„Az én Las Vegasom a környező falvakban van” – megyéjében kelne útra az Európát megjárt bohóc

Tavasszal látogattuk meg a cirkuszművészet/bohóc szak egyik óráját a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskolán. Akkor találkoztunk Berta Jánossal, aki több mint 40 éve szórakoztatással, bohócszámokkal foglalkozik, mégis beült az iskolapadba. A lakhelyén, Békéscsabán és a főiskolán is Jimmy bohócként ismert nevettető számára ez nem valaminek a kezdete, hanem az utolsó lépcsőfok volt, amit meg kell lépnie, hogy megvalósuljon az álma: saját cirkusza legyen. Muszáj elvégeznie a főiskolát, hisz a játszóhely már javában épül, amit mi is láthattunk, amikor meglátogattuk Jánost Békéscsabán.

„Nem hajtogatok én már lufit…”

Még a hétvégi buli van bepakolva

– mondja Berta János, amikor megérkezünk az otthonába, ami a kerttel együtt egyben az épülő vándorcirkusz műhelyéül is szolgál.

Érkezésünk után mindenki kipakolja a munkaeszközöket, mi a fényképezőgépet és a diktafont, ő a gólyalábakat, aztán jönnek az apróbb dolgok. Sorra veszi ki a kellékeket az autójából – cilinder, bőröndök, hangszerek kerülne elő, a kis autó végtelennek tűnik, főleg, amikor előkerül egy hatalmas kard a kocsiból. Jimmy nagy nehezen kihúzza, mintha az Excaliburtól szabadítaná meg a Toyotát.

„23 éves autó, már menni is alig tud”, de tulajdonosa számára inkább az a fontos, hogy elférjen benne minden. János a hétvégén ceremóniamester volt egy lakodalomban, nem volt ideje kipakolni a mintegy kétmillió forintnyi cucctól roskadó autót. Ha nem lennénk ott, nem is ürítené ki, hisz mostanában minden hétvégéje így telik: péntek délutántól vasárnap estig oda gurul, ahova kell.

Berta János Békéscsaba-szerte ismert és megbecsült nevettető, egy helyi legenda, de a szórakoztatás most hétvégére marad, az utóbbi hónapokban inkább csak lagzikban lehetett vele találkozni. Azt nem árulja el, mennyiért vállalja, de azt mondja, vannak olyan esküvők, ahol félmillió forintot adnak a ceremóniamesternek. De borravalót mindenki kap, szóval a végén neki is összejön annyi, amennyivel már jóval vidámabban vezet haza hajnalban. A gólyaláb az csak úgy bent van a kocsiban, ahogy a lufik is, de ezek hozzátartoznak az autóhoz. „Nem hajtogatok én már lufit… Csak akkor, ha a fő szám lement” – ismeri el őszintén.

Az autóbeálló és a kerti kapu közötti 70 centis részt nagyjából fél óra alatt tesszük meg, Jimmyből ömlenek a történetek. Közben felpattan a gólyalábra, és onnan sztorizik. Kiderül, hogy ez nem is autóbeálló, hanem cirkuszikocsi-beálló, mögötte pedig a cirkusz, csak még mi nem látjuk, de lassan megjelennek a kontúrjai.

„Itt jön be majd a teherautó, hogy felvegye a vándorcirkuszt, itt lesz a műhely, a forgatható, háromosztatú színpad” – meséli Jimmy, miközben kezeivel felépíti előttünk a játszóhelyet.

Minden nap a készülő vándorcirkuszról szól, Jimmynek, ha van pénze, egyből beleteszi, vasakat, gerendákat, faléceket vásárol, mindennek megvan már a helye. Többet most nem tud áldozni a cirkuszra, hisz még mindig nyögik a családi házuk hitelét.

„Még másfél év és vége. A cirkusz pedig 2026-ban meg fog nyílni. Olyan nincs, hogy ne nyíljon meg

Erdőcirkusz helyett vándorcirkusz

János eredetileg állandó játszóhelyet tervezett, de a koronavírus-járvány keresztülhúzta a számításait, a többi között ezért is döntött úgy, hogy inkább egy vándorcirkuszt indít el, ami, még ha darabokban is, de elfér a kertjében. A koncepció is megvan már: létrehozni egy folyamatosan úton lévő cirkuszi sátort, amelyben színházi körülmények között játsszák a magyar népmesék által ihletett jeleneteket. Jimmy a fizikai munka mellett a szellemit is végzi, folyamatosan írja a népmesei, cirkuszra optimalizált szövegeit.

