Nincs nyugalom a gyógyszertárak körül: zavaros privatizációs afférok után legutóbb az keltett figyelmet, hogy néhány gyógyszerész az Alkotmánybírósághoz fordult, amikor a népjóléti tárca nem válaszolt időben egy, az árrésszerkezet módosítását célzó javaslatukra. Gondok és viták a jövedelmezőség és az ideális működést biztosító fogyasztói kör nagysága körül: biztosabb megélhetést jelentő bevételeket szeretnének a patikusok, ezzel szemben az antiinflációs csomagra hivatkozik a népjóléti kormányzat – s ezzel még csak a problémakör néhány szeletét metszettük ki.
A jelenleg érvényes gyógyszertári törvény értelmében egy patika vagy egyéni vállalkozás vagy betéti társaság formájában működhet – a vállalkozó, illetve a bt. beltagja pedig csakis diplomás gyógyszerész lehet.
A privatizáció előrehaladtával (Az Állami Számvevőszék friss jelentése szerint a privát patikák száma 467-ről 919-re emelkedett) nő az önálló gyógyszerész-egzisztenciák száma is, s persze ezzel együtt gyűlnek a gondok – például a megyei egészségbiztosítók apparátusa számára. A gyógyszerészek fájlalják, hogy a gyógyszerár-emelkedés hasznát javarészt a termelők nyelik le, s azt is, hogy az egészségbiztosító finanszírozási tevékenysége messze elmarad az elvárásaiktól. Felhánytorgatják, hogy a gyógyszerek OEP-finanszírozásán belül a fix támogatás aránya már évek óta stagnál: 10-12 százalék körül, azaz egy viszonylag alacsony értéken. A tavaly szeptemberében létrejött Gyógyszertár-tulajdonosok Egyesületének vezetői a Figyelő kérdésére válaszolva nehezményezik, hogy míg 1993 és 95 között látványos gyógyszertámogatási reformot valósítottak meg, addig a fenti támogatási mértékhez nem nyúlt senki. “Cserébe” az OEP évről évre növeli a gyógyszerészek több szempontból is költséges (mind a ráfordított idő, mind a szükséges szoftverek igencsak drágák) adminisztratív, nyilvántartási stb. feladatait – mindenféle ellentételezés nélkül. 1996 első félévében (Matejka Zsuzsanna, OEP-főgyógyszerész adatai szerint) az egészségpénztár gyógyszertámogatásának 40 százaléka a térítésmentes (jelentős részben közgyógyellátottak részére felírt) gyógyszerek kiváltásának finanszírozására szolgált. A gyógyszertárosok számára innen már nem világos, hogy az OEP vajon egészségpolitikai vagy szociálpolitikai célok finanszírozására rendeltetett-e.
Közismert, sokszor elemzett és “méltatott” tény: Magyarországon egyedülállóan magas a gyógyszerfogyasztás. A gyógyszertárosok viszont ugyanerről megjegyzik, hogy Magyarországon hat év alatt kb. hat dobozzal csökkent az egy főre eső gyógyszerfogyasztás. 1990-1991-ben még 35,6 volt a dobozban mért egy főre eső fogyasztás, ma már 29-29,5 között van. Ráadásul – fűzik mindehhez az egyesület vezetői – a gyógyszer, fogyasztási szempontból sem olyan, mint mondjuk a benzin: azaz a fogyasztott mennyiség – ideális esetben – nem a fogyasztótól, a betegtől, hanem az orvostól, illetve a lakosság egészségi állapotától függ – így már érthető, hogy a gyógyszerfogyasztásban csak lassú változások lehetségesek. Márpedig a lezajlott fogyasztáscsökkenés nem igen felel meg ennek az elvárásnak – hangoztatják a patikatulajdonosok.
A gyógyszerfogyasztás árérzékenysége amúgy egyáltalán nem felel meg a közhiedelemnek: az áremelkedés dacára a lakossági gyógyszerkiadások monoton nőnek – ahogy a szükség megkívánja, ám így sem tudnak lépést tartani a támogatáscsökkenéssel kombinált áremelkedéssel – ennek tulajdonítható a fogyasztáscsökkenés.
