A címben feltett kérdésre egy viszontkérdés a legjobb válasz: vajon milyen vállalkozó lehet az állam? Erre pedig csak a fejünket csóválhatjuk.
A vállalkozások három pilléren nyugszanak. Az első a kockázatvállalás – de az állam nem szeret kockázatot vállalni, inkább csak minimalizálni. A második a lehetőségek felismerése és kiaknázása – ez az állami apparátusok nehézkessége miatt csak ritkán sikerülhet. A harmadik a kezdeményezés, az újdonságok hasznosítása – ennek sem éppen kedvez az apparátusi stílus. Szóval az állam általában gyenge vállalkozó – akkor pedig hogyan is lehetne vagyonának jó működtetője? Alább tíz olyan jelenséget sorolok fel, amelyek jelzik, hogy mennyire nem az.
– Az államigazgatás döntési mechanizmusa és stílusa többlépcsős, jószerint soha nem egyetlen személy vagy szervezet dönt. Ezért a döntés lassú, kompromisszumokat tartalmaz, az eredeti döntési szándékok elhalványulnak, és a különböző szervezetek ellen- és presztízsérdekei is beékelődnek.
– Az államot képviselő tisztviselők bürokratizált és hierarchizált koordinációs mechanizmus szerint járnak el, amelyben előírások és szabályok uralkodnak. Egy probléma megoldásához gyakran éppen ezeket a szabályokat kell módosítani vagy megszegni, de ez csak nagyon ritkán sikerül. Az eljárási rendek ismerete sokszor fontosabb vezetési kellék, mint a racionalitás.
– Az egyes vállalkozások ügyeivel foglalkozó személyek gyakran változnak. Az új emberek csak papírokból ismerik a problémákat. Mire eligazodnának vagy saját elképzeléseiket érvényesíteni tudnák, addigra talán már nem is ők felelnek az adott vállalat ügyeiért.
– Az államigazgatási apparátus képviselőinek általában csak tárgyalási jogosítványaik vannak, a döntésekre nincs felhatalmazásuk.
– Az államigazgatási tudattal együtt jár a felelősségérzet (vagy annak látszata) még az olyan ügyekben is, amihez a tisztviselőknek nem sok közük van. Ezeket többnyire gazdaságpolitikailag fontos dolognak szokták nevezni, és ez ad alapot a beleszólásra. Ugyanakkor éppen azért, mert nincs sok kompetenciájuk, a vállalatoktól jelentéseket és igazolásokat kérnek, hogy felkészüljenek feletteseik esetleg ugyancsak inadekvát kérdéseire.
– Kialakult egy paternalista kapcsolat az állami vállalkozói tulajdont kezelő apparátus és a vállalati vezetők között: ha a vállalat kiszolgálja az apparátust, netán kisebb kedvezményeket is ad, akkor kérelmeit támogatják, sőt ügyes módszerekkel átsegítik a döntések útvesztőin. A paternalizmus pedig a korrupció egyik melegágya.
– Az államigazgatás szívesen él a kádercserével: az új problémákat új, többnyire lojális vezetőkre bízza. Ez valóban jó módszer lehet egyes problémákra, de önmagában nem elegendő. A káderkiválasztás hátterében ugyanis gyakran nem szakmai, hanem bizalmi szempontok állnak.
– Az állami tulajdon képviselői többnyire túlnyúlnak saját tulajdonosi jogosítványaik keretein, és olyan beleszólást akarnak a vállalati ügyekbe, ami nem a tulajdonosok, hanem a vezetők dolga. Működnek azok a forró telefonok, amelyeken közvetlenül be lehet avatkozni vállalatok ügyeibe.
– Az államapparátus képviselőinek általában jó kapcsolataik vannak a vállalatok számára fontos intézményekkel, s így a vállalatokat olyan ügyekben is kézben tarthatják, ahol a közvetlen állami szándéknyilvánítás esetleg kevés volna.
– Az ügyek látszólag fontosabbak, mint az emberek. A valóságban azonban az ügyek mögött álló emberek személyi érdekei, törekvései, a politikai és érdekcsoportok ütközései jól megfigyelhetők a vállalati ügyekben is. A politika olyan, többnyire állami tulajdonban álló vállalatok ügyeire is kiterjeszti hatalmát, amelyekről ésszerűen nem a politika, hanem az üzleti érdekek mentén kellene dönteni.
Az elmúlt évben az Ikarus Rt. igazgatósága elnökeként átéltem, hogyan bánnak egy többségében állami tulajdonú vállalattal; a leírtak nem kis részben erre a tapasztalatra támaszkodnak. Méltánytalan és igaztalan lennék azonban, ha nem mutatnék rá, hogy az állami tulajdonlásnak hasznos és előremutató oldalai is vannak – ezekről talán egy másik írás szólhatna.
Tudjuk azonban: az, hogy az állam többnyire rossz tulajdonosa vagyonának, nem magyar jelenség; ezzel az egész világon szembenéznek. Az egyik kézenfekvő megoldás az, hogy az állam jelentősen korlátozza szerepét a vállalkozói világban – ez a folyamat Magyarországon is határozottan megindult. A másik megoldás az angol golfpályák gyepszőnyegéhez hasonlít: hosszú időnek kell eltelnie, amíg tökéletessé válik. Ez nem más, mint a bizalmi elv: az államigazgatásnak rá kell hagynia a vállalatok vezetését azokra, akikre azt bízták. Minél kevesebbet beleszólni az állami vállalat életébe, minél többet rábízni az üzleti közösség önműködtetésére. Csak néhány száz év kell, és nekünk is fog menni.