A magyar népmese mindennek az alapja. Benne van a születés, a halál, a szerelem, az ember, az élet, az igazság, a hazugság, a csalódás…

– mondja. A nap végén érezzük igazán, hogy ez mennyire szól az ő életéről.

Nehezebb összegyűjteni a hitelre valót, mert Jimmy csak hétvégén tud dolgozni és pénzt szerezni, mivel hétközben iskola, nagyjából 220 kilométerrel arrébb. Berta János tagja az első olyan évfolyamnak, amelynek diplomája lesz cirkuszművészetből, azaz papírja lesz arról, hogy bohóc.

Én most vasárnap este adok két csókot a feleségemnek, felülök a vonatra, és megyek az iskolába. Pénteken levesz a vonatról Békéscsabán. Így megy 10 hónapon keresztül

– mondja János, aki elsőéves a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola cirkuszművészet/bohóc szakán. A képzés hároméves, így, ha minden jól megy, Jimmy pont akkor végez, amikor már útjára indíthatja a vándorcirkuszát.

Albérletet nem tud fenntartani Budapesten, a hétvégéken a főiskola kollégiumában lakik,

„Fekete Péter nagyon korrekt volt, és megsegített azzal, hogy ingyen lakhatom ott, ha besegítek különböző munkákba. Én vagyok a pedellus, takarítok, mosogatok, ami kell. Ha valami elromlik, megszerelem.” A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ főigazgatója mellett az évfolyamvezető, Greifenstein János neve kerül elő a legtöbbször. Jimmy szerint tanára szigorú, de következetes.

Kemény, de jó tanár. Nagyon sokat tanulok tőle.

Felmerül a kérdés, hogy negyven évnyi szórakoztatás és egy épülő vándorcirkusz mellett mégis mit lehet még hozzátenni a szakmához, de aztán kiderül, Jimmynek inkább elvennie kell a sikerért.

„Sok vagyok. Ne szépítsük, egy ripacs! Vissza kell vennem, meg kell tanulnom, hogyan kell csinálni, hogy a kevesebből is valami szépet hozzak létre. És erre tökéletes a főiskola.”

Eljutni Las Vegasba

A diploma azonban nem csak a játék tökéletesítéséhez kell, a papír nélkül nem tudna vándorcirkuszt sem indítani, ez a forgatókönyv viszont nem létezik.

El akarok jutni Las Vegasba! Akkora port fogok verni!… Mindenki tudni fog róla!

– mondja, és a műveleti területen szétnézve nem is kételkedünk ebben.

A műhely is elkészült, itt születnek meg a vándorcirkusz elemei és maguk a történetek, az előbbiek nappal, utóbbiak éjjel, hisz a kettő között többnyire lakodalomban van. Jimmy azt tervezi, hogy idővel a műhely is mobilis lesz, de ez a munka a megnyitó utánra marad már. Raktár még nincs, pontosabban a lakás tölti be ezt a funkciót: bőröndök, hangszerek, dudák és egyéb kellékek pihennek bent. Megtalálható itt minden, amit Jimmy összegyűjtött az évek során, és amit majd fel is fog használni a cirkuszban.

Sokan azt kérdezik, miért csinálom ezt, hisz nincs benne pénz. Én erre azt mondom, hogy azért, mert imádok széllel szembe hugyozni. És mert álmodozó vagyok. Az iskolában nem is voltam jó tanuló, mert állandóan a fellegekben jártam.

Miután végzett, bő negyven évvel ezelőtt asztalosként kezdett dolgozni. Akkor már évek óta a szórakoztatásnak élt, és a helyi kulturális életben is egyre fontosabb szerepet töltött be. Tanyán éltek, nem nagyon volt pénzük, ezért míg nappal az asztalosműhelyben dolgozott, estétől egészen hajnalig a Csaba Rádión vezetett műsort. A meglepő fordulatokra felkészültünk nagyjából, de azért ott megakadtunk, amikor Jimmy azt ecsetelte, hogy a napi 8 órás asztalos meló után és a rádióstúdió előtt hogyan állt be aerobic órát tartani. „Jajj, imádom a sportot!” – mondja, mintha ezzel el lehetne intézni a választ.

Ez az időszak volt Jimmy életének nyugodt periódusa, de csak fél évig tudta ezt csinálni. Egyfelől kimerítette a hármas élet, másfelől úgy érezte, kevesebb helye van a szórakoztatásnak, mint amennyit szeretne. 1995 nyarán történt, hogy egy ismerőse megkérte, játssza el a próbababát az egyik üzletben Békéscsaba sétálóutcájában.

