Itt az új kultfilm

Szörnyek az űrlények ellen

A DreamWorks Animations két régi motorosa, Conrad Vernon és Rob Letterman jegyzi a stúdió új (3D-s verzióban is megtekinthető) élharcosát, a Szörnyek az űrlények ellen című opust. Vernon a Shrek 2. rendezőjeként vált ismertté, de közreműködött az első Shrek párbeszédeinek írásában, illetőleg olyan rajzfilmek művészeti rendezésében vett részt (rajzolta a storyboardot), mint a Szindbád – A hét tenger legendája és az Irány Eldorádó!. Rob Letterman pedig a stúdió Cápamese című filmjének volt a forgatókönyvírója és társrendezője. Azaz: tapasztalt rókák alkotásával van dolgunk, akik hozzák a tőlük elvárt színvonalat és a stúdió filmjeire jellemző felnőttesebb poénokat, mintegy ezzel tágítva a célközönség körét. Mondván: ha már a szülők is ott ülnek a nézőtéren, ne unatkozzanak.

Ezúttal az ezerkilencszázötvenes, hidegháborús évek hollywoodi inváziós sci-fijeit (például: az 1953-as Világok harcát), szorongós mozijait (például: az 1958-as Az 50 láb magas nő támadását) és bogaras filmjeit (például: az 1957-es A hihetetlenül zsugorodó ember) vegyítik az animációs technikával, aktualizálván a mai (kis-) közönség nyelvére. Nem utolsósorban, hogy jobb nevetni, mint megijedni, és mindenféle világi rosszaság, (gazdasági válság, terrorizmus, ökokatasztrófa) közepette szerencsésebb egy a depresszióra kevésbé hajlamos nemzedéket kinevelni. Persze ilyetén tudatosságot nem feltétlenül kell feltételeznünk az alkotókról, akik vélhetően csupán szórakoztatni akartak, és ahhoz nyúltak, amihez (Amerikában) lehetett. Az ufókhoz.

Történik, hogy amikor egy kaliforniai lányt, Susan Murphyt (eredeti hangja: Reese Witherspoon) az esküvője napján váratlanul telibe trafál egy űrbéli nyálkás-nyúlós izével teli meteorit, rejtélyes módon tizenöt méteresre nő. A hadsereg akcióba lendül, foglyul ejtik az arát, és egy titkos kormányzati létesítménybe hurcolják. Drabáliának keresztelik, és együtt őrzik egy bizarr szörnykompániával: a zseniális, rovarfejű dr. Csótánnyal, a félig majom, félig hal Hiányzó Láncszemmel, a zselés és elpusztíthatatlan B. O. B.-bal és egy százméteres lárvával, Rovaroszaurusszal. A rabságuknak hirtelen vége szakad, amikor egy földön kívüli robot landol a Földön, és lerohanja az országot. Utolsó reményként – és az elnök kétségbeesett parancsára – H. Borgo tábornok (értik: háborgó…) vezetésével a szörnyek tarka társulatát vetik be, hogy legyőzzék az idegeneket, és megmentsék a világot a közelgő pusztulástól.

Kell-e mondanunk, a film a tengerentúli bemutatását követően vezeti a jegyeladási listát, és ez vélhetőleg nálunk sem fog másképpen történni. Mert alapvetően szórakoztató, mert alapvetően mindenkinek szól. Mert alapvetően jó.

Berlin Calling

Az óidőkbéli Ikarusz-mitológiára építkezik a német rendező-forgatókönyvíró Hannes Stöhr (Berlin Is in Germany, Egy nap Európában) kvázi életrajzi filmje. Ezt a hozzávetőleges biografikus mivoltot ő maga tagadja: „A Berlin Calling nem egy életrajzi film. A sztori egy fiktív zenész életét követi nyomon a mai Berlinben, aki a művészet és az őrület, a kijózanodás és az extázis, a remény és a jövő, a barátság és a család, a zene és az életöröm, valamint természetesen a szerelem jegyében éli az életét.”

