Száz éven át ez a gyönyörű állomás tüntette el a szennyvizet a londoniak orra elől

1858 júliusa és augusztusa nem épp az az időszak volt a londoniak életében, mikor úgy érezték, hogy az ő városuk a legszebb az egész világon, hiszen ebben a néhány hétben köszöntött be az az időszak, amit a történészek egyszerűen csak

a Nagy Bűz néven emlegetnek.

A szokatlanul hosszan tartó kánikula (a napon több alkalommal is negyven foknál melegebbet mértek, sőt, érkeztek hírek 48 fokos hőségről is) súlyosbította az amúgy is irtózatosan büdös Temze felől érkező szellők elviselhetetlenségi szintjét,és az sem segített sokat, hogy rövid idő leforgása alatt, a fém szennyvízcsatornák és az angolvécék megjelenésével a város lakossága villámgyorsan egyről hárommillióra nőtt.

A város kétszázezer pöcegödréből már hosszú ideje szivárgó gázok gyakran tüzet, vagy robbanásokat okoztak, nem ritkán emberéleteket követelve, de a Temze is egy összefüggő szennyvízfolyammá változott.

A nagy melegben a bűz minden addigit felülmúlt – elmondhatjuk tehát, hogy a XIX. század derekán igenis szar volt Londonban élni.

A hatóságok végül töménytelen mennyiségű klórmésszel, fenollal és más anyagokkal végül egy több hetes harcot követően képes volt legyűrni a folyamot, valamint elvágni a kolera- és tífuszjárvány terjedésének útját, majd eldöntötték, hogy egyszer és mindenkorra rendezik a helyzetet: további 1800 kilométeres földalatti szennyvízcső-hálózatot, valamint óriási szivattyúállomásokat hoztak létre.

Ezek egyike volt a Crossness Pumping Station, melyet az egész projektért felelős Joseph Bazalgette, valamint egy, az öntöttvas építőanyagként való használatát minden fronton szorgalmazó mérnök, Charles Henry Driver tervezett meg. Az épületben négy óriási szivattyú kapott helyet, melyeket a gőzgépet feltaláló James Watt cége gyártott.

Az állomást 1865 áprilisában a wales-i herceg – a későbbi VII. Edward király – nyitotta meg, majd az egészen 1956-ig működött. Az épület felújítására természetesen nem igazán áldoztak sokat, pedig a színpompás neoromán belső tér, valamint a gazdagon díszített öntöttvas díszek igazán megérdemelték volna a törődést.

A Crossness 1970-ben vált védett épületté, felújítását azonban csak 1987-ben kezdték meg, és mindössze három évvel ezelőtt fejezték be.

Az állomás bezárásakor a gépek szétszerelését nem tartották szükségesnek, így lehetőség nyílt az átadás óta meglévő gőzgépek egyikének, valamint a többi szerkezet helyreállítására is.

Ehhez a csőrendszerből száz tonnányi homokot kellett eltávolítani, mellyel az üres épületben történő gázrobbanás esélyét próbálták kiküszöbölni.

A sokszor egyszerűen Cistern Chapel (a vatikáni Sixtus-kápolna – angolul Sistine Chapel – nevére rímelő szóvicc, tökéletes!) néven emlegetett épület azóta múzeumként üzemel, sőt, új látogatóközpontja épp egy hónappal ezelőtt nyílt meg, de ez persze nem jelenti azt, hogy a munka ezzel véget ért, hiszen még mindig tennivalók egész sora vár megoldásra.

Fotók: Wikimedia Commons, SWNS