„Amikor pingvinek százezrei vesznek körül, nehéz elhinni, hogy ez még mindig ugyanaz a bolygó”

„A Drake-átjáró második délutánján láttuk meg az első jéghegyeket. Őszintén nem számítottunk arra, hogy ez az élmény ekkora hatással lesz ránk. Egyetlen videó sem képes visszaadni a valóságot. A formáik, a méreteik, a koruk és a kiszámíthatatlanságuk miatt egyszerre titokzatosak és veszélyesek” – hangzik el Marton Anna és Kovács Richárd antarktiszi kisfilmjének nyitójelenetében.

Anna és Ricsi dolgozni mentek a déli sarkvidékre, holott nem sarkkutatók, vagy dokumentumfilmesek, hanem zenészek. Persze nem pingvinek előtt léptek fel – de kezdjük az elején.

Tengerre!

Anna és Ricsi 2018-ban ismerkedtek meg. Anna alsós tanítónő volt egy zuglói általános iskolában, hobbiból énekelt kisebb zenekarokban. Szeretett volna zongorázni tanulni, így talált rá Ricsire, aki a Zeneakadémián szerzett friss diplomával a zsebében magánórákat adott. Hamar kiderült, egy húron pendülnek, számos közös tulajdonságuk közül pedig az egyik az, hogy mindketten szeretnének minél többet utazni, nyelveket tanulni, világot látni.

Egy tanítónő és egy zongoratanár fizetéséből összespórolni egy világkörüli út árát valószínűleg eltartott volna a nyugdíjas évekig, Anna és Ricsi viszont arról álmodoztak, hogy még családalapítás előtt szívják tele magukat élményekkel, ezért alternatívát kerestek, amit a luxushajózás világában láttak meg.

„Az utazás mellett az is egy álom volt, hogy egy ideig főállásban zenélhessünk, amihez tökéletes terepnek tűnt a hajózás. Mivel általában csak esténként lépünk fel, a próbákkal, gyakorlással együtt is elég sok a szabadidőnk, bőven van lehetőség szétnézni ott, ahol kiköt a hajó.”

Kitalálni valamit azonban sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Anna és Ricsi rámutat: bár távolról nézve úgy tűnik, az óceánokon hemzsegnek a luxushajók, valójában elég kevés van belőlük, ami azt jelenti, hogy korlátozott számú hajózenészre van csak szükség, az üres pozíciókra viszont a világ minden tájáról rengetegen jelentkeznek, hiszen a fizetés jó, a szállás és ellátás biztosított, világot látni pedig mindenki szeret. A legnehezebb dolguk a kezdőknek van, hiszen a hajókra zenészeket közvetítő ügynökségek a kezdőkkel szemben előnyben részesítik azokat, akik már bizonyítottak.

A zenészek korábban élő meghallgatásokra jártak, de az utóbbi időben az ügynökségek inkább öt-tíz perces videókat kérnek, melyekben több dalból kell előadni rövidebb részleteket. Ezen felül szükség van egy rövid bemutatkozásra, hogy a döntéshozók hallják, a jelentkező milyen szinten és milyen akcentussal beszéli az angolt.

A legnehezebb ügy pedig a repertoár, vagyis a begyakorolt dalok listája, aminek meglehetősen hosszúnak kell lennie.

„Nagyjából két-háromszáz dal kell az induláshoz, de az ideális mennyiség négyszáz körül van. Rengeteg idő mindent megtanulni és összepróbálni. Csak úgy működik, ha az ember felmond, vagyis kiesik a fizetése, miközben rengeteg pénzért bérel próbatermet, s mindezt a teljes bizonytalanságért. Négyfős zenekarként kezdtünk, számomra az volt a legstresszesebb, hogy ennyi embert folyamatosan egyben tartsak. Ezért is váltottunk később és játszunk most már csak duóban” – ecseteli a kezdeti nehézségeket Ricsi.

