való hozzájárulás, hanem az egyetem egy jól definiált szolgáltatásának “megvásárlása” lehetne a finanszírozó minisztérium által (az egyetemi oktatásban részesülő állampolgár számára). Egy olyan térítés, amely nem olvad egyszerűen bele az egyetem működési költségeibe, nem finanszíroz az egyetem által ellátott más feladatokat, csak a hallgató képzéséhez kapcsolódókat. Ahhoz, hogy e feladat ellátási költsége megállapítható, a térítés (“ár”) meghatározható legyen, az intézménynek olyan számlavezetést, kalkulációt kell végeznie, amely az ehhez a tevékenységhez kötődő ráfordításokat e tevékenységre mint költséghelyre terheli.
Mivel az egyetem számos más tevékenységet is végez, általános költségeit meghatározott számviteli szabályok szerint fel kell osztania a költséghelyek között. Az adott feladat ellátásához szükséges térítés ezek meghatározott hányadát is tartalmazza. A költségkalkuláció tartalmát, szakmai, számviteli megalapozottságát a felügyeleti szerv ellenőrizni tudja. A ténylegesen kialakuló normatíva ekkor is az intézmény és a finanszírozó felügyeleti szerv közötti alku tárgya lesz, ám ehhez az alkuhoz most a számvitel által biztosított költségkalkulációk sokkal szilárdabb információs bázist teremtenek.
Az egyetem egyéb tevékenységeire nézve ugyanilyen, konkrét feladatokra bontott költségkalkuláció készül. Ha azonban a tevékenységek ráfordításait a hozzájuk kötődő bevételek fedezik, akkor az intézmény számára nincs különösebb jelentősége annak, hogy a bevételek a központi költségvetésből származnak-e vagy sem. Nagyobb saját bevételekre úgy lehet szert tenni, hogy az intézmény több feladatot lát el, “értékesít” térítésért költségvetésen kívülre vagy akár más költségvetési szervnek. A saját bevételek és a központi forrásból származó bevételek között semmiféle komplementáris viszony nincs. Ezáltal az intézménynek a saját bevételek tervezésével kapcsolatos dezinformációs érdekeltsége is megszűnik. A finanszírozási források változtatásának módja nem az, hogy a központi költségvetés működésre nyújtott támogatásokat emel vagy csökkent, hanem az, hogy az intézmény által tervezett tevékenységek közül melyeket és mennyit finanszíroz. Ki lehet ugyanakkor mondani, hogy olyan feladat, illetve tevékenység, amelyre az intézmény felügyeleti szerve által is jóváhagyott költségvetése nem tartalmaz forrást, az adott intézményt nem terheli.
Ha az adott feladat ellátásáért kapott térítés jól tükrözi az illető feladat ellátásának költségeit, esetünkben a hallgató képzését, akkor az egyetem számára szinte közömbös, hogy ezt az árat a hallgató vagy a központi költségvetés fizeti-e meg, s az ár nagyságát érintetlenül hagyó köztes megosztások is lehetnek. Másfelől a finanszírozó minisztérium is távolabb kerül az intézménytől, amennyiben az egyetemet nem illeti meg automatikusan költségvetési pénz (“fenntartásra” stb.), s a felettes hatóság azt is mérlegelni tudja, hogy több, azonos szolgáltatást (nagyjából azonos képzettséget adó oktatást) nyújtó intézmény esetében vannak-e eltérések a szolgáltatás költségében.