Márpedig ez a bizonyos 29 doboz még mindig távol áll a Matejka doktornő által is emlegetett optimális 25 doboztól, s itt következhetnek a sokat idézett megállapítások a magyar gyógyszerfogyasztás egyedülállóan magas voltáról: arról, hogy eme tekintetben csak a franciák előznek meg bennünket (horribilisan magas, 51 dobozos fogyasztási mértékkel.) Ezzel a szemlélettel vitatkozik a Gyógyszertár-tulajdonosok Egyesületének szakértője, aki viszont azt emeli ki, hogy Magyarország jelenlegi fogyasztási adataival együtt csupán vezető képviselője egy olyan fogyasztási csoportnak, ahol az egy főre és évre eső dobozszám 23 és 29 közé esik. Itt pedig olyan országok találhatók, melyek földrajzilag és – legalábbis a szakértő véleménye szerint – mentalitás tekintetében közel állnak hazánkhoz (pl. Lengyelország, illetve Olaszország). Egyébként is, nyilatkozónk szerint egy adott ország gyógyszerfogyasztásának megítélésekor a nemzetkarakter sajátosságait is figyelembe kell venni. A probléma szellemtörténeti típusú megközelítése mellett pozitivistább hangulatú érveket is elmondanak a gyógyszertárosérdek-képviselők: például hogy vajmi kevés értelme van a dobozszámokra hagyatkozó összehasonlításoknak addig, míg nincs tisztázva, hogy hány szem is került ama bizonyos dobozba. Emellett az is egy szempont, hogy a honi gyógyszerek relatíve rendkívül olcsóak, igen nagy dobozszám fogy, ám értékben még így is kevesebb, mint az importgyógyszerekből. A gyógyszerészek tehát hajlanak arra a többek által is felvetett javaslatra, hogy a pontatlan dobozszám helyett a terápiás egységet tekintsék mérőszámnak, vagyis az egy gyógyító művelethez szükséges hatóanyag-mennyiséget. Ennek használatával – állítják ők – ha nem is szűnnének meg, de erősen tompulnának a korábban éles (országok közötti) különbségek.
A Gyógyszertár-tulajdonosok Egyesületének szakértője váltig állítja: a gyógyszerforgalomban nem az import arányával van a probléma. Szerinte sokkal inkább az a baj, hogy az importgyógyszerek 55 százalékos értékaránya 22 százalékos mennyiségi arányt jelent. Különösen jelentősnek bizonyult az 1993-as év – ekkor ugyanis megduplázódott az átlag dobozár. Megemlítik a gyógyszertár-tulajdonosok azt a tényt is, hogy a Magyarországnál kevésbé fejlett gyógyszeriparral rendelkező országokban is jóval nagyobb a hazai termékek aránya (a nálunk minden téren kissé fejlettebb Svájcban vagy Németországban viszont kisebb, de ez már egy másik történet). Az egyesület vezetői váltig hangoztatják: nem ellenségei az importnak, ám szerintük mindenkinek tudomásul kellene vennie, hogy a választék bővülésének (szó szerint) ára van. Az OEP – véleményük szerint – egyfajta többletprofitot finanszíroz: a külföldi és a hazai gyógyszer profitrátájában megmutatkozó különbség már magában is indokolna egy szelektív támogatási szisztémát – teszik hozzá az egyesületi vezetők – hiszen így az OEP sokkal nagyobb arányban finanszírozza az importgyógyszerben megtestesülő kutatói és marketingmunkát.
A fogyasztás szerkezetéről szólva nyilatkozóink lényegesnek tartották elmondani, hogy a gyakori támogatás- és finanszírozás-változás ellenére a gyógyszerfogyasztás két fő komponense (járó-, illetve fekvőbeteg-ellátás) közötti arány gyakorlatilag nem változott (82-83 százalékos lakossági és 17-18 százalékos fekvőbeteg-fogyasztás). Mindez arra utal, hogy a gyógyszerfogyasztási szokásokat, illetve a gyógyszerek használatát meghatározó orvosi mentalitást nem egykönnyen lehet megváltoztatni. A tavalyi 30 milliárd forintos lakossági gyógyszerkiadásból majdnem pontosan a fele jutott nem támogatott gyógyszerekre, s ennek aránya emelkedést mutat, ami szintén fényes példája a gyógyszerkereslet árrugalmatlanságának.
