Az Európai Unióval kötött megállapodás értelmében 1997-ben megszűnnek a magyar textilés textilruházati termékeket érintő korlátozások. Ugyanez az előny azonban megadatik a volt szocialista országok zömének is. Kérdés, hogy bírja-e a magyar ipar az élesedő árversenyt az alacsony bérű kelet-európai régióval, és hogy mit szól a fejleményekhez a már bent lévő külföldi működőtőke.
A textilgyártásban a kivitel aránya megközelíti az 50 százalékot, a textilruházatban pedig tavaly elérte a 76 százalékot. Ilyen módon a nemzetgazdasági export-tortából – a gép- és a vegyipar után – a textil- és textilruházati ipar hasítja ki a legnagyobb szeletet. A legtöbb termék Németországba, Olaszországba, Ausztriába és az Egyesült Államokba kerül. Az ágazat tulajdonosi és ezzel párhuzamosan szervezeti változásai közepette (és persze a növekvő bérmunkának köszönhetően) a kivitel az elmúlt években folyamatosan, bár szerény mértékben bővült.
Belföldön viszont különböző becslések szerint a textil- és textilruházati cikkek egy lakosra jutó fogyasztása az utóbbi másfél évtizedben 40 százalékkal esett vissza. Idehaza egyre védtelenebbé válik a könnyűiparnak ez az ága, hiszen nemcsak a legális importtal kell farkasszemet néznie, hanem a soha nem látott mértékű használtcikk- és feketekereskedelemmel is. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a fejlett országokban a ruházati cikkek előállításának aránya az ipari termelésben fokozatosan csökken. A folyamatoknak ez az iránya nálunk is megfigyelhető. A nyolcvanas évek derekán a ruházati ipar termelésének részesedése az egész iparon belül 11 százalék körül volt, ami a kilencvenes évek közepére 6,8 százalékra zsugorodott. Mielőtt azonban vállon veregetnénk az iparpolitikusokat, tegyük gyorsan hozzá: a fejlett régió piacvédelmi intézkedései egyáltalán nem mérhetők össze a magyarokkal. E szektor kereskedelmének az általánostól eltérő szabályozása azért alakult ki a nyugati világban, mert nemcsak foglalkoztatási, stratégiai-biztonsági szempontból fontos tényező, hanem gyors pénzforgalma és a többi ágazatra gyakorolt ösztönző hatása miatt a konjunktúrát jól segítő terület.
A vámok, a mennyiségi korlátozások és ezeknél szelídebb előírások eme jótékony pénzügyi és gazdaságélénkítő erejéről idehaza szemérmesen lemondtak az illetékesek. Nem kis részben ennek és a csődökkel, vég- és felszámolásokkal tarkított átalakulásnak tudható be, hogy az elmúlt években leépült, mostanság pedig vegetál a textil- és a textilruházati ipar.
Az Európai Unióban több mint 80 ezer vállalkozás működik ebben a szakmacsoportban; ezek több mint 80 százalékában 20 embernél kevesebbet foglalkoztatnak. Magyarországon korábban ezernél több, jobbára közepes és nagy vállalatot tartottak nyilván. Számuk a kilencvenes években megháromszorozódott. Eközben a 300 főnél többet foglalkoztató cégek aránya 5 százalék alá süllyedt; ugyanakkor a 10 főnél kevesebbet foglalkoztató vállalkozások aránya megközelítette a 45 százalékot. A csőd- és felszámolási hullám a textilruházati ipart átlagosan érintette (a ruházati ipar átlaga mintegy 12 százalék volt). A textíliákat előállító vállalkozásoknak azonban csaknem a felét tépázta meg vagy tette végérvényesen tönkre a folyamat. A gyapjúiparban a csődök, vég- és felszámolások aránya megközelítette a 100 százalékot.
Sok felszámolási eljárás alá került vállalkozást vett meg külföldi tulajdonos – jutányos áron. A korábbi együttműködésekből majd félezer vegyes vállalat alakult, ahol a többségi tulajdon külföldi kézbe került. Jöttek a multik is, például a Levi’s, a Mustang, a Felina, a Coats, a KBC, amelyek 100 százalékos saját tulajdonú vállalatokat alapítottak. Mindent egybevéve a szakágazatban a külföldi tulajdon aránya ma egyharmados, az állami tulajdon 25 százalék alá került; meghatározóvá tehát a magyar magántulajdon vált (elsősorban a konfekcionálásban).
Részben a tulajdonosváltással is összefügg, hogy az ágazat termelési értékének közel 60 százalékát Budapesten, Győr-Moson-Sopron, Pest és Vas megyében állítják elő. A foglalkoztatottak több mint 40 százalékának pedig a főváros mellett Vas, Győr-Moson-Sopron, Borsod-Abaúj-Zemplén és Csongrád megyében adnak munkát.
