A nagy technológiai felfedezések korában hirtelen a városok is egy magasabbra törtek a felhők felé, így míg egy-két szintes, az elszabadult olaj- és gázlámpák miatt lángra kapó házból a lakók jó eséllyel könnyen kimenekülhettek, a többszintes épületeknél azonban már jóval komplikáltabb helyzetek álltak elő, így a tengerentúlon megszülettek a külső homlokzatokra szerelt tűzlépcsők.
Voltak azonban ennél jóval elvetemültebb ötletek is, így például Lewis Anidjah 1890-es terve, ami végső soron egy ablakon kidobható, a szemközti ház kerítésére erősíthető csúszda volt:
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1548" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Vagy épp Pasquale Nigro textillel fedett szárnyai 1909-ből, mellyel az ablakból kiugorva egészen nyugodtan földet érhettünk volna, hiszen “az anyag alá szorult levegő megtörte volna a zuhanás erejét”:
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="640" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Egyikük sem vehette azonban fel a versenyt egy bizonyos B. B. Oppenheimer 1879-ben született álmával, az ejtőernyős sisakkal, mely a fejre erősítve, zuhanás közben úgy másfél méteresre nyílt volna, és bármilyen magasságból való zuhanás után nyugodt földetérést biztosított volna, főleg, ha viselője a rugós cipőt sem felejtette az égő lakásban!
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1662" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A legegyszerűbb megoldásra azonban még kellett várni néhány évtizedet, hiszen mi is lehetne jobb egy egyszerű, zárt csőcsúszdánál?
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="800" width="638" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