Eljátsszuk, hogy te vagy a próbababa, mondta nekem. Pont, mint Marcel Marceau.

– utal a neves francia pantomimművészre, aki hasonló performanszokkal állt elő a XX. század közepén.

„Vettünk festéket, sminket, a felöltöztem a Fortuna áruház ruháiba és mozdulatlanul álltam. Az emberek 3 perc után elkezdtek megállni, negyed óra múlva már húszan bámultak. Nem voltam rutinos, napszemüveget vettem fel, hogy ne látszódjanak a szemeim, de még így is néha elnevettem magam. De még aznap megvették azt a bőrkabátot, ami rajtam volt! Mondta is a főnök, hogy jövő héten is kelleni fogok. Aztán áthívták egy másik boltba is, hogy álljak a kirakatban, és három nap alatt kerestem annyit, amint korábban egy hónap alatt.”

Éjjel az autóban, nappal az utcán

Később jött a Váci utca, ahol már négy óra alatt egy vagyont keresett, igaz, akkor már megmozdult az apróra. Ekkor volt az első törés az életében: az egyik nap végén a rendőrök elvették az összes pénzét. Az ötlet jó volt, a hely nem annyira, ezért Jimmy nem adta fel és a nyakába vette Európát. Beült az autójába és Ausztriában, Németországban „utcázott”, Linzben, Salzburgban vagy éppen Münchenben játszott. Elmondása szerint ekkoriban három hét alatt megkereste felesége féléves fizetését. Ezt a megélhetésre fordította, illetve tartalékolt, szállásra nem költött, mivel kezdetben az autójában aludt.

Olyan voltam, mint egy hajléktalan, azzal a különbséggel, hogy este mindenki nekem tapsolt.

Az autó akkor nem a kellékekkel, hanem az élethez szükséges mindennel volt tele, mégis, Jimmy napról napra egyre biztosabban érezte, hogy jó döntést hozott, amikor itthagyta az országot.

„Egyre-másra érkeztek a megkeresések, magánemberektől cégvezetőkig mindenki dobálta be a névjegykártyáját, hogy legyek fogadóember, vagy szórakoztassak a céges bulin vagy egy születésnapon. Hetente vittem az összekalapozott pénzt a bankba. Úgy éltem, mint egy császár, sikerült megvennünk az első lakásunkat is.”

Külföldön már tudott lakást bérelni, és a család is le tudta cserélni az autót, ami immár nem lakhelyként funkcionált. Ekkor született meg Jimmy első gyermeke – innentől nem volt könnyű időszak:

Egyre nehezebb volt itthon hagyni a kisgyereket úgy, hogy aztán három hétig nem látja az édesapját. Emlékszem, beültem a kocsiba és Grazig zokogtam, napokba telt, mire átálltam. Csak a dollárjelek villogtak a szemem előtt, és hogy a lakásból ház lesz…

Elmondása szerint ebből merített erőt minden nap, de a „jó szíve és a naivsága” miatt nem lehetett teljes a boldogsága. Sok mindenkinek kölcsönadott, ráadásul egy ismerőse ajánlására elkezdett tőzsdézni, aminek nagyon rossz vége lett. 2001-re összejött két lakás ára is, de aztán elúszott minden.

Na, ott megborultam…. Akkor kezdett kialakulni a depresszióm, ami aztán 20 évig gyötört.

Babázás, bábozás

Ennek ellenére folyamatosan kijárt, de egyre nehezebb volt felhőtlenül szórakoztatnia az embereket. Előfordult olyan is, hogy hazajött, de a gyermeke nem ismerte meg: „Fannika elbújt, nem mert megpuszilni…”

2003-ban hagyta abba, ekkor született meg második gyermeke, így már végképp nem akart távol maradni tőlük. Első megoldásként maradék pénzéből vett egy lakóautót, és bepakolta a családot, három hónapig éltek így Ausztriában. Jimmy ezzel párhuzamosan folyamatosan küzdött a depresszióval, ami annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem látott más megoldást, hazatért. Akkoriban kerestek beugró színészt a bábszínházba, és bár ő még rutintalan volt, három hét alatt betanulta a szerepet és a bábozást. Annyira, hogy végül nyolc évre ott ragadt. 2005 és 2013 között végre megízlelhette, milyen normális munkaidőben, rendszeresen érkező fizetés mellett dolgozni. És azt is meg kellett szoknia, hogy munka közben nem lehet úton – talán ez volt a legnehezebb számára.

