Mozikba röppent Papírrepülők

Papírrepülők

A Szabó Simon írta és rendezte film az ez évi jubileumi (negyvenedik) Magyar Filmszemlén a legjobb első filmesnek járó Simó Sándor-emlékdíjat, illetve produceri díjat kapott.

Szabó (színészként például: Moszkva tér, rövidfilm-rendezőként: Zsebzsötem, Megyünk) „így jöttem filmje” a Papírrepülők. A budapesti underground szubkultúra tízen-huszonéves „átlagpolgárait” mutatja be, annak a közegét, amelyet Szabó nyilvánvalóan jól ismer. A Szabó Ervin Papírrepülők című versike szellemében – „Én hajtogatok,/ Te hajtogatsz,/ Ő hajtogat,/ Mindenki hajtogatja a magáét.” – fogant film a gördeszkázó, problémázó, megszerelmesedő-kiábránduló stb. nagyvárosi srácokról szól, több mini mesét (anekdotát) fűzve filmmé.

Tulajdonképpeni helyzetjelentés, kevéske értékeléssel, miszerint itt tartunk most. Elsőre talán kevésnek tűnhet, de valójában nem az: hangulatai, történetei beszédesek és tetszetősen személyességgel elmeséltek, még ha a sok kézi kamerázást funkciótlannak, és alkalmasint kifejezetten idegesítőnek is találjuk. Szabó deklaráltan nem akart sokkal többet, mint elmondani pár (egymástól független) sztorit abból a sok ezerből, amik az elmúlt időkben vele estek meg – és körülötte történtek. Még ha ezek (első blikkre) nem is túlontúl nagy formátumúak: hétköznapi helyzetek hétköznapi konfliktusai. De hát ez van, ez volt (és maradt) itt. Minden magyarázat nélkül.

Ebből következően sok minden bízatik a néző fantáziájára, ami nem minden esetben szerencsés, illetve gondok mutatkoznak a történetek arányaival (nem indokolt az egyik hosszúsága a másik rövidsége ellenében) és a képi megoldásokkal is. Azonban a Papírrepülők „röpíve” szépen kirajzolja Szabó tehetségét, miszerint érdemes filmekben gondolkodnia. De hogy valóban tud-e élni a talentumával, azt majd a második nagyjátékfilmje dönti el.

Egy boltkóros naplója

Ugyan nem a mostani nagy gazdasági világválság miatt került anyagi csődbe, de a behajtóktól menekül az ifjú és csinos Rebecca Bloomwood. Ugyanis a 25 éves lány vásárlásmániában szenved – vagyis hogy pont nem szenved: élvezi –, amihez azonban csak a birtoklásvágya adott, a pénze nem. A totális krachja szélén kénytelen úgy dönteni, hogy munkát vállal egy pénzügyi tanácsadó lapnál.

Hamar ismert és elismert lesz közérthető, hétköznapi embereknek szóló tanácsadó rovata. Cikkei felkeltik egyik jóképű és ambiciózus kollégája, Luke figyelmét is a lány iránt. Kérdés, hogy fény derül-e Rebecca valódi motivációjára (menekülés a behajtók elől), és hogy van élete a shoppingoláson túl is (azazhogy mennyit ér a szerelem)?

A remekbeszabott Muriel esküvője című romantikus komédia rendezője, P. J. Hogan Sophie Kinsella azonos című regényét dolgozta vászonra – Tracey Jackson, Tim Firth és Kayla Alpert forgatókönyvírói segédletével –, aminek eredménye egy öszvér lett, valahol félúton a Szex és New York-, illetve Az ördög Pradát visel-mentalitás és jelensége között.

A film azonban nem lélegzik, döcög – és nem hatnak a fordulatai, a karakterei és a viccei sem. A főszereplő Fisher játéka és személyisége azonban annyi elevenséget (és bájt) sugároz, hogy valahogy nem tudunk haragudni a hibákra, és a maga (magunk) módján még élvezzük is a filmet.

