A látszat szerint Csehország megúszta az átmenetért fizetendő társadalmi és gazdasági árat. Az Economist-csoport által kiadott Business Central Europe folyóirat tanulmánya szerint azonban csak halogatja a fizetést – és a számlák hamarosan esedékessé válnak.
A legutóbb Strasbourgban is regionális sztárként kezelt Csehországra komoly munka vár, ha el akarja érni az OECD-társországok átlagos életszínvonalát. A Patria Finance prágai befektetési bank becslése szerint ez akár 20-25 évbe is beletelik, feltéve, hogy a következő negyed században a cseh gazdaság évi 5 százalékkal növekszik, és az OECD átlagos növekedése nem haladja meg az évi 3 százalékot. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank számításai szerint a folyamat 30 évig tart. Ezekre az adatokra támaszkodva Joe Cook, a BCE tanulmányának szerzője úgy véli: néhány alapvető területen – mint például a vállalatirányítás, az ipari szerkezetváltás és a csődeljárások – a cseheknek változtatniuk kell módszereiken. “Egy mondatban összefoglalva: el kell vágniuk az államot a bankokhoz, a befektetési alapokhoz és az állítólagosan magánvállatokhoz kötő szálakat”.
Az tagadhatatlan, hogy Csehország Václáv Klaus miniszterelnök és hárompárti konzervatív koalíciós kormánya 1992-es hatalomra kerülése óta – a makrogazdasági, társadalmi és politikai stabilitás gondos fenntartása mellett – széles körű és jól ütemezett reformprogramot hajtott végre. Az állami tulajdon tömeges privatizációjának köszönhetően mára a magánszektor a GDP 70 százalékát termeli meg. A kereskedelem súlypontja Keletről Nyugatra tolódott el: ma a cseh export több mint 60 százaléka irányul az EU-országokba. 1993 óta felére, 9 százalékra csökkent az infláció, és tavaly majdnem 5 százalékkal nőtt a gazdaság. 1995 kimagasló év volt Csehország számára – ami nem mentette meg Klaus miniszterelnököt a vártnál gyengébb választási eredménytől és egy ingatagabb koalíció létrehozásának kényszerétől.
Két hatalmas ágazat – a távközlés és az olajipar – privatizációja 1,8 milliárd dollárt hozott, s ezzel együtt 990 óta összesen 5,8 milliárd dollárnyi külföldi működőtőke áramlott az országba. Mindent összevetve tavaly 7 milliárd dollár (a cseh GDP 18 százaléka) érkezett Csehországba. Ebből azonban mintegy 2,5 milliárdot hozott az idegenforgalom, további 2 milliárd pedig rövid lejáratú – részben spekulatív – tőkeként, a kamatláb-különbözetek kihasználására érkezett. Az év végére az ország így is megkettőzte devizatartalékát, amely így elérte a 13,9 milliárd dollárt. Ez ugyan növelte a pénztömeget, de a jegybank körültekintő beavatkozásával enyhítette az inflációs nyomást, és megőrizte a korona rögzített árfolyamát. “Ha ehhez még hozzátesszük, hogy 1992 óta a bérek reálértékben 30 százalékkal nőttek, és a munkanélküliség országos szinten mindössze 2,7 százalékos, akkor joggal hihetjük, hogy Klaus és társai gazdasági csodát valósítottak meg – írja Cook, majd hozzáteszi: – A május 31-i és június 1-jei választások azonban bebizonyították, hogy a csehek többsége nem hisz a csodákban.”
Miután a Klaus-kormány szárnyait megnyirbálták, kérdésessé vált, hogy milyen ütemben folytatódik a reform a kulcsfontosságú területeken: a bankszektor, a közüzemek és a nehézipar privatizációjában; az egészségügy, a nyugdíjrendszer, és a szociális ellátás reformjában; az adócsökkentésben; a központi kormányzati kiadások szintjében.
Az eddigi cseh privatizációs politika mesterségesen tompította a megrázkódtatásokat. A kuponrendszerrel a gépipari vállalatok többsége az engedékeny állami bankok tulajdonában levő befektetési alapok kezelésébe került. A kormány közvetlenül is komoly ipari érdekeltséget tartott meg. A hatékony csődtörvény hiánya lélegzetvételnyi időt hagyott a vállalatoknak. A cégek így új piacokat kereshettek Nyugat-Európában, Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Termékkörüket többen néhány alapvető cikkre faragták, ezzel csökkentve a készleteket és javítva a minőséget.