A gyógyszerforgalmazás – talán nem sokan tudják – különleges árszabályozási viszonyok között folyik: az 1990-es ártörvény a gyógyszereket a szabadáras kategóriába sorolta – ám ez csupán a termelői árra vonatkozik. A maximált árrés kiszabására feljogosított népjóléti tárca – mivel a termelői ár elvileg szabadon változik – az árréskulcsok szigorú meghatározásával tudta szabályozni az áralakulást, mégpedig úgy, hogy az árrés a mind drágább gyógyszer-kategóriák felé haladva százalékosan egyre csökken (ezt hívják degresszív árrésszerkezetnek)
A degresszivitásnak – Kerekesné dr. Nemes Mária a Népjóléti Minisztérium gyógyszerészeti főosztályának vezetője szerint – az az értelme, hogy a gyógyszertárak ne részesítsék előnyben a drágább gyógyszereket az olcsóbb, ám azonos hatóanyagú termékekkel szemben. A gyógyszereket termelői áruk szerint sávokra bontották: a legolcsóbb kategóriában (a ma már csak az emlékek között létező 39 forint 70 fillér alatti gyógyszerek esetében) a kereskedelmi árrés 39 százalékos, míg a legmagasabb kategóriában (2400 forintnál drágább gyógyszerek) 15 százalékos (ez itt 360 forintot jelent).
Hogy kikerüljék a sávos rendszerből adódó anomáliákat (különben egy termelői árnövelés után bekövetkező sávátlépésnél nominálisan is csökkenhetne az egy dobozon realizált haszon), hat átvezető sávot vezettek be, amelyeken belül rögzítették az árrés forintösszegét.
1993-ban a gyógyszerekre vonatkozó speciális árrésrendelet életbelépésekor – a gyógyszertár-tulajdonos érdekképviselet szerint – 14 milliárd forint volt a gyógyszertárak árréstömege (ezt 1708 gyógyszertár teljesítette), míg 1995-ben ez az érték 18,2 milliárd forint. Az 1996-os végső érték OEP-becslés szerint 20-21 milliárd forint között alakul majd. A főosztályvezető szerint viszont 1993-ban 17 milliárdos beszerzői árréstömeg mutatható ki, ez 1995-re 25 milliárdra növekedett, az idei első félévben pedig 14 milliárd forintnyi árréstömeg valószínűsíthető. (Beszerzői árréstömeg = a fogyasztói ár és a termelői ár különbözete.) A két adatsor eltérése könnyen magyarázható azzal, hogy míg a minisztérium az összgyógyszerforgalomra vonatkoztatja adatait, addig OEP, ahonnan a gyógyszertáriak adatai származnak, csak a támogatott gyógyszerekkel számol (3300 törzskönyvezett gyógyszerből csak mintegy 1300 a támogatott árú termék).
Az egyesület szerint az idei évre prognosztizálható árréstömeg 43 százalékos növekedést mutat a három évvel ezelőttihez képest – s hozzáteszik, hogy az idei eredmény immár 2053 patika működésének köszönhető. 1993-ban az akkori gyógyszerfogyasztási szerkezet mellett 22 százalékos átlagos árrésszintet értek el a gyógyszertárak (a fogyasztói ár százalékában). 1996 első félévében viszont ugyanezen érték OEP-számítások szerint éppen hogy eléri a 17 százalékot. Ez az ötszázalékos árrésszintcsökkenés viszont már igencsak érzékenyen érinti a patikusokat. 1993-ban az első két legalacsonyabb kategóriába tartozó gyógyszerek forgalma értékében még meghaladta a 10 százalékot, ezzel szemben idén, még a vidéki patikákban (itt még élnek a konzervatívabb terápiai módszerek) sem érte el a fél százalékot. Azaz bekövetkezett az, amit a főosztályvezető asszony a sávok kiürülésének nevezett – ezzel szemben a rosszul megállapított árrésstruktúrának köszönhetően igencsak zsúfolttá vált az utolsó, a legmagasabb árú gyógyszereket tartalmazó sáv. Az egyesület vezetői szerint az árrésszabályozás eme módja úgyszólván hatástalan, hiszen más tényezők sokkal eredményesebben határozzák meg a gyógyszerhasználati szokásokat – viszont kiválóan alkalmas a gyógyszertárak helyzetének nehezítésére.
A gyógyszertár-tulajdonosok abszurdnak tartják a jelenlegi sávos rendszer fenntartását inflatorikus körülmények között – különös tekintettel a gyógyszerárakban megmutatkozó inflációra: a sávos rendszert szerintük csak a legalacsonyabb inflációval büszkélkedő nyugati országok (pl. Németország) engedhették meg maguknak.