„A zenekarok kiválasztásánál nüanszok dönthetnek, ezért én komoly diétába és edzésbe kezdtem. Tizenöt kilót fogytam le, hogy pufók tanítónéniből, színpadképes énekesnővé váljak. Az iskolában már hónapokkal korábban jeleztem, hogy az osztályomat még szeretném végigvinni, de szeptembertől már ne számítsanak rám. Nem akartam azt csinálni, hogy bejárok tanítani, mintha semmi sem történne, aztán egy nap bejelentem, hogy holnap már nem jövök, mert megyek hajózni. Összepróbáltunk annyi dalt, amennyiből meg tudtuk csinálni a bemutatkozó anyagot, aztán amíg a visszajelzésre vártunk, folyamatosan tanultuk a repertoárt és gyakoroltunk. Majdnem egy év telt el, mire megkaptuk az első szerződésünket” – egészíti ki Anna.

Aranykalitka

Anna és Ricsi – akkor még egy dobossal és egy basszusgitárossal kiegészülve – az első alkalommal rögtön a világ túlfelére, Ausztráliába repültek, hogy fedélzetre szállhassanak.

Az út azzal kezdődött, hogy vízijártassági és hajós ismereteket kellett tanulniuk, hogy letehessék azokat a vizsgákat, melyek nélkül senki sem dolgozhat óceánjárón.

„Hiába zenész, pincér, vagy takarító valaki, az alapokkal tisztában kell lennie. Mindenkinek van hajós posztja és előre meghatározott feladata vészhelyzet esetére. Tudni kell, mi hol van a hajón, hol vannak mentőmellények, sapkák, amiket vész esetén azonnal föl kell venni, tudni kell az utasokat megnyugtatni, és azt is, hogyan segítsünk például egy kerekesszékes utason, ha mondjuk egy tűz miatt nem használhatók a liftek, vagy mit kell tenni, ha a szüleitől elkeveredett gyereket találunk. Ezt mindenütt nagyon komolyan veszik, hetente vannak gyakorlatok, és mindig meglepetés, hogy éppen tűzesetet, zátonyra futást, vagy bombariadót szimulálunk” – meséli Ricsi.

Anna számára nem csak az volt nehéz, hogy a világ másik végén, teljesen szokatlan környezetben találta magát. Életében először kellett három-négy órát énekelnie esténként – szünnap nélkül. A hangszálait nagyon megviselte a hirtelen jött terhelés, megbetegedett, egy időre ki is dőlt, de nem merte megvárni, amíg teljesen felépül, mert attól félt, hogy zenekarostól hazaküldik a következő kikötőben.

„Nagyon sok kompromisszumot kell kötni. Hosszú időre hátra kell hagyni családot, barátokat. Mi szerencsések vagyunk, hogy együtt tudunk dolgozni, külön-külön biztosan nem csinálnánk. Zenészként kiváltságos helyzetben vagyunk a személyzet többi tagjához képest, mert sokkal több a szabadidőnk, de hónapokon át minden este fellépni nemcsak fizikálisan, de mentálisan is nagyon megterhelő” – mondja Anna.

A zenészpár kiemeli, bármekkora is egy hajó, az ember folyamatosan érzi, hogy zárt térben van. Olyan kabin, amin ablak is van, általában a legénység magasabb rangú tagjainak kiváltásága, a többieknek be kell érniük egy virtuális ablakkal. A kapitányi hídon elhelyeztek egy kamerát, ennek a képét folyamatosan közvetíti az összes kabinban alapfelszereltségnek számító tévé egyik csatornája. A tévén rengeteg műsort, filmet, sorozatot lehet nézni, emellett a személyzet számára elérhető edzőterem, saját bár, a hajótól függően kosárlabda-pálya, úszómedence is. Anna és Ricsi a kikötőkben általában szabadok, önállóan is nekivághatnak a felfedezésnek, vagy segítőként, minimális tennivalót vállalva csatlakozhatnak az utasoknak szervezett programokhoz.

Azt mondják, aki akarja, megteheti, hogy csak aludni jár a kabinjába, de előbb-utóbb mindenkinek hiányozni kezd a privát szféra és kényelmetlenné válik, ha folyamatosan nyilvános térben van.