De nem volt megállás, 2007-ben hitelt vettek fel a családi házra, ezért nem indulhatott útnak, és a folyamatosan jelen lévő depresszió is akadályozta. Idővel minden apró és nagyobb feladatot is bevállalt a bábszínházban, ami felőrölte az erejét, egyre többet hibázott, ezért 2013-ban elköszöntek tőle. A jó viszony megmaradt, azóta is visszajár egy-két szerepre. Ismét következett pár nehéz hónap, de közben be-behívták a Jókai Színházba is néhány szerepre, ami miatt legalább anyagi gondjai nem voltak. De nem volt úton és nem szórakoztatott. A hitelt már tudta fizetni, de a játszás közben még inkább megfogalmazódott benne, hogy szórakoztatnia kell.

Mondtam már, hogy imádok széllel szemben hugyozni?

– emlékeztet ezen a ponton. Ekkoriban fogalmazódott meg benne, hogy ha már a munkahelyén nem tud áldozni a szenvedélyének, létrehoz egy olyan helyet, ahol ezt megteheti, és szórakoztathat. Meg is találta a helyet, egy közeli erdőben lévő tanyát nézett ki. Minket is kivitt oda, a bejárás során úgy taposta a gazt, mintha egy virágos mezőn szökellne, ami most épp nem az ő erdeje, de amúgy igen, hisz minden fát ismer. Megmutatta, hol jött volna be a közönség, hol állt volna a színpad, honnan lett volna víz…

Orbán Viktorhoz fordult segítségért

Bár a depresszió még mindig gyötörte, a távolban felsejlő cirkusz képe erősebb volt, legalább annyira, hogy túlélje a mindennapokat. Ekkor úgy tűnt, megvalósulhat a nagy terv, amit tízéves kora óta dédelget magában. Aztán jött az újabb csapás, a koronavírus-járvány.

Berta János eleve nehezen viselte, hogy nem lehet úton, az pedig még bénítóbb volt, amikor ennek elméleti lehetőségét is elvesztette. Amikor bezárult a világ, a tervek is egyre távolibbnak tűntek, ráadásul a színházban sem játszhatott, ahogy lakodalmakban sem, hisz azokat sem lehetett megtartani. Annyira megállt a világ, hogy az már sok volt a vándornak:

Azt éreztem, hogy az életnek is vége

Annyira elkeseredett volt, hogy még Orbán Viktorhoz is fordult segítségért, akkor több lap is lehozta, ahogy felszólalt a bevétel és munka nélkül maradt művészekért. Jimmynek viszont eszében sem volt feladni. Ekkor döbbent rá, hogy élete álma és a szüntelenül jelen lévő utazásvágy együtt valósítható meg. Eladta az erdőt, és belevágott a vándorcirkusz megtervezésébe és felépítésébe. Mintegy égi jelként érte a hír, hogy elindul a cirkuszművészeti-bohóc szak a főiskolán, így végre lehetősége lett arra, hogy szakmailag, papírral is megalapozza a jövőbeli életét. És egyben ismét belekóstoljon abba, ami éltetni tudja: úton lehet, ingázhatott, érezte, hogy halad. Most nem autóba ült és Ausztriát vagy Németországot járta, hanem vonatra, és a Békéscsaba-Budapest távolságot. A világ kinyílt, így Jimmy ismét tudott vállalni szerepléseket a hétvégén, ezért volt pénze az iskolára és a családja megélhetését is biztosította. Szükség is volt erre, mivel előadást még beugróként sem tudott vállalni a kötött időbeosztás miatt.

Végig nevetve, lelkesen mesél az életéről, csak akkor halkul el picit, amikor a nehézségek jönnek szóba. De ezt mintegy mellékesen jegyzi meg, vagy inkább úgy, mint, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az élet üti-vágja a boldogsághoz vezető úton. A koronavírus a tüdejére is ráment, emiatt picit nehezebben fújja meg a szaxofonját, de mi a rögtönzött bemutatót hallgatva laikusként úgy érezzük, hogy könnyen kijönnek a hangok.

„Nagyon jó pizsamáim vannak!”

Jimmy mindezt a zenekarában, a Jimmy and the Mustangsben is gyakorolja, a funky-jazzes banda szintén nem hoz sok pénzt, de legalább közben nem gondol erre. És sokszor utána sem.

Az egyik nap pizsamában jöttél be…

– mondja a felszolgáló az étteremben, ahová Jimmyvel betérünk. „Koncerteztünk előző este…”, mondja, de inkább az étlapnak, mint a lánynak, ő legalább nem firtatja tovább az estét. Mi sem tesszük. „Amúgy elég jó pizsamáim vannak!” – teszi hozzá.

