Hétköznapi szuperhősök a moziban

Watchmen: Az őrzők

Milyen lehet az a film, amit egy kultikus képregény alapján az X-Men-filmek forgatókönyvírója, David Hayter (Alex Tse-vel közösen) írt vászonra, és a 300 rendezője, Zack Snyder dirigált? Jó! Az ezúttal is lebilincselő képi világ mellett ezt a filmet az teszi felnőtté, hogy felnőttként kezeli a képregényhősöket – és persze és elsősorban a nézőket –, akikben ugyanúgy (és ugyanolyan mélységben) akadnak hibák, mint bennünk, átlagemberekben, és a testi vágyaik is éppúgy meghatározzák őket, senki sem nemtelen, a férfiaknak például fütyijük van, és ez olykor látszik is.

A Watchmen: Az őrzők – ahogy a képregény is – az 1980-as évek Amerikájának egy alternatív változatában játszódik, ahol Richard Nixon (szuperhősi segédlettel) megnyerte a vietnami háborút, sokadszorra elnök, amikor is az álarcos szuperhősök a társadalom szerves részét képezik, miközben a Végítélet Órájának mutatója – amely az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közti feszültséget méri – lassan közeledik az éjfélhez (négy perc van hátra).

A híres „lepketesztről” elnevezett Rorschach, a törvényen kívüli, ám annál elszántabb igazságosztó egyik korábbi társa, a Komédiás gyilkosság áldozata lesz, erre a maszkos hős elhatározza, hogy leleplezi a múlt és jelen szuperhőseinek lejáratására és meggyilkolására szőtt gonosz tervet. Felveszi a kapcsolatot egy csapat visszavonult kollégával, akik közül csupán egy bír valódi szupererővel, és felfedez egy szövevényes összeesküvést, amely a közös múltjukban gyökerezik, és katasztrofális következményekkel fenyeget. A hősök (önként vállalt) küldetése az emberiség őrzése… – de kérdés, hogy ki őrzi az Őrzőket?

Snyder rendhagyó feldolgozása sokat idézett alkotás lesz, még akkor is, ha a benne feltáruló sötét tónusú világ elvileg pozitív figuráival nem lehetséges maradéktalanul azonosulni (bár lehet, hogy pont esendőségük miatt igen). Vigyázat, hiányzik a filmvégi felszabadító vég, és olykor súlyos morális dilemmákat vet fel, mint hogy például fel lehet-e áldozni milliónyi embert a milliárdos emberiség megmaradása érdekében.

Hajrá boldogság!

Az angol Mike Leigh forgatókönyvíró-rendezőtől azt szokhattuk meg, hogy a való élet figurái közé vegyülve, kisebb-nagyobb problémáikra, azokra adott válaszaikra (pontosabban: nem-válaszaikra), a viselkedésükre koncentrál. (Vera Drake, Tinglitangli, Minden vagy semmi, Titkok és hazugságok, Mezítelenül.)

Most előtérbe egy harmincas szingli londoni tanítónőt helyez. Poppy (Sally Hawkins) azonban köszöni szépen, jól van, sokat vihog és vigyorog, trambulinon ugrándozik (szimbólumaként a könnyedségének), flamencózni tanul és autót vezetni, ahelyett hogy a rendőrségre menne, amikor ellopják a biciklijét.

A filmben nincs is jól leírható lineáris bonyodalom, csak Poppy és a mindennapi élete. Töretlen, az idiotizmussal határos gyermeki bizakodása (örömködése) egy idő után gyanússá válik, miszerint nem lehetséges-e, hogy ez a nonstop vigyor valami előre elszánt döntés eredménye, nevezetesen, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is boldog lesz. Nyilván: de. Ha belegondolunk, együgyű élete nagyon is jól felépített – csak valahogy nem szimpatikus.

Hawkins Golden Globe-díjas játéka és Leigh Oscar-jelölt forgatókönyve maradandó nyomot hagy. Megtekintését követően azon érzést kelti bennünk, hogy biztosan az élet napos oldalán jártunk?

Make It Happen – Dobd be magad!

Két tánciskolai felvételi közé ékelődik ez a „tinédzsernyelvre fordított Flashdance”: egy sikertelen és egy sikeres vizsga között kukkolhatjuk a fiatal főhősnő felkészülését.

Lauryn (Mary Elizabeth Winstead) vidéki kislány, akinek a szülei meghaltak, ám ahelyett, hogy a bátyjával megörökölt autószerelő családi vállalkozásban könyvelőként számolgatna, inkább álmai megvalósításának a nyomába ered. Konkrétan Chicagóba, ahol a helyi nagyhírű táncakadémián képezné magát professzionális táncossá, ahol első alkalommal kikosarazzák. Meginog a hite, de nem akar hazakullogni, és szerencséjére szállást és munkást is kap a nagyvárosban. A legnépszerűbb ottani bárban alkalmazzák – számfejtőnek, de nyilvánvaló tánctudása nem marad rejtve.

A sovány kerettörténet arra alkalmas, hogy a „kötelező táncokat” eljárják, a vonzó Winstead kisasszony ezt a feladatát megfelelően el is látja, ám mást nem, karizmája hiányán túl azonban ez nem az ő rovására írható.

Largo Winch – Az örökös

A meglepően ügyes és ötletes Anthony Zimmer című thrillere után Jerôme Salle egy Magyarországon szinte ismeretlen népszerű belga képregény megfilmesítésébe fogott. A két alkotásban azonos, hogy a bűn világában járunk, és itt is (ahogyan ott is) tartogat a sztori váratlan csavarokat – igaz, ebben az esetben egy „jamesbondosabb” miliőbe lépünk.

Meggyilkolják az egykori árvaházi gondozott horvát üzletember-mágnást, Nero Winchet, a sok pénzért, persze. A fondorlatos tettes a multinacionális cégének az igazgatónője, Ann Ferguson, aki Nero örökbefogadott örökösét, Largót is üldözőbe veszi. Tiszta munkát akar csinálni. Amellett, hogy a korábban gondtalan világfiéletet élő, nagyokat csavargó Largónak mentenie kell az irháját, tisztára kell mosnia a Winch nevet – ezáltal bosszút állnia.

A szépen filmezett európai akciófilm gyöngélkedik az akciókat illetően. Vagy több és látványosabb verekedést vártunk volna el, esetleg ezek hiányában magvasabb gondolatokat. Igaz viszont, hogy ilyetén formájában a kisebbek is megnézhetik.