A zenészek munkájához hozzátartozik a fellépések utáni vegyülés a vendégekkel. Beszélgetni, vacsorázni, koccintani kell velük. Egyik oldaláról nézve ez is szerencsés helyzet, hiszen azt ehetik és ihatják, amit a luxusútra befizető utasok, és nagyon sok érdekes embert ismernek meg. A figyelmük azonban egy pillanatra sem lankadhat, mert vannak szigorú szabályok, melyeket véletlenül sem szabad megszegni.

„Az út során, az első pillanattól az utolsóig a személyzet tagja vagy, és ezt mindig szem előtt kell tartanod. Oda kell figyelned, hogy állsz, hogy ülsz, hogyan viselkedsz, miről és hogyan beszélhetsz. Szigorúan tilos például egy utast arról kérdezni, vannak-e gyerekei, mert vannak, akikből ez negatív érzéseket válthat ki. Nincs az, hogy munkaidő után hazamész és kikiabálod magadból a feszültséget. Ismerünk olyanokat, akik tíz-húsz éve csinálják, egyik szerződést a másik után és látunk rajtunk mentális elváltozásokat” – teszi hozzá Ricsi.

Mézeskalács

Anna és Ricsi első szerződését a koronavírus-járvány zárta le. Azt mondják, az elején nagyon meg voltak ijedve, nem tudták, mennyire veszélyes a betegség, féltek, hogy a hajóval együtt hetekre karanténba kerülhetnek, sokáig fogalmuk sem volt, hazajuthatnak-e valahogy a világ túlfeléről. Szerencséjük volt, hazarepülhettek.

Abban bíztak, hogy néhány hét alatt véget ér a vészhelyzet. Már megvolt a szerződésük egy alaszkai útra, ám azt rövidesen törölték, ők pedig ott álltak munka és bevétel nélkül. Sokáig nem aggodalmaskodtak.

Amellett, hogy rendszeres gyakorlással szinten tartották magukat, elkezdtek mézeskalács dísztárgyakkal foglalkozni.

„Hosszú történet, de az egész úgy kezdődött, hogy egyszer, karácsony táján, még mielőtt megismerkedtem Ricsivel, kitaláltam, hogy sütni akarok egy hatalmas mézeskalácskastélyt. Arra már nem emlékszem, honnan jött az indíttatás, csak arra, hogy egyszer csak úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom. Elkészült a kastély, tényleg akkora volt, mint én, a szüleim meg elkezdtek zsörtölődni, hogy nagyon szép, csak nem férünk el tőle és jó lenne, ha kitalálnék valamit, amitől az egésznek értelme lenne. Körbefotóztam a kastélyt és feltettem egy közösségi oldalra, hátha majd mások kitalálják, mihez kezdhetnék vele. A sztori virális lett, még egy nagy tévécsatorna híradójába is bekerült. A kastélyt végül elárverezték, a bevételt pedig a Bethesda Gyermekkórház kapta. A rákövetkező évben már tudatosan jótékonysági árverésre sütöttem egy mézeskalácskastélyt, ami talán még nagyobb siker lett, mint az előző. Így jutott eszembe a karanténban, hogy mézeskaláccsal talán tudunk egy kis pénzt keresni. Két lábon állt a minivállalkozás, egyrészt termékeket adtunk el, másrészt, mivel Ricsinek a kamerák és a videózás a mániája, elindítottunk egy kézműves YouTube-csatornát, így a tanítónéni énemet is kiélhettem” – meséli Anna.

Amikor lassan újra beindult az élet és turizmus, a hajótársaságok óvatosan nyitottak. Korlátozott létszámmal, rövidebb túrák indultak, kevesebb zenészre volt szükség, az ügynökségek először azokat keresték, akik már régi tengeri rókáknak számítottak. Szerencsére Anna és Ricsi is hamar elszakadhattak a mézeskalácsoktól, ekkor azonban már nem zenekarban, hanem duóban dolgoztak. Zenésztársaik lemorzsolódtak, ők pedig úgy gondolták, minden leegyszerűsödik, ha csak ketten vannak.

