A világot a zsenik és az őrültek taszigálják előre, a középszer pedig az, ami hátrafelé mozdít. A megállapítás a hétköznapok bármely területére kimondható, de leginkább a szellemi teljesítmények terén állja meg a helyét. Európának ebben a szegletében pedig különösen igaz, hogy vannak ügyek, amivel nem tudunk mit kezdeni, mert túl sok a ballaszt. Ez idáig élt legkülönlegesebb magyar festőművész Csontváry Kosztka Tivadar élete, gondolkodása, festészetének hatása, képeinek utóélete sajnos példája a fenti kiinduló mondatnak. Az utókornak súlyos tartozása van a „napút” festője felé, ebből a tartozásból próbál törleszteni egy most megjelent, eredeti fotókkal és dokumentumokkal illusztrált album.
Egyetlen magyar művészt sem találunk az elmúlt évszázadok történetében, akinek megítélése ennyire szélsőségek között mozgott volna, s akinek életműve olyan élesen osztotta volna ketté a műértők táborát, mint Csontváryé. Mintha vízválasztó lenne: beavatási szertartás, mely értőkre és tudatlanokra, megrendülőkre és közömbösökre osztja a közönséget. Az elmúlt nyolc évtizedben kritikusok és művészek egyaránt gyakran éreztek késztetést arra, hogy képeiről hozott ítéleteiket szentenciaszerű tömörséggel, minden kétséget kizáró határozottsággal öntsék formába. Mi rejtőzik a cédrusok festőjének legendája mögött? Teszi fel a kérdést Molnos Péter, a nagyközönség számára is könnyen befogadható Csontváry kötet szerkesztője.
Zseni vagy kocsmadekoratőr?
Legenda márpedig van bőven. Hogyan lesz egy tisztes polgári egzisztenciát élő felvidéki patikusból egy utált és rajongott piktor, aki 1918-ban a Blaha Lujza térre általa megálmodott állandó múzeumának bevételét a hadiárvák és rokkantak javára, a nemzet hírnevének növelésére ajánlotta volna fel. Hogyan lett a szemlélődő fiúból, megrögzött utazó, akinek nagyobb tettet kellett végrehajtania, mint Raffaelnek. Hogyan tudott kiteljesedni festészete, amikor a tekintélyes és ünnepelt festőkolléga Bernáth Aurél a Taormina című Csontváry képet meglátva azt mondta: „a legrosszabb nyári kocsmadekoráció”. Hogyan sikerült az életmű megmentőjének, Gerlóczy Gedeonnak a pesti fuvarosokkal – akik kocsiponyvának használták volna a napút képeket – közelharcot folytatva az enyészetből kiemelnie az 1919-ben elhunyt géniusz alkotásait. Hogyan van az és kinek a felelőssége, hogy ma ezek a vásznak ugyan ki vannak állítva, de nem világhírűek?
Égi jelek
Csontváry 1853-ban született Kis-Szeben szabad királyi városban dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh-megyei daróci Hajczelmajer Franciska fiaként. A kisgyermekkori élményeit meghatározza 1858-ban egy üstökös, mely nyáron „a Kis-szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton νégighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a νalóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.” – írja visszaemlékezéseiben Csontváry. A következő fontos kinyilatkoztatás 1880-ban éri, amikor – szintén a visszaemlékezései alapján – „egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben”.
Ez az a pillanat, amikor Csontváry elveszti a kapcsolatot a ballasztos világgal. Létrehozza életművét, amely egyben az emberiség egyetemes kultúrájának kivételes része is. A baj csak az, hogy ezt az emberiség – a középszerű és kicsinyes politikai és művészettörténeti érdekek okán – a mai napig sem tudja. Halála után a képek jelentős része raktárakba került, majd megnyílt Pécsen az állandó, zsenijéhez teljesen méltatlan körülményeket biztosító múzeuma.
A féltékeny Picasso
Csontváry „elutasításának” több oka is volt. Naplójegyzeteiben és társasági összejöveteleken is kritizálja a közállapotokat. „Kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, – uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett…” – ismerős a probléma, élőbb, mint valaha. A kritika is bírálta a különc művészt, a Pesti Hírlap Csontváry próféta címen publikált cikket. „…karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről: de elkésett vele; háromezer évvel előbb bevált volna prófétának: de ma – szelíd józan gondolkozásán – mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk…”.
Ez a kínos, értetlen, lesajnáló mosolygás annak ellenére övezte Csontváry festészetét, hogy 1948-ban Párizsban kiemelkedő sikerrel nyílt kiállítása. Picasso a látogatási időn kívül egy órára bezárkózott Csontváry képeivel és a teremből kilépve azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”
A Kieselbach Galéria és a Népszabadság gondozásában most megjelent kötet arra biztosan alkalmat teremt, hogy Csontváry festészete újra előtérbe kerüljön. A politikának, a kultúrkreátoroknak és kommunikátoroknak pedig módja nyílik átgondolni rendjén van-e az, hogy egy ekkora szellemi örökség nagyjából parlagon heverjen. Talán érdemes megfontolni a kötet előszavában Kieselbach Tamás véleményét, aki Budapesten, a várban követeli egy állandó, Csontváry nevét viselő múzeum létrehozását. Nem is elsősorban művészettörténeti szempontok miatt. Inkább azért, mert a Csontváry képek sorsa, a történelemben megtépázott egyetemes és magyar szellemi örökség részeként egy újrafogalmazott identitásként a jövőnek is üzennének.