(Figyelő 1996/38-44. szám)
A Tocsik-ügyként emlegetett közéleti botrányban minden felelősséggel gondolkodó szakember olyan társadalmi veszélyességet érzékelhet, amely adott esetben katasztrófához is vezethet.
A gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló 1989. évi XIII. törvény szerint az állami vagyonkezelő szervezet köteles volt kiadni az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrészt, részvényt a föld fekvése szerint illetékes önkormányzatnak. Az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. törvény szerint a részesedést pénzben kellett kiadni az értékesítést követően, azzal, hogy ellentétes megállapodás esetén üzletrészben és más vagyontárgyban is kiadható az ellenérték. A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló 1992. évi LIII. törvény szerint az önkormányzat jogosultságának hatálya a százszázalékos állami tulajdon megszűnésével áll be. Az Állami Vagyonügynökség résztulajdonosnak tekintette, ezért álláspontja szerint megillették az önkormányzatokat a vagyonból eredő hasznok, de terhelték a vagyonnal együtt járó kötelezettségek is. Miután az önkormányzatok, ellentétes érdekük miatt, nem értettek egyet a földérték ilyenfajta meghatározásával, az eljárási módot a Magyar Könyvvizsgálói Kamara és a PM Számviteli Főosztálya is felülvizsgálta és megerősítette. Egyébként az ÁVÜ által kialakított gyakorlatot szó szerint kodifikálta az átalakulási törvényt felváltó 1992. évi XIV. törvény.
Ezután az önkormányzatok tömegesen utasították vissza az ÁVÜ részvénnyel való teljesítését. 1995 nyarán megszületett a Legfelsőbb Bíróság első példa értékű jogerős ítélete, amely az ÁPV Rt.-t a teljes járulékokkal növelt követelés megfizetésében marasztalta el. Miután pedig az ÁPV Rt. magatartása azt a látszatot erősítette, hogy a követelésérvényesítésnek nincs más reális módja, csak az ÁPV Rt.-vel való egyezségkötés, az önkormányzatok eljutottak a peren kívüli egyezség gondolatához.
Az eddigi információk alapján nem lehet kétséges számunkra, hogy az ÁPV Rt igazgatósága és vezető állású alkalmazottai tudatosan nem hajtották végre az 1989. évi XIII. törvényt, az 1992. évi LIV. törvényt, az 1992. évi LIII. törvényt és az 1995. évi XXXIX. törvényt, és az ÁPV Rt. nem adta ki az önkormányzatokat illető belterületi földellenérték alakuláskori összegét sem részvényben vagy üzletrészben, sem pénzben az értékesítés pillanatában. Ráadásul az ÁPV Rt. az önkormányzatokkal fennálló szerződéses kapcsolataiban indokolatlan egyoldalú előnyt kötött ki, és hátrányos feltételeket kényszerített az önkormányzatokra. Az önkormányzatok viszont úgy mondtak le követelésük jelentős részéről, hogy ezt a helyi önkormányzati rendeletek nem szabályozták. Ráadásul sem a joglemondás, sem a tanácsadó igénybevétele során nem dolgozta fel a jogkérdést az illetékes bizottság, nem készített arról a képviselő-testület részére előterjesztést, és azt utólag sem ellenőrizte. Sok esetben a képviselő-testületek utólag sem hagyták jóvá az ÁPV Rt.-vel megkötött ügyleteket.
Nem vitás az sem, hogy a törvény kogens szabályától az ÁPV Rt. kívánt eltérni, így az ügyletekbe beépített szaktanácsadók tevékenysége nemcsak dr. T. M., hanem a Vektor Rt. tekintetében is fölösleges és egyben tudatos lefölözési forma volt. Amennyiben viszont e tevékenységek jogszerűek is lettek volna, az elvégzett munka és annak díja semmiképpen nem állt arányban egymással, azaz feltűnően értékaránytalan volt.
