Aligha véletlen, hogy az 1989-91 között Magyarországon útnak indított befektetési alapok közül éppen a CA-Magyar Alap jegybankkal kötött kockázatmérséklő ügyletének a szakszerűsége kérdőjeleződött meg. Az országalapok sorában negyedikként bejegyzett intézmény előbb alapított társainál jóval kevesebb, befektetésre serkentő jegybanki garanciát kapott. Ugyanakkor egyszer már felhívta magára a figyelmet nem éppen befektetési alapra jellemző magatartásával.
A Németh-kormány, amely mint falat kenyeret, úgy kívánta a nagyobb befektetők megjelenését, 1989-ben hajlandó volt fűt-fát megígérni a rendszert váltó Magyarországgal kacérkodó külföldi invesztoroknak. Nem csoda, ha a befektetési alapok speciális, nagyobb kockázatú, s ily módon nagyobb hozadékkal is kecsegtető formái: az úgynevezett országalapok a minél szélesebb körű garanciák elnyeréséhez kötötték magyarországi aktivitásukat. Erre persze szükség is volt, hiszen például a befektetési alapok elsődleges terepe, az értékpapírpiac Magyarországon az idő tájt enyhén szólva is gyermekcipőben járt: az értékpapír-törvénynek még csak a tervezete létezett, s a Budapesti Értéktőzsde megnyitása is csak szép álom volt.
Az természetes, hogy az értékpapír-kereskedelem alacsony fokú likviditásából, valamint a jelentős mértékű árfolyamkockázatból fakadó hátrányok ellen az elsőként megjelenő országalap kapta a lehető legtöbb garanciát. Éppen a tőzsde hiánya okán a Pénzügyminisztérium (PM) például engedélyezte, hogy az 1989 végén útnak indított Első Magyar Alap (EMA) teljes, 80 millió dolláros tőkéje húsz százalékát hitelviszonyt megtestesítő állami, illetve vállalati papírokba fektesse.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) pedig többek között vállalta, hogy ha az alap működésének első öt évében háború, illetve polgári zavargás tör ki, a kormányzati politika gyökeresen megváltozik, esetleg a magyar kormány az alapok számára hátrányos jogi szabályozást vezet be (ne feledjük: a számukra nagyobb védelmet adó, a befektetési alapokról szóló törvény csak 1991-ben lépett hatályba), akkor az alap részvényeit az elért tőkenyereséggel csökkentett kibocsátási áron, az eredeti valutanemben visszavásárolja. Az esetleges forintleértékelésekkel szemben pedig a kamat- és osztalékbevételekre – díjfizetés fejében – öt évig nyújtott árfolyam-garancia volt hivatott védelmet adni. A jegybank még arra is kötelezte magát, hogy ha az EMA vagyonára, jövedelmére és különböző átutalásaira a jövőben Magyarországon – a meglévőkön kívül – adót vetnének ki, akkor az MNB kártalanítja az alapot.
Adóról ennél több szó alkalmasint nem is esett az illetékesek között, hiszen a már akkor is kedvezőtlenebb magyarországi adózási feltételek miatt az országalapok kivétel nélkül valamelyik egzotikus külföldi adóparadicsomban jegyeztették be magukat. A magyar származású amerikai üzletember tulajdoni részvétele okán nemes egyszerűséggel csak Sarlós-alapként emlegetett EMA-t például Jersey szigetén regisztrálták, többek között a Világbank leányvállalata, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) bábáskodásával.
Az MNB garanciavállalására egyébként elegendőnek tűnt az az indoklás, hogy az EMA tőkéjének kezelésére 180 ezer dollárral létrehozott szervezetben (egyebek mellett a már említett Sarlós és a másik magyar származású amerikai üzletember, Soros György 10-10 százaléka mellett) a bankok bankjának 50 százalékos tulajdoni hányada volt, s abban az MNB valamennyi befektetés tekintetében vétójogot szerzett. A vétójog jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a később hasonló külföldi székhellyel létrehozott, magyarországi tőkeelhelyezésre szakosodott befektetési alapokban a jegybanknak már nem volt effajta jogosítványa.
Így az 1990 elején, szintén Jersey szigetén bejegyzett Magyar Befektetési Társaság (MBT) igazgatóságában az MNB már csak egy helyet kapott, vétójogot nem. Hogy azonban ez az alap sem ápolt hűvös kapcsolatot a jegybankkal, azt bizonyítja, hogy – az EMA-tól eltérően – az MBT 100 millió dolláros alaptőkéjének felhasználatlan részét a Szabadság téren helyezte el, betétként. Pedig a befektetési tanácsadó cégéről, a londoni Govettről elkeresztelt intézmény – másodikként elindított országalapként – kénytelen volt kevesebb garanciával beérni. Az MNB azonban itt is vállalt – igaz, csak részleges – árfolyam-garanciát, s az esetleges későbbi adóterhekre kártalanítást. A PM viszont már csupán az alaptőke 10 százalékát engedte hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokba befektetni. Az állam szempontjából az is előrelépés volt, hogy a jegybank nem adott garanciát az MBT nyereségére, így Govettéknek kellett viselniük beruházásaik kereskedelmi kockázatát.
