Régóta megy a vita (tán nem is biztosan tudományos jelleggel), vajon a gyerek inkább az örökölt, vagy a szerzett, tanult hatások által formálódik. Melyik a meghatározóbb? Ha most kéne állást foglalni, elég tanácstalan lennék, mert mindkettőre tudnék érveket felhozni.
Két gyerekünk van, a nagyobbik 3 és fél éves, csendesebb, kevésbé társasági, óvatosabb, érzékenyebb. A kisebbik mindjárt kettő, barátkozós, nem lelkizik sokat, önállóbb, talpraesettebb. E különbségek egyrészt fakadhatnak örökölt tényezőkből, másrészt abból a tényből, hogy egyikőjük első, maásikójuk a második gyerek. Az elsőre tudvalévően több energia és figyelem jut, fejlődéséhez nincsenek minták, szintek, elvárások, a szülő is óvatosabb, óvóbb vele. A második gyerek sok indenre vagy magától kell rájöjjön, vagy egyszerűen lemásolja a testvéréről a helyes megoldást. A második gyerek jobban jár, ha megfigyelőbb, mert sok mindent táncál kínál neki az idősebb testvér. Ezért gyorsabban is tud fejlődni, míg az idősebb sokszor visszahajol a fiatalabb szintjére.
A fiatalabbnak túl is kell kiabálnia, produkálnia az idősebbet, ha “túl akarja élni”, ha szeretne kilátszani az árnyékából. A fiatalabbak gyakran “rosszabbak” – azaz hangosabbak, harsányabbak, überelniük kell a meglévő akadályt. Amely akadályt viszont alapvetően zavarja, hogy valami kisebb zavarog ott mellette, aki sokáig ott sem volt.
Az egyik tehát alapvetően igazodik a másikhoz, a másik pedig kényszerűen vesz tudomást a másikról. Két ember génkészletéből sok minden kijöhet, az egyik gyerek mintha a nagyapára emlékeztetne, a másik az apuka személyiségjegyeit hordja. Ha lefekvés után kisunnyognak a nappaliba, a kérdőre vonó tekintet súlya alatt a nagyobbik lesüti a szemét, és motyog valamit az orra alatt, a kisebbik viszont egyenesen belenéz a szemünkbe, és próbál meggyőzni minket – ezt a különbséget vajon genetikai vagy szerzett okok magyarázzák?
Akárhogy is, két különböző univerzum él egymással kölcsönhatásban. És velük a szülő, aki a két külön világ segítségével önmagát tanulja.