Ezek a gondolatok pedig szükségszerűen elvezetnek a polgári jog talajáról a büntetőjog világába, oda, ahol a többek összefogásával megvalósított és a költségvetés kárával járó tévedésben tartó magatartások fokozott társadalmi veszélyessége sokak büntetőjogi felelősségrevonását igényli majd. A fent nevezettek azonban nemcsak ahhoz járultak hozzá, hogy a szervezetek minimum 100 milliárd forint körüli összegben jogszabályellenes gyakorlatot alakítsanak ki, de azt sem vették észre, hogy 1996 júniusában az ÁPV Rt. és az önkormányzatok úgy kötöttek 557 szerződést, hogy azok mindegyike alakilag is hibás a dátum hiánya miatt, ugyanakkor viszont a bennfentes információval visszaélők segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy az önkormányzatok – egy mesterségesen teremtett alkupozíció révén – a számukra előnytelen egyezségért további 10-27 százaléknyi összeget kényszerüljenek költségvetésükből kiemelni. Az ÁPV Rt. vezetői a kötelező minimális gondosságot sem mutatták akkor, amikor a szerződések ellenjegyzése során hozzájárultak ahhoz, hogy a közvetítőt illető megbízási díjat ne a megbízott vagy az önkormányzat számlájára utalják át. A Vektor Bróker Rt. e háromoldalú jogviszonynak nem volt részese. Miután pedig a botrány kirobbanásáig a Vektor Rt. nem számlázta le az önkormányzatoknak a közreműködői díjat és annak behajtására nem tett intézkedést az önkormányzatok felé, így egyértelmű, hogy a szerződéskötés pillanatában tudva-akarva irányították a megbízási díjat, a számviteli szabályok súlyos megszegésével, egy annak megszerzésére nem jogosult részvénytársasághoz.
Az igazgatóságnak, ügyvezetésének, a felügyelőbizottságnak és a könyvvizsgálónak tudnia kellett arról, hogy a jogellenes alapügylet két pólusán elhelyezett, a megjelölt tevékenység folytatására nem jogosult szaktanácsadók szerepe kizárólag a költségvetési törvény kijátszására és ennek révén súlyos anyagi hátrány okozására irányult.
A mai kormány is tudta, hogy az 1989. évi XIII. törvényben biztosított jog visszamenőleg törvénnyel sem korlátozható, így az ÁPV Rt. tulajdonosaként nem hagyhatott volna alkuhelyzetet keletkeztetni, és a közvagyon terhére előre kitervelt akciósor révén költségvetési törvényben adott felhatalmazás vagy a közbeszerzési eljárás nélkül már eddig 3 milliárd forinttal honorálni az ügylet két pólusán álló “ügyes” alkuszokat.
Összegzésül: Az ÁPV Rt. és az önkormányzatok közti szerződések éppúgy semmisek, mint az ügylet két pólusán lévő ügynöki szerződések. Az önkormányzatok és az ÁPV Rt. közötti szerződések esetében már ugyan az eredeti állapot nem állítható helyre, de az eddig kifizetett összeg előlegnek tekintendő, a különbözet viszont változatlanul esedékes. A Vektor Rt. és az önkormányzatok közötti szerződések minimum a közbeszerzési törvénybe ütközésük miatt szintén magukkal vonják a semmisség jogkövetkezményeit, így a javukra az önkormányzatok által kifizetett 2,1 milliárd forint visszafizetendő a megbízó önkormányzatoknak.
A törvényalkotó nem teremtette meg a privatizációs folyamat ellenőrzésének megfelelő és főleg működőképes garanciarendszerét.
Hat év alatt nem állították fel a Privatizációt Ellenőrző Parlamenti Vizsgálóbizottságot.
Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Pp. 2/a §-án alapuló széles körű beavatkozás lehetőségét, így az ilyen irányú törvényi felhatalmazás hiányában az ügyészségnek nincs módja fellépni a jogszabályok kijátszására irányuló közös szándék esetén a közérdekbe ütköző semmis szerződések megtámadása érdekében.
Az ÁPV Rt. felügyelőbizottságának és könyvvizsgálójának felelőssége nem kérdőjelezhető meg, hiszen sem az önkormányzatok és ÁPV Rt. közötti 671 ügylet egyike, sem a dr. TM és az ÁPV Rt. közötti ügyletek tekintetében sem jelezték a törvénysértések tényét. Igazolható, hogy nem úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható lett volna.
DR.TOMPOS JUDITH ÜGYVÉD