Ezzel a roppant lágy politikával egy időben kapott lábra az az elképzelés, hogy az ország próbáljon meg olyan csúcstechnológiai cégeket becsábítani, amelyek fogyasztási cikkeket, elektronikai részegységeket és más értéknövelő termékeket állítanak elő. A cseh befektetési ügynökség, a Czechinvest ebből a célból kezdte terjeszteni külföldön a cseh makrogazdasági stabilitás és a szakképzett munkaerő hírét. Eddig azonban csak igen kevés high-tech termelő települt be az országba (talán azért, mert a kormány nem nyújt adókedvezményeket).
Az egyik bátor vállalkozó a japán Matsushita volt, amely januárban jelentette be, hogy 70 millió dolláros beruházással Panasonic televíziógyárat fog építeni Plzen mellett. Az ehhez hasonló beruházásokat természetesen ösztönözni kell. De hiába jönnek a csúcscégek, az ország gazdagodása elsősorban a meglévő ipari és termelési bázistól függ: Csehországban a fémipari ágazatok mintegy egymillió embernek adnak munkát, és a gyáripari termelés állítja elő a GDP 27 százalékát.
Vannak vállalatok, amelyek óriási lépéseket tettek, mint például a Skoda és a ZPS Zlin, az ország legnagyobb szerszámgépgyára. Ezeket a cégeket dinamikus vezetők irányítják, akik tudják, hogy javítani kell a termelékenységen, és akik (magas kamat mellett kölcsönzött) pénzen modern technológiát vásároltak, vagy nyugati cégekkel létrehozott vegyes vállalatok és kooperációs szerződések révén tudtak modernizációt végrehajtani (Skoda-Volkswagen). Ez a két cég bővült is: a Skoda megvette a Tatra és a Liaz teherautógyárat; a ZPS két kisebb szerszámgépgyárba invesztált. Az egész szektor azonban vegyes képet mutat.
1990 óta tavaly először sikerült elérni a gépipar termelési mutatóinak jelentős javulását. A termelés 9 százalékkal nőtt, a munkatermelékenység 15,3 százalékkal, miközben a foglalkoztatottság 5,2 százalékkal csökkent. Hasonló adatokat mutattak ki az acéliparban és a szállítóeszköz ágazatban is. Ezek persze jó hírek, de nem elég jók: “az egy alkalmazott-órára jutó termeléssel mért termelékenység még mindig 20 százalékkal elmarad a rendszerváltás előttitől, a közép-európai térségben ennél csak Románia áll rosszabbul” – írja a londoni székhelyű Independent Strategy nevű tanácsadó cég Csehországról szóló jelentésében. Lubomir Soudek, a Skoda elnöke szerint a termelékenység “negyede-ötöde a nyugatinak”.
A termelékenység javítása azért is életbevágó, mert 1990 óta a korona reálértékben 80 százalékkal felértékelődött. Ez az exportőröket sújtja: a külkereskedelmi deficit tavaly elérte a 3,7 milliárd dollárt (a GDP 8,3 százaléka), az idei év első négy hónapjában pedig már 950 millió dollár volt. A cseh közgazdászok szerint a külkereskedelmi hiány nagyrészt annak tulajdonítható, hogy Csehország a termelőlétesítmények modernizációjához jelentős mennyiségű állóeszközt importált.
Ez hihető érvelés. A jegybank szerint tavaly az újonnan befektetett állóeszközök értéke a GDP nem kevesebb mint 35,8 százaléka volt – kevés ország dicsekedhet ennél magasabb aránnyal. Ha azonban a számok mögé nézünk, kiderül, hogy a gépiparban az összberuházás aránya a termeléshez viszonyítva mindössze 12 százalék volt.
A cseh gépipar jövője a szerkezet-átalakítástól függ. A liberális közgazdászok szerint – írja Cook – ez legyen gyors és könyörtelen, hogy a humán és anyagi források szabadon találják meg a leghatékonyabb hasznosulás lehetőségét. A kormány hivatalos frazeológiája ellenére azonban Csehországban nem hódít gazdasági liberalizmus.
A cseh kormány mindeddig vonakodott például attól, hogy teljesen privatizálj két hatalmas acélgyárat, az ostravai Nova Hutot és a Vitkovicét. A két üzem összesen majdnem 40 ezer embernek ad munkát, és közvetve 200 ezer ember életét befolyásolja. Most, hogy két privatizált acélművel (Poldi Kladno és Trinecké Zelezaárny) bajok vannak a döntés egy csöppet sem látszik közelebbinek – noha egy, a Világbank vállalata, az IFC vezette külföldi befektetői csoport 30 százalékos tulajdoni hányadért 650 millió dollárt pumpálna a Nová Hut üzembe.
Mégsem valószínű, hogy a Nová Hut és a Vitkovice önálló cégként fenn tud maradni – legalábbis nem jelenlegi formájában.