Ezek a városok mind egy szörnyű döntés miatt kerültek a víz alá

Bözödújfalu, Románia

Az ötszáz éves falu XVIII. századi temploma egykor híres volt Madonna-szobráról, sőt, a XVI. században Erdélyben is megjelenő szombatosok központja is itt volt egészen a zsidók közé való, XIX. század végi beolvadásukig.

A Küsmöd-patak melletti csendes falu azonban a hetvenes évek derekán egy szempillantás alatt a román falurombolás jelképévé vált: ekkor kezdődött a közeli gát építése, amely a tervek szerint magával hozta a teljes falu víz alá kerülését.

Az építés ugyan néhány évre leállt, de 1985-ben végül megkezdődtek a kitelepítések. Három évvel később a víztározó építése is megkezdődött, 1994-re pedig a falu – mindkét templomával együtt – víz alá került.

Katolikus templomának szimbólummá vált tornya 2014 június 29-ig állta a sarat az elemekkel szemben.

Az indiai falu, Shettihalli a Hemavathi-víztározó és a Gorur-gát 1979-es megnyitása után tűnt el, ma csak a francia misszionáriusok által az 1860-es évek folyamán épült temploma látszik ki a vízből – a nyári hónapok során jórészt teljes egészében, így akár száraz talppal is megközelíthetővé válik.

A nyári hónapokban:

Az oroszországi Kaljazin óvárosa a Sztálin által megrendelt Uglicsi-víztározó 1939-es megnyitása után középkori épületek tucatjai, így két kolostor is a víz alá került. Ma csak utóbbinak 1796-1800 között épült harangtornya nyúlik a víztükör fölé.

A dél-tiroli Graun, ami két szomszédjával, Reschennel és St. Valentinnal együtt a Reschensee áldozatául esett

Alig néhány nappal a Hitler és Mussolini által 1939. június 23-án aláírt német-olasz megállapodás – a német anyanyelvű, de Olaszországban élő polgárok a Német Birodalomba való áttelepítéséről szóló dokumentum – után egy olasz vállalat 17 méterrel kívánta emelni az olasz fennhatóság alatt álló falvak határában álló, 1920-ban három tó összevonásával keletkezett víztározó szintjét.

Az olaszok csak saját nyelvükön, és mindössze két héten át tájékoztatták a lakosságot a tervről, így az jó részükhöz egyáltalán nem jutott el. Nem meglepő tehát, hogy nem ütköztek számottevő ellenkezésbe, így 1940 áprilisában megadták az engedélyt a bővítésre.  A világháború miatt az építés persze megállt, de 1947-ben a helyiek ellenkezése ellenére újrakezdődött. 1949. augusztus 1-én kipróbálták a rendszert, a vízszint pedig 11 métert emelkedett, alacsonyabban fekvő házakat és szántóföldeket elöntve. A víz szintje a következő hónapokban tovább nőtt, 1950 augusztusában pedig az utolsó ember is elhagyta a falut. 1422 óta működő temetőjüket magasabb területre költöztették, épületeiket jórészt lebontották, ingóságaiktól megszabadulva pedig igyekeztek életüket máshol újrakezdeni.

XIV. századi templomtornya viszont azóta is kiemelkedik a tóból, még jó ideig emlékeztetve az embereket a fasiszta Olaszország falurombolására.

A spanyol Mediano, amely 1969-ben a Mediano-víztározó megnyitásakor pusztult el – XVI. századi temploma azóta csak esetenként emelkedik ki teljesen a vízből, legtöbbször csak tornyának csúcsa látható.

Olaszország Atlantisza, a bresciai kovácsok által a XIV. században alapított Fabbriche di Careggine, amely vasöntödőjének köszönhetően hamar virágzó településsé vált. A XIX. század során annak bezárása rányomta bélyegét a falu életére is, de az elszegényedő lakókat végül a közelben nyílt márványbányák mentették meg. A századfordulón a közeli Edron folyó azonban vízerőművet, 1941-ben pedig duzzasztógátat kapott, így a település is a víz alá került

A Vagli-tó nevet kapott víztömeget minden tíz évben leengedik, hogy megtisztítsák a medrét, ekkor mindig előbukkannak a város romjai is.

Az 1951-ben történt első lecsapolás idején természetesen az épületek még jóval épebbek voltak:

Fotók: Iacihobo, Gausss, Zsuzsa Máté, Mentalfloss, Max Bisschop, Jesus Abizanda, Kom Bo, Fernando Tomás, Bea767, Arun,  Dimitrij Artyukov, Snowgrove, Robyfra1, Viaggio Routard,