„Amikor már lehetett, itthon is felléptünk különböző bárokban, éttermekben. Sokat kellett várnunk, hogy újra hajózhassunk, de így utólag, talán nem is baj, mert hallottuk, hogy a kezdetekben nagy volt a szigor a fedélzeten, volt, ahol a személyzet le sem szállhatott a hajóról a kikötőben, sőt munkaidőn kívül csak a kabinjukban lehettek, még enniük is ott kellett. Mire mi ismét szerződést kaptunk, már nagyjából normalizálódott a helyzet.”

Expedíció

Anna és Ricsi azóta hosszabb-rövidebb kihagyásokkal úton vannak, a világ számos pontját bejárták, de eddigi életük legnagyobb kalandját a közelmúltban élték át, amikor egy kis expedíciós hajó legénységéhez csatlakozva ötven napot töltöttek az Antarktiszon.

Ezen az úton is zenészek voltak, akik vendégeknek játszottak, csak épp a hajó és a túra volt nagyon más attól, amit addig megszoktak.

Érzékeny ökoszisztémája miatt a legdélibb kontinens nem a tömegturizmus terepe. Az Antarktiszra kisebb létszámú csoportokat szerveznek olyanokból, akik unják a homokot és a pálmafákat, inkább kalandokat keresnek és olyan helyeket szeretnének felfedezni, amelyeket csak nagyon kevesen láthattak.

Az expedíciós turistahajók exkluzívak, a fedélzetükön legalább annyian tartoznak a személyzethez, mint ahány utas van, egy ilyen út ezért drágább is egy átlagos trópusi utazásnál. Cserébe olyan élményekkel gazdagodnak, melyekről Anna és Ricsi azt mondják, teljesen megváltoztatták az életüket.

„Nehéz szavakba önteni, de jégmezőn állva, amikor pingvinek százezrei vesznek körül, nehéz elhinni, hogy ez még mindig ugyanaz a bolygó, amelyiken élsz és nem egy teljesen másik világ. Miközben készülődtünk az útra, sokat olvastunk az Antarktiszról, néztünk videókat, de semmi sem tudja visszaadni azt, amikor mindent a saját szemeddel látsz. A legfontosabb, amit megtanultunk vagy megértettünk ezen az úton, hogy mennyire csodálatos a Föld és mennyi mindent veszíthetünk, ha nem óvjuk meg, és az egész rendszer annyira törékeny. A felmelegedés miatt zsugorodó jégtáblák alján tavasszal kevesebb alga tud megtelepedni, így évek óta egyre kevesebben vannak az algával táplálkozó krillek, akik a tápláléklánc legfontosabb elemei az Antarktiszon, ez pedig a halaktól, a fókákon és a tengeri madarakon át a cetekig és bálnákig az összes fajra végzetes hatással van” – mondja Anna.

Anna és Ricsi számára már az antarktiszi túra előtt is fontos szempont volt a környezettudatosság, ezért voltak aggályaik azzal kapcsolatban, hogy a luxushajózás eléggé szennyező iparág hírében áll.

Amikor először hajóra szálltak és mindent részletesen megmutattak nekik, beleértve a gépházat, meg azt is, hogyan kezelik a hulladékot, megnyugodtak. Úgy gondolják, a luxushajókra már most nagyon komoly környezetvédelmi szabályok vonatkoznak és ezek folyamatosan szigorodnak. Emellett pedig, mondják, arról sem szabad megfeledkezni, hogy az éremnek van egy másik, gazdasági, szociális oldala is.

Luxus és nyomor

Az óceánjárók sok olyan trópusi szigeten kötnek ki, ahol a turizmus az egyetlen bevételi forrás. Az ottélők nagyon megsínylenék, ha nem érkeznének rendszeres időközönként hozzájuk úszó szállodák, pénzes vendégek ezreivel a fedélzetükön. Másrészt a hajókon dolgozók hatvan-hetven százaléka is olyan helyekről származik, ahol nagyon nehéz megélhetés. Ők jellemzően hat-tízfős családokat tartanak el a fizetésükből.

„Nemrég beszélgettem például egy fülöp-szigeteki pincérrel, aki úgy tesz szert némi mellékesre, hogy a személyzet tagjainak haját nyírja pár dollárért a fenékben. Ő mesélte, hogy otthon öt évnyi kemény munkával sikerült összespórolnia annyi pénzt, hogy vehessen egy robogót. A hajón két év alatt tudott félretenni annyi pénzt, hogy vehetett a családjának egy nagy házat” – meséli Ricsi.