Dragonball – Evolúció

A legendás japán képregény-, majd rajzfilmszéria élő szereplőkkel történő megfilmesítésére vállalkozott az ezúttal producerként is közreműködő távol-keleti sztárszínész, Chow Yun-Fat és az amerikai James Wong rendező. A Dragonball – Evolúció című film alapja ugyanis egy kultikus tiszteletnek örvendő manga-, illetve animesorozat, Toriyama Akira Dragon Ball című rajzszériája, ami a japán Weekly Shounen Jump magazinban jelent meg 1984 és 1995 közt. (2000-ben az Amerikai Egyesült Államokban a manga két képregénysorozatban látott napvilágot: Dragon Ball és Dragon Ball Z.)

A Dragon Ball Son Goku életét követi nyomon. A gyermekkori éveitől kezdve nagyapakoráig. Kalandjai során rengeteget harcol, és állandóan képezve magát végül a világ legerősebb harcművészévé válik, miközben számos harcos barát és ellenség viszi előrébb a történet fonalát. A híres és egyetlen kívánságot teljesítő (valójában: „világuralmi”) sárkánygömbök részei ugyan a sorozatoknak, azonban nem sokszor játszanak döntő szerepet a cselekmény alakulásában. A hét darab mágikus labdacs szétszórva található a világban. Amikor összegyűjtik azokat, megidézhető lesz Shen Long, a mesés sárkány, aki teljesít egy kívánságot. Miután valóra válik az óhaj, a gömbök újra szétszóródnak, és egy álló évig nem lehet őket újra használni. A tizenhat éves „feltaláló lánynak”, Bulmának sikerül készítenie egy „sárkányradart”, hogy könnyebben a gömbök nyomára akadjanak.

A filmben is ez a lényeg: a gimiben lúzerként elkönyvelt Son Gokut nagyapja már kiskora óta trenírozza, merthogy nagy feladatra hivatott: meg kell mentenie a világot. Mert a gonosz – ez esetben Lord Piccolo – fel- és előtámad kényszerű rejtekéből (hiába is zárta oda ezer esztendeje hét legendás harcos), és az emberiségre fenekedik. Ehhez egy mágikus napfogyatkozásra és a hét sárkánygömbre van szüksége. Goku a kissé kelekótya harcművésszel, Roshi mesterrel, a feltaláló lánnyal, Bulmával, a Han Solót idéző anyagias tolvajjal, Yamchával és a pofozkodásban is járatos szerelmével, Chi Chivel az oldalán igyekszik ebben megakadályozni.

A Chow Yun-Fat produceri bábáskodása alatt készített projektet James Wong nem tudta fogyasztható filmmé rendezni. (Igaz a forgatókönyvet ezúttal nem ő írta. Hanem a jobb Robbanófejek és a gyengébb Bűnözésben profi szerzője, Ben Ramsey.) A sorozat rajongói a filmet unalmasnak és bugyutának fogják találni, akiket pedig érintetlenül hagy ez az univerzum (és valahogyan mégiscsak betévednek a filmre), egész egyszerűen nem fogják érteni, hogy mi történik.

Gomorra

A fiatal olasz író, Roberto Saviano nevét onnan ismerheti a hazai közönség, hogy könyvet írt a nápolyi maffiáról, aminek következtében a bűnözők halálosan megfenyegették, miszerint szórólapoknál hosszabb szövegek írásába (és olvasásába) ne nagyon fogjon…

A meggyilkolással megfélemlített Saviano könyvéből Matteo Garrone író-rendező (forgatókönyvíró társai: Gianni Di Gregorio, Massimo Gaudioso, Maurizio Braucci, Ugo Chiti) forgatott dokumentumfilm-hitelességű mozit. A múlt héten véget ért idei Titanic Filmfesztiválon Magyarországon már debütált darab teljes egészében mellőzi a Keresztapa-trilógia és a Maffiózók tévésorozat gengszterromantikáját, nyersen, esettanulmányszerűen mutatva be a camorra (a nápolyi és Scampia kikötői környéke maffiája) működési mechanizmusát és mentalitását. Szenvtelensége üt.