A nemzetközi egyezmények érzékeny árucsoportként kezelik a textil- és textilruházati termékek kereskedelmét. Az élesedő versenyben a jó minőség, az alacsony ár és a kifogástalan szerviz felértékelődött. Az egyszerűbb, nagyszériás termékek gyártása az alacsony bérű, nyersanyaggal is rendelkező országok térségébe helyeződött át. Így jártak a szingapúri, hongkongi és tajvani gyártók. (Azért persze sajnálni nem kell a hongkongiakat, hiszen az elmúlt években – a kínaiakhoz és thaiföldiekhez hasonlóan – növelni tudták részesedésüket a világkereskedelemből.) Az értékesebb divattermékeket az Európai Unióban működő kapacitásokon és a volt szocialista országokban, bérmunka keretében állították elő.
Különösen a kilencvenes években fokozatosan nő a verseny a bérmunkák piacán. A versenyképességet e téren alapvetően az egy munkaórára jutó költségek (elsősorban bérköltségek) határozzák meg. A távol-keleti országok korábbi vezető szerepe halványul, és előtérbe kerülnek a volt szocialista országok – amelyeknél a munkabérek és azok közterhei mindenütt alacsonyabbak, mint nálunk. (Ha a magyar átlagkereseteket a konfekcióiparban száznak vesszük, akkor a megfelelő arány Lengyelországban 85-88, Csehországban 70, Szlovákiában 67-70, Romániában 35-36, Ukrajnában pedig mindössze 9 százalék. S ha belegondolunk abba, hogy a volt jugoszláv köztársaságokban újra beindul a munka, nagyjából a padlón vagyunk, mert ott – a szörnyű pusztulások ellenére – nyilván megmaradt a jól képzett szakmunkás gárda magva.)
A kilencvenes években 35 ezer fő körüli létszámleépítést regisztráltak. Hogy ténylegesen mennyien hagyták ott szakmájukat végleg, illetve lettek jobb esetben kisvállalkozók, mennyien pártoltak át a szürke- és feketegazdaságba, azt nem tudják a statisztikusok. Tény viszont, hogy a textil- és textilruházati ipar alkalmazottainak átlagkeresete csak mintegy 60 százalékát éri el a 40 ezer forint feletti ipari átlagkeresetnek. Egy külföldi felmérés szerint 1993-ban Németországban az ipari órabér 25 dollárnak felelt meg, az Egyesült Államokban ugyanakkor 16, Olaszországban 14 dollárt kerestek. Magyarországon ekkor az ipari órabér 3 dollár volt; a textilesek tehát nagyjából 2 dollárt kapnak óránként. (A számok azóta nyilván valamelyest változtak, az arányok azonban csöppet sem.) Ezt a kijelentést támasztja alá egy másik statisztika is. Száz egységnyi bérköltségből Magyarországon kapja a dolgozó a legkevesebbet: 62,6 százalékot, míg a franciák 69,1, a németek 77 egységet kapnak. Végül a versenyképességet rontó tendenciára utal, hogy míg a textilgyártásban 62 százalék az anyagköltség aránya az összes kiadásokon belül, a textilruházatban ez már csak 46,1 százalék, s ettől alig marad el a bér- és bérjellegű kiadások 40,3 százalékos aránya.
Végül a versenyképességet szintén alapvetően befolyásoló beruházásokról. Ezek értéke itthon évek óta elmaradt a szükséges mértéktől, mivel a vállalatoknál nem képződött elegendő nyereség annak finanszírozására. A beruházásoknak a jegyzett tőkéhez viszonyított aránya ugyan csaknem kétszeresére, közel 6 százalékra nőtt, de nem érte el még az értékcsökkenési leírás nagyságát sem. A bruttó eszközértékhez viszonyítva a beruházások értéke 5 százalék alatt van, és a nettó eszközértékhez viszonyított arány sem éri el a 6 százalékot. A szakmacsoport fejlődéséhez, technikai színvonalának javulásához azonban legalább úgynevezett követő jellegű megújulásra lenne szüksége; ez 8-10 százalékos beruházási arányt jelentene a bruttó eszközértékhez viszonyítva.
Az ágazat műszaki szempontból rendkívül vegyes képet mutat. Akadnak igen korszerűtlen berendezések, de megtalálhatók a legmodernebbek is. E téren jótékony hatással volt a külföldi működőtőke megjelenése. Jó példaként szokták emlegetni a Duna Kötöttárugyár Kft.-t, a Szentgotthárdi Selyem Kft.-t, a Gardénia Csipkefüggöny Rt.-t, a Styl Ruhagyár Rt.-t, a Mustang Marcali Rt.-t. A fejlesztésigényes alapanyaggyártásban azonban szinte teljesen elsorvadtak a kutató-fejlesztő bázisok.
Az ezredfordulóig sok minden történhet. A textil- és textilruházati iparban várhatóan csökken a kereslet a tömegtermékek iránt, a minőségi cikkek piacán viszont fellendülésre lehet számítani. Legalábbis a fejlett világban. Idehaza egyelőre a silányabb, illetve az extra minőséget képviselő cikkek iránt nő a fizetőképes kereslet. Ahhoz, hogy a keleti-európai verseny ne sodorja el a még működő hazai magántulajdonú cégeket, a szakértők szerint a jelenleginél barátságosabb gazdasági környezetre lenne szükség. A szakemberek ezt azért is fontosnak tartják, mert úgy vélik: máris vannak jelei a külföldiek tőkekivonásának, és ez a folyamat a jövőben felerősödhet.