Vannak helyek, ahol nem kifejezetten szeretik az óceánjárók utasait. Túl sokan érkeznek egyszerre, mégis keveset költenek, hiszen a hajón mindent megkapnak. Részben miattuk vezették be az észak-olasz Velencében, hogy belépti díjat kell fizetnie annak, aki megnézné a várost. Ricsi és Anna is fordultak meg már olyan francia kikötőben, ahol a helyiek tüntettek az óceánjárós turizmus ellen, Afrikában vagy a Karib-szigeteken viszont mindenütt tárt karokkal várják őket.

„Vannak egészen meredek helyek. Valamelyik afrikai kikötőben egyszer megpróbálták levágni a hajókötelet, hogy eladhassák a piacon. A kis konténereket, amikben az ellátmány érkezik a hajóra, sokszor próbálják feltörni. Láttam olyat, amikor sikerült és az emberek rögtön nekiestek az ételnek. Egy felnőtt férfi, amikor elkapták, ott álldogált szégyenkezve és egy eper lógott ki a szájából. Megrázó látvány, főleg, ha azt is tudod, hogy ezek nem külsős behatolók, hanem hivatalosan a kikötőben dolgozó emberek, vagyis olyanok, akiknek munkájuk, fizetésük van. Egészen szívszorító belegondolni, milyen szintjei vannak a szegénységnek” – mondja Ricsi.

„Elképesztő kontraszt a hajón luxuskörülmények között dolgozni és aztán a parton találkozni a nyomorral. Én egyszer elkövettem azt a hibát, hogy adtam egy csokit egy afrikai kisgyereknek. A következő percben ötven kisgyerek rohant rám a semmiből, hogy ők is szeretnének. Pánikba estem, de azonnal elkezdtek dolgozni bennem az anyai, meg tanítónői ösztönök, hogy gyerekeket nem hagyhatok cserben. Teljesen leblokkoltam. Ez a történet sokáig nyomta a lelkemet, ezért elkezdtem utánajárni, hogy mit tehet az ember, ha szeretne segíteni ezeken a gyerekeken. Édességet semmiképp sem szabad nekik adni, mert nem jutnak orvosi és fogorvosi ellátáshoz. Egy csokitól persze nem lesz bajuk, de ha kialakul egy szokás, hogy a turisták édességgel tömik őket, az súlyos problémákhoz vezethet. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor azt olvastam, hogy a legtöbbet úgy tudunk segíteni egy nélkülöző afrikai kisgyereken, ha papucsot adunk neki, mert mezítláb csúnya sérüléseket szedhetnek össze a talpukon, amik könnyen elfertőződhetnek. Egy filléres gumipapucson múlhat az, hogy egy szegény sorsú afrikai kisgyerek megéri-e a felnőttkort.”

Kikötő

Anna és Ricsi csak néhány napot töltöttek Magyarországon, amikor az interjúnk készült, nem sokkal később új vizekre eveztek, új hajó várta őket.

Azt mondják, a következő években szeretnének minél több szerződést, utat elvállalni, hogy elegendő pénzt szedhessenek össze ahhoz, hogy családot alapítsanak. Nem tudják még pontosan, hol fognak élni és mivel foglalkoznak majd, hiszen a bárzenész élet nem éppen családbarát, csak abban az egyben biztosak, hogy Magyarországon szeretnének élni.

„A mostani egy csodálatos időszak az életünkben, büszkék vagyunk magunkra és örülünk, hogy gyönyörű helyeket járhatunk be, melyekről később majd lesz mit mesélnünk a gyerekeinknek és az unokáinknak, de mindig akkor vagyunk a legboldogabbak, ha egy út végén hazajövünk. Magyarország, bár megvannak a maga hibái, fantasztikus hely. Például, ahogy most kiültünk itt a fűbe beszélgetni és csodálatos az idő, nem jönnek hurrikánok, földrengések és nincsenek állatok, amik meg akarnak ölni.”