Szakértők korántsem tartják véletlennek, hogy az állam tulajdonában maradt bankok privatizációja küszöbén látott napvilágot a Budapest Bank (BB) privatizációs szerződésének állítólagos záradéka. Mindenesetre azoknak lett igazuk, akik már az adásvételi szerződés elmúlt év végi aláírásakor rendkívül aggályosnak tartották a vevőjelöltek által az államtól kért (és a hírek szerint meg is kapott) garanciákat.
Bár a Budapest Bank privatizációja után közvetlenül arról írtunk (Figyelő, 1995/51. szám), hogy az adásvételi ügylet értékelése még várat magára, erre jóformán a mai napig nem került sor. Nem is kerülhetett, hiszen éppen a szerződésnek az eladó számára talán leghúsbavágóbb passzusa – az egyik vevő által kért garanciák ügye – maradt titokban. A Magyar Hírlap ez irányú elmúlt heti leleplező cikkéig csak az volt nyilvánvaló, hogy a költségvetés gyakorlatilag egyetlen fillér bevételt sem kasszírozhat a bank eladásából. (Emlékezetes: a kialkudott 87 millió dolláros vételár forintra átszámítva kísértetiesen megegyezett az államtól, illetve az annak nevében eljáró ÁPV Rt.-től még tavaly februárban – portfóliószépítési céllal – kapott 12 milliárd forintos tőketartalékkal.) Laptársunk értesülései azonban megerősítik azt a szakmai berkekben régóta keringő feltételezést, miszerint az állam még úgymond fizetett is (illetve későbbi fizetésre szóló ígéretet tett) a vevőnek, csak vigye a bankot.
Az illetékesek lapzártánkig nem erősítették meg azt az állítást, miszerint az elmúlt év végi helyzetnél 24 milliárd forinttal rosszabb portfólió kezelésének anyagi terhein az alaptőkét kevesebb, mint egynegyeddel jegyző állam fele-fele arányban osztozik az együttesen csaknem 60 százalékban tulajdonos külföldi befektetőkkel, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD) és az amerikai General Electric Capital-lel (GEC). Mint ahogy az sem világos, hogy ezért az állam mennyivel – a Magyar Hírlap által vélt 4, avagy a Világgazdaság által becsült 5,5 milliárd forintnyi értékben – kártalanította (ha nem is készpénzben, de portfólió-visszavásárlás formájában) a külföldi tulajdonosokat. Tény, hogy a minősített kintlévőségek miatti, a mérlegfőösszeghez viszonyított céltartalékképzési igény az elmúlt év végi 17 százalékról 1996 első felében 13 százalékra mérséklődött. Az viszont megint csak nem világos, hogy a bank az idén mennyit írt le hitelezési, illetve értékesítési veszteségként, s annak mekkora részét fedezte céltartalék.
Mindenesetre szakmai berkekben még mindig tartja magát a hír, miszerint – ha a dolgok nem úgy alakulnak – a GEC néhány év múlva hitellé alakíthatná át befektetését, s az eltelt évek után a londoni irányadó bankközi kamatlábat (Libor) 3 százalékponttal meghaladó kamatot kasszírozhat. (Viszonyításképpen: az elmúlt napokban a CIB 0,3, az MKB 0,35, a Magyar Nemzeti Bank 0,5, a Magyar Hitel Bank pedig 0,9 százalékkal a Libor felett vett fel öt-öt éves futamidejű hitelt.) Ez a körülmény – azzal az ugyancsak furcsának nevezhető ténnyel, hogy a szakmai befektető szokatlanul szerény hányadot jegyzett a bank alaptőkéjéből – azzal magyarázható, hogy a folyamatban lévő peres ügyekben a magyar-kanadai National Food Processing Kft. 12, a Realbank pedig 1,5 milliárd forintos kártérítési igénnyel lépett fel.