Mindazonáltal a gyógyszertár-tulajdonosok, a realitásokhoz alkalmazkodva, nem a sávos rendszer eltörlését, hanem valorizációját szeretnék elérni. A tulajdonosok egyesületének legnagyobb fájdalma, hogy nem került sor az értékkövetés bármily módon történő bevezetésére. Az ártörvény elvi indoklásában ugyanis az is szerepel, hogy ezt a törvény adta lehetőséget az árrés megállapítója nem használhatja fel arra, hogy az adott területen működő vállalkozásokat veszteségessé tegye. Egy további passzus szerint a népjóléti miniszter köteles harminc napon belül válaszolni (elfogadni vagy indoklással elutasítani) a hozzá benyújtott ármódosítási javaslatokra, miután alaposan megvizsgálta azokat. Korábban a sajtó már hírt adott arról, hogy néhány gyógyszerész a népjóléti miniszterhez fordult ez ügyben, választ nem kapott 30 napon belül (a válasz – állításuk szerint- csak 63 nap múlva érkezett meg), a válasz a kormány érvényben lévő antiinflációs programjára hivatkozott, de ezenkívül határozott döntést nem tartalmazott. Ezután jogi nyomásra a minisztérium elutasító végzést küldött, ez azonban már öt nappal lekéste a gyógyszerészek lépését, akik a mulasztás miatt az Alkotmánybírósághoz fordultak. A gyógyszertár-tulajdonosok korántsem az árrésszabályozás tényét vitatják (ez Európa majd minden országában gyakorlat), ezt ugyanis a gyógyszer különleges árujellegéből fakadóan indokoltnak tartják. Néhányan nehezen fogadják el a degresszivitást, ám az egyesület vezetői megfelelő értékkövetéssel ezt is elképzelhetőnek tartanák. Az eljövendő valorizációt egy, a közelmúltban tartott előadásán Matejka Zsuzsanna, az egészségbiztosító főgyógyszerésze is támogatásáról biztosította, sőt az OEP eredeti ’96-os költségvetési tervezete még tartalmazott egy e célt szolgáló, ám később céltalannak bizonyult 2 milliárd forintos tételt. Az egyesület vezetői szerint az év elején minden további nélkül végre lehetett volna hajtani a valorizációt, s az ezzel járó (állításuk szerint csekély mértékű) áremelés fel sem tűnt volna a fogyasztóknak. Most viszont a gyógyszertárosok szerint a népjóléti tárca gazdaság-lélektani okokra hivatkozik: arra, hogy az antiinflációs csomag működésére milyen kedvezőtlen hatással is lenne egy, a valorizációval együtt járó áremelkedés.
A népjóléti tárca gyógyszerfőosztályának vezetője szerint viszont a valorizáció csak úgy képzelhető el, ha nem gerjeszti az inflációt, azaz ha a sávok változtatásának hatása nem áll ellentétben a pénzügyi politika céljaival. Ez viszont Kerekesné Dr. Nemes Mária szerint csak úgy lehetséges, ha az árréstömeget változatlannak tételezve, ennek megfelelően módosítják a sávhatárokat. Az egyesület szerint viszont az inflációs hatás okozta költségnövekedés 90 százalékát el kell ismerni az árak meghatározása során.
Márpedig az idei évre prognosztizálható 20 milliárdot alig meghaladó árréstömeg az inflációból származó költségnövekedésnek alig több mint 40 százalékára nyújt fedezetet.
A gyógyszertár-tulajdonosok másik fő panasza a túlzottnak tartott patikasűrűséghez kapcsolódik. 1993-ban 1700 gyógyszertár működött Magyarországon, manapság pedig már 2053-nál tartunk, azazhogy három év alatt 22-23 százalékos volt a növekedés. Ezt persze lehet elaprózottságnak is minősíteni (erre utal a gyógyszertár-tulajdonosok álláspontja), és persze lehet azt is mondani, hogy versenyhelyzet van, s aki nem bírja, az majd elhullik, csak hát ez korántsem mindegy az ellátottak számára. 1994 áprilisa óta viszont törvény szabályozza a gyógyszertárak létesítését, s ez a törvény legalább 5000 lakosban szabta meg egy új gyógyszertár létesítésének feltételét.
