A munkaerőpiac továbbra is az ipari országok fájó pontja. Az OECD július végén kiadott új, a foglalkoztatási kilátásokkal foglalkozó helyzetjelentése szerint a következő két évben a vészhelyzet nem enyhül, a munkanélküliség magas marad. Külön gondot jelent a jövedelmek elosztásában mutatkozó nagy különbség, amely társadalmi szakítópróbához vezethet.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) továbbra is magas munkanélküliséget jósol legújabb munkaerő-piaci jelentésében. Az idén a tagállamokban a munkanélküliek száma 33,2 millióról 33,8 millióra fog növekedni. A munkanélküliség aránya az 1995-ös 7,6-ról az idén 7,7 százalékra emelkedik, 1997-ben pedig ismét 7,6 százalékon fog megmerevedni. (Az 1983 és 1993 közötti évtized átlagához képest a munkanélküliek száma az OECD-térségben majdnem 6 millióval bővült.)
Különösen magas a munkanélküliek száma Európában és itt is mindenekelőtt az EU-ban, ahol a munkanélküliség átlagos aránya az idén 11,2 százalékról 11,4 százalékra fog nőni, és 1997-ben is éppen csak hogy csökken: 11,3 százalékra.
Az OECD-szakértők szerint a tartósan magas munkanélküliség csupán az egyik tünete sok EU-tagország nem kielégítő munkaerő-piaci helyzetének. Aggodalommal regisztrálják az egyenlőtlenségeket is, amelyek szakítópróbának tehetik ki a társadalom szövetét.
A jövedelemkülönbségek növekedésének a nyolcvanas évek elején megfigyelhető trendje a kilencvenes években ugyan kissé enyhült, azonban csupán Kanadában, Németországban és Finnországban tapasztalható valamelyes kiegyenlítődés. Különösen két országban – az USA-ban és Nagy-Britanniában – élesedett tovább az egyensúlyhiány.
Az OECD-szakértők nézete szerint a nagy jövedelemkülönbségek társadalmilag csak akkor viselhetők el, ha a rosszul fizetett állásokról bebizonyosodik, hogy ugródeszkául szolgálhatnak a jobban fizetett állásokhoz. Azonban az USA-ban és Angliában általában nem ez a helyzet. Ugyancsak polarizálódás figyelhető meg a tartósan rendezetten foglalkoztatottak és ama rétegek között, amelyek ideiglenes munkát végeznek, vagy teljesen visszavonulni kényszerülnek az aktív munkaerőpiacról (vagy életmódtól). Amennyiben a feszültségek tovább éleződnek, az az OECD szerint erősebb marginalizálódáshoz, nagyobb szegénységhez és a költségvetési eszközök egyre szűkösebbé válása miatt a szociális hálóra ható fokozódó nyomáshoz vezethet.
Az OECD már két évvel ezelőtti nagyszabású foglalkoztatási tanulmányában az adó- és transzfer-rendszerek megváltoztatását és a munkaerőpiac résztvevőinek egész életen át tartó tanulási támogatását sürgette tagjainál. Ezen túlmenően figyelmeztetett, hogy különösen a fiatalok munkába állásához különleges támogatást kell nyújtani. A tanulmány úgy véli: noha nem az adók és transzferek jelenlegi rendszere a fő oka a tartósan magas munkanélküliségnek, e rendszerek reformja csökkentheti a munkanélküliséget.
A gazdag országokban el kell kerülni a munkanélküliség és az elszegényedés csapdáját. A munkanélküliség csapdáján az OECD megfogalmazása az ösztönzés hiányát érti. Azt, hogy valaki azért nem jár aktívan munka után, mert magas a munkanélküli-segély és az azzal összefüggő szociális juttatások. A munkanélküliség csapdája a viszonylag alacsonyabb jövedelmeket is sújtó széles adózási sávokat is jelenti, amelyek gátolják a jobban fizetett állásra való törekvést. A munkanélküliség csapdájának elkerülése érdekében az OECD hangsúlyosan óv a szociális juttatások “gépies” megrövidítésétől, mert az azzal járó szociális ár elviselhetetlenül magas lehet anélkül, hogy a rendes munkapiacon fokozná a teljesítményösztönzést. Ehelyett a juttatási ösztönzés korlátozását ajánlják, esetleg a jogosultság csökkentését ismételt munkanélküliség esetén vagy szigorúbb jogosultsági kritériumok bevezetését. Tanácsolják a juttatásban részesülők munkahelykeresésének fokozott ellenőrzését is – de párosítva az álláskeresőknek nyújtott jobb tanácsadással és több szervezeti támogatással.
A munkanélküliség csapdájának elkerüléséhez az OECD az ösztönzőrendszer reformját ajánlja. Enélkül különösen fontos szerepet játszanak az úgynevezett “munkahelyi juttatások”, vagyis az alacsony bérezésűek összjövedelmének javítása. Egyúttal azonban a tanulmány figyelmeztet: ezzel gyengülhet a munkavállalók ösztönzése arra, hogy magasabb jövedelmi sávba lépjenek, s ezért kedvezőtlen esetben az ilyen intézkedés nettó hatása a nullával volna egyenlő.
Tehát minden az arányokon és a “finom beállításon” múlik. Szociális meggondolások és a munkaerőpiac hosszú távú alakulása azonban nagyon is indokolnának egy ilyen jellegű, a matematikai és a társadalmi hatásokat egyaránt kifinomultan mérlegelő reformot.