A fentiek után már nem nehéz kitalálni, hogy a sorban harmadik, a Guernsey szigetén 1990 júniusában 50 millió dollárral létrehozott Osztrák-Magyar Alapnak (OMA) még az MBT-nél is kevesebb garancia jutott. A jegybank már csupán a befektetett tőkét volt hajlandó megvédeni a hivatalos leértékeléssel szemben. Volt viszont egy újdonság: az úgynevezett swap-egyezmény, amelynek lényege, hogy ha az OMA befektetni kíván Magyarországon, akkor devizát ad el az MNB-nek, amelyért az akkori árfolyamon forintot kap, s ezt fekteti be.
Ám a hazai tőkepiaci infrastruktúra azokban az időkben nem nyújtott igazán ideális feltételeket az országalapok hatékony működéséhez. Szakértők nem is győzték hangsúlyozni, hogy a komoly jogi hézagok, a banktechnikai háttér diszfunkcionális működése nehezíti a befektetők tevékenységét. A legfontosabb korlátot azonban a magyarországi vagyonpiac tőkefelvevő képessége jelentette. Alig volt megfelelően előkészített projekt, így az országalapok – alapfunkciójuktól eltérően – kénytelenek voltak konkrét vállalatátalakításokban és projektszerzésekben is aktívan részt venni.
Nem csoda, hogy 1991 közepéig az alapok még a helyenként tekintélyes garanciákkal a birtokukban sem értek el látványos eredményeket. Ezért (is) azokban a hónapokban már egyre többen firtatták: kell-e a jövőben valamilyen kötelezettségvállalással támogatni újabb országalapok szervezését? A váltást sürgetők véleményét tükrözte az 1991 vége felé hangoztatott jegybanki álláspont, mely szerint “a Magyar Nemzeti Bank a jövőben nem ösztönzi az országalapok szervezését, garanciát pedig végképp nem ad”. Sőt, az MNB akkori elnökségi tagjainak többsége úgy vélte, hogy az országalapok megszervezését teljes egészében a kereskedelmi bankokra kellene bízni. Ettől függetlenül az országalapok szerepének csökkenését valószínűsítette a befektetési alapokról szóló – már említett – törvény 1991 végi hatálybalépése, amely lehetővé tette a külföldieknek, hogy befektetési jegyet vásároljanak.
Ebben a helyzetben állt csatasorba a napokban kirobbant jegybanki botrányban érintett Creditanstalt (CA)-Magyar Alap. Bár 50 millió dolláros alaptőkéjét az akkorra már általánossá vált recept szerint Guernsey szigetén jegyezték be, nem részesült az MNB árfolyam-garanciájában, csupán a későbbi adóbevezetések ellen kapott kártalanításra szóló ígéretet. Ma már tudjuk (Figyelő, 1996/44. szám): az extrakedvezmények iránti igényt az akkor a jegybank elnöki székében először ülő Surányi György azzal hárította el, hogy sem a politikai, sem a gazdasági helyzet nem indokol a többi, elsősorban az első két országalapéhoz hasonló kedvezményeket. Így a Szabadság téren csak az OMA-nak is biztosított szokásos betétcsere-ügyletre (swap) adták áldásukat.
A kezdeti, meglehetősen zsenge évek után az országalapok lendületbe jöttek (lásd külön írásunkat). Azt nem tudni, hogy a CA-Magyar Alapra is illik-e ez a megállapítás, mivel kevéssé ismert, hogy mibe fektette összegyűjtött tőkéjét. Mindenesetre az alap, jobban mondva annak kezelője, a CA-Hungary Investment Partners ténykedése 1993 őszét követően többször is heves indulatokat váltott ki. Akkor a Komár Lajos egykori MNB-elnökhelyettes által irányított társaság mint résztulajdonos sikertelenül próbálta jelöltjét az igazgatóságba juttatni. Ez azért is érdekes, mert a befektetési alapok – jellegüknél fogva – általában nem kívánnak beleszólni az általuk részben birtokolt társaság operatív irányításába. Ennek ellenére a CA-Magyar Alap mint külföldi tulajdonos 1993-ban kormányengedélyt kapott, hogy az IEB-ben tulajdoni hányadát 25 százalékra emelje. Bonyolította a helyzetet, hogy erre a bank alapszabálya nem adott módot. Később az alapszabályt módosították, ám az alap nem tett le arról, hogy a lemondott Iványi György elnök-vezérigazgató helyére saját jelöltjét, Komár Lajost ültesse. Végül a másik tulajdonos, az olasz Gruppo Bancario San Paolo hatására tért jobb belátásra, s részvényei eladásával ez év tavaszán kivonult az Inter-Európa Bankból. Az ügy pikantériája, hogy a pénzintézet így sem maradt országalap-tulajdonos nélkül: a kormány tavaly adta áldását arra, hogy a Magyar Befektetési Társaság IEB-részesedése meghaladja a 10 százalékot.