A környező országok ezzel szemben 6000 fő fölött határozták meg ugyanezen feltételt, néhány esetben (Ausztria, Csehország ) egyenesen 10 ezres potenciális fogyasztókört szabtak feltételül. A két és fél éve megszavazott magyar patikatörvény viszont egy négy évvel ezelőtti állapotot tükröz, magyarán elavult – állítják a patikatulajdonosok: akkor azt hitték, hogy 5000 ellátott is elég egy patika eltartásához, ám azóta jelentős a keresletcsökkenés (hiába nő reálértékben is a lakossági kiadás) és az árrésstruktúra is megváltozott. A jelenlegi helyzetben alig van néhány megye, amelyben 5000 fölött lenne az egy gyógyszertárra jutó lakosok száma – s ezek, paradox módon, éppen a legfejlettebb, leggazdagabb régiók. Kerekesné dr. Nemes Mária szerint viszont nem ily tragikus a helyzet, vagy legalábbis nincs biztos tudomásunk a pontos helyzetről, hiszen például a táblázatok alapjául is szolgáló felmérések számára a patikák 40 százaléka értékelhetetlen adatokat küldött meg. Amúgy a főosztályvezető asszony határozott véleménye szerint az egy patikára jutó fogyasztók tekintetében az országos átlag valóban alatta marad az előírt 5000 főnek, ennek ellenére ellátatlan területek is vannak, és itt nem lehet visszautasítani a patikaalapítási kérelmet.
1995-ös adatok szerint 103 milliárd forint értékű volt a gyógyszerfogyasztás, könnyen kiszámítható, hogy egy patikára havonta 4,2 millió forintos forgalom jutna. Ám ez egyenlőtlenül oszlott meg, hiszen például a budapesti és a vidéki patikák más nagyságrendű forgalmat bonyolítottak le: a budapestiek (310 patika) havonta átlagosan 6,4 millió forintos forgalmával szemben ott áll a vidéki patikák 3,8 milliós átlagos havi forgalma. Márpedig – hangoztatják a gyógyszertár-tulajdonosok – ez utóbbi forgalmi szint mellett kitermelhető árréstömeg már nem elégséges egy patika biztonságos fennmaradásához. 5000 fő fogyasztása tehát az egyesület szerint kevés egy gyógyszertár eltartásához. Egyébiránt nézeteik szerint itt az amúgy helyes egészségpolitikai célok megvalósulása szerencsétlen módon ütközik a patikák gazdaságos működésének érdekeivel.
A gyógyszertárosok meglepődve olvassák a patikaprivatizációról szóló sajtóbeszámolókat, melyekből mintha az derülne ki, milyen remek üzlet is ma Magyarországon egy gyógyszertár működtetése. A szomorú való feltárásához elég megnéznünk a gyógyszertárak jövedelmezőség szerinti megoszlását – mondják ők: a patikák nagyjából fele még a 3 millió forintos forgalmat sem éri el. A 2053 gyógyszertár közül legfeljebb mintegy 60-ról mondható el, hogy üzemeltetése osztályon felüli üzlet volna (közülük 27 található Budapesten). Összesen 1400 azon gyógyszertárak száma, amelyeknek ötmillió forint alatt van a forgalmuk, márpedig ezek látják el a lakosság többségét. Egy hárommilliós forgalom pedig 17 százalékos fogyasztói árréssel számolva havi 500 ezer forint árréstömeget jelent – ez már a méltányosan megszabott személyi költségeket sem fedezi (a gyógyszertári személyzet durván egyharmada a törvényi rendelkezésnek megfelelően diplomás gyógyszerész, csupán ez utóbbi havi bérköltsége, 70 ezer forint bruttó bérrel, a diplomás átlagfizetéssel számolva, nagyjából 120 ezer forint.)
A gyógyszertárosok azt sem szeretik, ha a patikákat más kiskereskedelmi egységekkel hasonlítják össze: nekik ugyanis az egész forgalmukkal, még a tb által nem támogatottal is, tételesen be kell számolniuk az egészségbiztosítónak. Nem véletlen, hogy például Olaszországban, ahol nagy hagyománya van az adóelkerülésnek, a vicclapok nagy örömére éppen a teljes bevallást kikerülni nem tudó gyógyszerészek vezetik az értelmiségi foglakozások adóhatóság által felállított jövedelmi toplistáját.