A helyzet még reménytelenebbé válik a magyar baby-boom, az úgynevezett Ratkó-generáció nyugdíjba menetelekor, 2010 körül.
Mit eredményez a függőségi ráta kedvezőtlen alakulása a felosztó-kirovó rendszer feltételei között? A járulékfizetés elkerülésével együttjáró folyamatos hazugságot, s a generációk közötti feszültséget. Mindkettő társadalmunk morális alapjait fenyegeti.
A beszedett járulékok effektív nagysága nem a megállapított 30,5 százalék, hanem 24 százalék körül alakul. Ha az állam tovább emeli a járulékokat, akkor ezzel a gazdaság szereplőit további alakoskodásra kényszerítené, és semmiképpen sem járulna hozzá a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat bevételeinek növeléséhez. Ez magyarán azt jelenti, hogy a hazugság és az alakoskodás kifizetődik, és ha ez hosszú távon így marad, akkor normájává válik a társadalomnak. A másik tényező szintén a társadalom morális értékrendjét érintő károsodás. Ugyanis az az elv, hogy a mindenkori aktívak fizetik a mindenkori nyugdíjasok ellátmányát, elég jól működő elv mindaddig, amíg sokan tartanak el kevés embert rövid ideig, vagyis a népesség növekszik. Ezt a kapcsolatot intergenerációs szolidaritásnak nevezik. Akkor, amikor ez a folyamat megfordul, az intergenerációs szolidaritás sokkal inkább intergenerációs feszültséggé válik. A fiatal generáció rájön arra, hogy a szülei generációjának eltartása akadályozza abban, hogy életét elfogadható anyagi körülmények közé helyezze. Sajnos, a mai helyzetet ez jellemzi.
1990-ben, a rendszerváltáskor Magyarország tett egy ígéretet a világnak, és ami ennél sokkal fontosabb, magának. Az ígéret úgy szólt, hogy Magyarországon kiépülnek a piacgazdaság keretei, s az állami elosztás helyett a magántőkeképzés, a magánfelelősség-vállalás és a magángondoskodás kerül előtérbe. Ezért nem problémaként, hanem lehetőségként kell kezelni a nyugdíjreformot, hogy az új nyugdíjrendszer a piacgazdaság motorjává válhassék. A népesség növekedésére köztudottan nincs sok remény. Az egyetlen igazi lehetőség a termelékenység növekedéséből adódó gazdasági fejlődés. S ebből a szempontból a nyugdíjreform nagy lehetőséggé válik. A javasolt nyugdíjreform-konstrukció tartalmaz egy tőkefedezeti elemet, amely a hosszú távú egyéni megtakarítások révén a gazdaság erőforrásává válik. A tőkefedezeti pillér tőkeképzési lehetőséget biztosít a jövendő magyar Bill Gates-ek számára, a megújításra szoruló infrastruktúra pénzügyi forrásává válhat, óriási lökést adhat a tőkepiacoknak és általános termelékenységnövekedést hozhat létre a gazdaságban, s ez valóban magasabb reálbérekhez és ezen keresztül magasabb életszínvonalhoz vezet.
Érdemes itt kitérni egy gyakran felvetődő kérdésre, miszerint mi a fontosabb: a nyugdíjasok jóléte vagy a tőkepiacok fellendülése. A kettő nyilvánvalóan elválaszthatatlan egymástól. Így a kérdés önmagában is hamis. Mint mindenki jóléte, így a nyugdíjasoké is a gazdaság mindenkori helyzetének a függvénye. A tőkepiacok pedig egy piacgazdaság működésének eszközei. Gondoljuk csak meg: ha a gazdaság működéséhez szükséges erőforrások nem a tőkepiacokon keresztül allokálódnak, akkor ezt állami bürokraták intézik. Ezt már kipróbáltuk az elmúlt 40 évben. Az eredmény ismert. A nyugdíjrendszer átalakítása nyilvánvalóan óriási lépés a kormány számára, s nem kevés politikai bátorságot igényel. A status-quo fenntartásához azonban talán még nagyobb bátorságra van szükség, mert az katasztrofális gazdasági helyzetet hozhat létre. Ami talán mindebből a leginkább legmegszívlelendő a mai aktív középkorú generáció számára, az az, hogy ezzel a lépéssel a fiatal generációnak tartoznak. A rendszerváltó generációnak ugyanis erkölcsi kötelessége, hogy gyerekeinek egy produktívan működő gazdaságot hagyjon hátra. Hogy ennek a generációnak már nem a megtermelt 100 forintja után kapott 34 forintjával kelljen a saját élete megalapozásáért küszködnie, hanem lehetősége legyen arra is, hogy saját öregkoráról gondoskodjék.
(A szerző befektetési bankár)