Szóval. Adva van egy lemezlovas, Ickarus (Paul Kalkbrenner, a nemzetközi hírű DJ, aki egyúttal a film kísérőzenéjét is jegyzi), a legendás berlini technozenei miliő meghatározó muzsikusa. Akinek ugyebár az a hivatása, hogy estéről estére emberek ezreit táncoltassa és mulattassa. S így is tesz. Egyik este azonban a megszokott porok helyett mérgező drogot kap (és be is kapja), és egy csúnya trip után a rehabilitációs központban köt ki, ahová önszántából vonul. Mivel aktuális albuma megjelenése késik, és barátnője, Mathilde (Rita Lengyel) is egyre nehezebben tolerálja az életmódját, komoly alkotói válságba kerül, és egyáltalán nem biztos, hogy nyugtatókkal teletömve talpra tud majd állni.

Még mielőtt idegesen hajunkba simítanánk, hogy jaj, megjegyezzük: talpra tud. A Nesze neked, Pete Tong!, a Hey, DJ és a magyar Mix után Stöhr filmje hitelesen állítja elénk a legmodernebb kor legautentikusabb művészfiguráját, a disc-jokey-t. Ez nem a jó forgatókönyvnek köszönhető – mert nem az, hemzseg a kliséktől, az önkiteljesítésben a tudatmódosító szerektől gátolt és a társadalommal (a rend és a rendszer) szemben ellenszegülő művész figurájának története a pszichiátriai osztálybeli lázadós jelenetében a Száll a kakukk a fészkére című klasszikust másolja –, hanem a főszereplő Kalkbrennernek. Egyszerű eszközökkel jeleníti meg a hősét, pontosan és szimpatikusan. Akárha maga magát adná – miszerint vele is megtörténhetne mindez. Miatta lehetséges, hogy a közeli jövő egy reménybeli kultikus alkotását láthatjuk, vagyis nem érdemes lemaradni róla. Már csak a klassz zene miatt sem.

Együtt

Elsőre bármilyen idegenül is hangzik a neve, a dán filmes, Lukas Moodyson nem ismeretlen a hazai művészmozik közönsége előtt. Láthattuk már a Redvás Amal (1998), az Új haza (2000), a Lilja 4-ever (2002) és a Lyukat ütsz a szívembe (2004) című filmjeit. Most egy kilenc évvel korábbi (másodiknak készített) filmjére, az Együtt című vígjátékára válthatunk jegyet, amiért 2000-ben az Európai Filmakadémia „Az év felfedezettje” címére jelölte.

Elisabeth megelégeli férje, Rolf faragatlanságát, és összecsomagol, fogja a két gyermekét, és a fivéréhez, Göranhoz költözik. 1975-öt írunk. Elisabeth átlagos, kertvárosi háziasszony, Göran pedig egy kicsit más: (kommunistajellegű) kommunában él… A házas asszony ide érkezik meg a gyerekeivel – egy kaotikus házba, tele hosszú hajú hippikkel, akik a politikáról vitatkoznak, a szabad szerelem hívei, zöldséget termesztenek, és rengeteg vörösbort isznak. E két külön világ találkozása olyan kalamajkába torkollik, amely mindannyijuk életét megváltoztatja.

A tetszetősen abszurd miliő, a kényszerűen és az önként vállalt összezártságban – a marxi ideológiák gyakorlása közben – elő-előjönnek az örök viszonytoposzok, a generációk, pláne a nemek egymáshoz való kapcsolata. Nehéz győzedelmeskedni a zsigerek, az ösztönök felett… Az 1969-es malmöi születésű Karl Frederik Lukas Moodysson (akinek tizenhét évesen versgyűjteménye jelent meg, amit aztán egy regény is követett, és későbben a stockholmi Dramatiska Instituteten tanult filmkészítést) remekül találja el ennek a zárt közösségnek a hangulatát, értően tapint rá motivációira. A jó scriptet jól hasznosítják a színészei, úgyhogy a kíváncsi néző elégedetten állhat fel a székéből: igenis, északon is tudnak szórakoztató komédiát – pontosabban: szatírát – forgatni, nemcsak veretes drámát.