A koncertekre szintén csak hétvégén van lehetőség, akkor, amikor pénzt tud szerezni. Volt olyan időszak, amikor az iskolába járás sem ment olyan könnyen. Tavaly daganatot találtak János vállában, ami bár jóindulatú volt, a műtétek miatt sokszor kimaradt a főiskoláról. Úgy tűnt, az élet képezte akadályok felülkerekednek az álmokon, de végül csak sikerült abszolválnia az évet, igaz, „nagyon tepernem kell a kreditekért”.

Csak felmerül bennünk a kérdés, hogy mennyire biztosít biztos jövőt 2024-ben vagy akár két évvel később Magyarországon, ha valaki vándorcirkusszal járja az országot.

Bizonytalan a siker, ha mások mondják, de én hiszek benne. Tudom, mit akarok és merre megyek. Szórakoztatni akarok és már tanítani is, erre igény lesz.

Jimmy elmondása szerint hét-nyolc emberrel már el tudja kezdeni. Tervei szerint Békés vármegyében utazna és olyan falvakba, községekbe jutna el, ahol esély sincs a szórakozás bármilyen formájára. Ez részben az anyagi korlátok miatt van, ezért Jimmy nem is kérne pénzt az előadásokért. Túlságosan romantikusnak és naivnak tűnik az ötlet, miközben magunk is látjuk, ahogy épül a vándorcirkusz. A kertben már áll az az utánfutó, amin szállítani fogják a kellékeket és magát a cirkuszt.

Az vagyok, romantikus és naiv. Inkább szeretem az embereket és hiszek nekik, nem akarom gyűlölködéssel tölteni a hátralévő életemet. Nekem ez egy küldetés. Három napja is egy beteg gyereknél voltam a kórházban, egy forintot sem kaptam. Másnap hazamehetett a gyerek!

Mivel pénz nem sok van, előbb-utóbb támogatókat kell szereznie, akik a biztató szavak mellett anyagiakkal is segítik, most keresi a vállalkozókat és mecénásokat. Márpedig segíteniük kell, mert 2026-ban mindenképpen megnyit ez a sajátos, vándorló „cirkusz-színház”. A szórakoztatást már tanulja a főiskolán, de tervei szerint a cirkuszpedagógiát is elvégzi pár év múlva, hogy a tanítást is hivatalos minőségében tegye.

„Las Vegasba akarok eljutni!” – ismétli meg újra, de most értjük igazán. Nem biztos, hogy szó szerint kell venni a Las Vegast, inkább úgy, mint a szórakoztatás legmagasabb szintjét.

Az én Las Vegasom a környező falvakban van, oda akarok eljutni a vándorcirkusszal.

A cirkusz már megvan, csak fel kell építeni

A nap végére visszaérünk a kertbe vagy műhelybe, ki hogy nevezi, a készülő cirkusz elemi közé. Jimmy lehuppan a ház előtti kempingszékre, és nézte, meddig jutott, hogyan állnak 2026-hoz képest.

Azért mégiscsak ez a legjobb, amikor reggel itt megiszom a kávémat, vagy este egy laza fröccsöt, és közben előttem a cirkuszom.

Felsejlik, ahogy Jimmy ismétli a buddhai tanítást, miszerint nem a cél, hanem az oda vezető út a fontos. Az épülés, a megvalósulás ígérete maga az út, és ha mégis célt ér, akkor jön igazán a vándorélet. Ugyanannyira fontos, hogy megvalósuljon a vándorcirkusz, minthogy minden nap dolgozhasson azért, hogy megvalósulhasson. Nem az a fontos, hogy eljusson Las Vegasba, hanem, hogy folyamatosan érezze, hogy oda akar eljutni, és erről az útról soha ne térjen le. És ez fordítva is igaz: ha már nem tér le, akkor majdnem ott van. „Nekem már megvan a cirkuszom! De másoknak is át akarom adni” – mondja. Mi elhisszük neki, és neki is muszáj.

A depresszióból magát rántotta ki azzal, hogy tudatosult benne, hogyan tudja végre megvalósítani élete álmát, és ezen már a covid sem tudott rontani. A fő cél most úton maradni: elvégezni a főiskolát, mindig vidámnak lenni, nem visszaesni, és tartani a 2026-os célt.

Lassan elbúcsúzunk, közben Jimmy már át is adja a virtuális meghívókat a két évvel későbbi megnyitóra. Csak mondja és mondja, végül a mi fejünkben is szép lassan felépül a vándorcirkusz, vagy legalábbis eljutunk oda, hogy érezzük, megvalósulhat.