A helybéli (nápolyi) amatőr szereplőkkel forgatott film öt cselekményszálon mozog: Francóén, az illegális szemételhelyezésben utazó gátlástalan „üzletemberén”, Don Ciróén, a bűnözők könyvelőjén, Pasqualeén, a szabóén, aki egész életében havi félezer euróért szabta a ruhákat, amikből aztán az Oscar-díjátadón ismert fel egyet, a kamasz Totóén, aki ételhordó fiúból maffiózóvá akar válni vagy a két ostoba, Sebhelyesarcú-rajongó lúzerén – Marco és Ciro –, akik azt hiszik, büntetlenül lenyúlhatják a maffia fegyvereit és kábítószerét. A szálak szimultán haladnak, nem csúsznak egymásba, közös vonatkozási pontjuk „mindössze” Nápoly és a camorra.

A rendezőnek döntenie és szelektálnia kellett (a két éve állandó rendőrségi védelem alatt álló) Saviano leleplező botrányműve kapcsán, hogy mit filmesít meg, és mit hagy el, mivel a könyv alapvetően az oknyomozó újságíráshoz hasonlít, nem fikciós szöveg. Tömérdek részlet, név, technika derül ki belőle, viszont emberi történet annál kevesebb. Döntése helyességét igazolhatja – a közönség fokozott figyelme mellett – a filmes szakma elismerése: a Gomorra Cannes-ban megnyerte a versenyt, ahogy az Európa Filmdíjat is, illetőleg BAFTA-ra és Golden Globe-szoborra is jelölték.

A Gomorra esetében a hitelességet az eredeti helyszínek, a gettószerű paneltelepek kézi kamerás látványa és az amatőr színészek szavatolják. A helybéliekből verbuvált szereplőgárda egy része önmagát adja – olyan valósághűen, hogy a hírek szerint a film gengszterfigurái közül a bemutató óta többeket letartóztattak, miután kiderült, a valóságban is tagjai a camorrának.

Halálos iram

A Halálos iramban-hármas az idők folyamán egyre inkább elszürkült és lapossá vált. Ezt pontosan tudja a harmadik felvonást rendező Justin Lin is. A márkanév felélesztéséhez (más szóval: a pénzcsináláshoz) életet, elevenséget és lendületet kellett lehelni a sorozatba. Úgyhogy a negyedik film (nyolc évvel az első részt követően) összeszedte az eredeti (fő-) szereplőgárdát, az elszürkülő Paul Walker mellé odatették Vin Dieselt. Az alkotók azt mondják: a Halálos iram méltó – minőségi – zárlatként készült el, de nekünk valahogy az érzésünk az, hogy erre a filmre éppen a folytatások miatt mutatkozott szükség.

A „történet” szerint Los Angelesben újra összefut a szökevény exfegyenc Dom Toretto és Brian O’Conner FBI-ügynök, a viszályuk újból fellángol. Ám amikor egy közös ellenséggel találják szemben magukat, az ifjúurak kénytelenek megbízni egymásban. S ismét vállat a vállnak vetve küzdeni – és száguldva kormányozni. A nyerő páros nem ismer lehetetlent a volán mögött, legyen szó akár kamionkonvojok kifosztásáról, akár hajmeresztő akciókról az alagútban stb.

Egy ilyen film akkor jó, ha nem moralizál és nem agyaskodik, hanem nagy robajjal pörög. Ha robognak a verdák – és feszülnek a női hátsók és mellsők. Itt azonban megesik, hogy a filmesek azt gondolják, gondolkodniuk kell, pedig nem, nincs szükség itt semmi másra, csak látványos autós üldözésekre és verekedésekre.

Tempó kell, nem a kidolgozottság, és amikor Lin hagyja is száguldani a filmjeit, és a szereplőknek egyszavas káromkodásokra-beköpésekre szűkül a szövegük, láss csodát: a film működni kezd. Ezt vártuk tőle, ezért szeretjük.