A 17–18. századi Európa csataterein a lovasság még mindig igen fontos szerepet töltött be. A különböző hadseregek életét ekkor már mindenre kiterjedő regulák szabályozták. Természetesen a Habsburg-haderők is rendelkeztek külön-külön fegyvernemenkénti szabályzattal, amelyeket időnként meg-megújítottak.
Mindegy, hogy török vagy pálinka
A császári osztrák–német lovasság számára szóló valamennyi regulában szerepelt egy olyan pont, amely a gyávasággal foglalkozik. Ebben az állt, hogy a harc közben meghátráló lovast társai azonnal, irgalom nélkül vágják le. A Habsburg uralkodók seregeiben azonban másfajta lovasság is szolgált: a magyar huszárok. A huszárság részére készült szabályzatokból – hogy, hogy nem – ez a rendelkezés hiányzott.
Volt ellenben helyette egy másik. Eszerint meg kellett büntetni azt a huszárt, aki a támadási parancsot be nem várva rontott az ellenségre, vagy párviadalra hívta ki a szemben álló lovast. Talán ez az „apró” különbség is jelzi, nem csoda, hogy a korabeli európai uralkodók „két kézzel” kaptak a magyar huszárok után.
Egyként szolgáltak magyar huszárezredek a francia és porosz királyok, az orosz cárok hadseregében is. Hős véreink azonban nemcsak az ellenség – hanem az alkohol pusztítása terén is derekasan helytálltak. Ennek egyik kirívó példáját az 1788–1790 között lefolyt osztrák–török háború egyik epizódja adta.
Huszárok a rekordok könyvében
Osztrák-magyar huszáregyenruhák 1762-ből (wikipedia.hu)
1788 februárjában II. József német-római császár és magyar király a cári birodalom oldalán bekapcsolódott az immár egy éve tartó orosz–török háborúba. A felvonuló, mintegy 200 ezer főt számláló császári-királyi fősereg – amelyhez maga József is csatlakozott – április 24-én bevette Szabácsot. A Habsburg-erőket ezután teljesen értelmetlenül szétbontakoztatták az Adriai-tengertől a Dnyeperig terjedő, légvonalban is több mint 1500 kilométeres arcvonalon – majd nem tettek többet semmit.
A nagy kapkodás ugyan a törökökre sem volt jellemző, a lázas semmittevést azonban mégis ők unták meg hamarabb. Augusztus elején Juszuf pasa nagyvezír 70 ezer emberből álló serege élén átkelt a Dunán, és betört a Bánságba, a bánsági hadtestet visszavonulásra késztették. A császár most úgy döntött, hogy egy 40 ezer főből álló haderő élén maga siet a veszélyeztetett területre.
A szeptember 14-én vívott kisebb összecsapást követően a császári-királyi csapatok Lugostól délkeletre, Karánsebes előterébe húzódtak vissza. És itt léptek színre a magyar huszárok, akiknek tette előtt méltán emelhetünk kalapot, hiszen az alábbi események bátran odakívánkozhatnak a Rekordok könyvébe.
Magyar virtus
Szeptember 20-a éjjelén derék atyánkfiainak sikerült hadifogságba ejteniük néhány hordócska szilaj pálinkát. A jófajta itóka elpusztításában természetesen a porzó torkú gyalogosok is szívesen segédkeztek volna, ám a huszárok nem kívánták megosztani a zsákmányt. A gyalogosok erre – el akarván ijeszteni az utóbbiakat – „törökök!, törökök!” felkiáltással elkezdtek a levegőbe lődözni.
Pihenő magyar huszárok Than Mór festményén (wikipedia.hu)
Az ekkor már részeg huszárok azonban nemhogy nem ijedtek meg, hanem az egészet jó mókának tartva, ők is csatlakoztak a parádéhoz. Pillanatok alatt totális káosz keletkezett. A vonuló sereg többi része pánikba esett, amit csak tovább növelt a tisztek „Halt!” (Állj!) kiáltozása, amit a megzavarodott tömeg ekkor már „Allah!”-nak vélt hallani. A két császári hadtest így aztán a vaksötétben szabályos, parázs ütközetet vívott – egymással.
Az egyedülálló összecsapás során a Habsburg-erők több mint 10 ezer embert vesztettek: a saját csapatoknak okozott veszteségek szempontjából ez alighanem felülmúlhatatlan világcsúcs. Az ütközet végül eldöntetlenül végződött, a császári seregek ugyanis egyként vad menekülésbe kezdtek, magukkal ragadva az uralkodót is. Mire másnap hajnalban megérkezett a helyszínre a török lovasság, már csak halottakat, valamint 30 hátrahagyott ágyút talált a csatatéren.
A Habsburg-haderő számára a hadjárat amúgy egyébként is valóságos vesszőfutásnak bizonyult. A nagy nyári tétlenségben ugyanis a hőség, a rossz ivóvíz és a hiányos ellátás következtében fellépő járványok rengeteg áldozatot szedtek. A mozgósított 245 ezer katonából a hadjárat első 10 hónapja alatt 172 ezren betegedtek meg – ötödük (33 ezer ember) fel sem épült többé.
cikkünk szerzője
Weiszhár Attila történész, jelenleg kutatómunkája mellett saját kiadóját irányítja. Komoly, tisztán tudományos munkái mellett a fentiekhez hasonlóan könnyedebb témájú, történelmi érdekességet felvonultató könyveket is írt.