Bár az angol nyelvű média meglehetősen fanyalogva „vezette fel” a kontinentális tornát – a „savanyú szőlős” életérzés érthető volt: 1984 után először az angol válogatott nem tudta kivívni a részvétel jogát, a Steve McLaren által felkészített háromoroszlános társaság tagjai a képernyőn követhették az eseményeket.
Az oroszok és horvátok elleni csúfos lesülés alapjaiban rengette meg a Premier League elsőbbségébe vetett hiten (is) alapuló brit büszkeséget; megmutatkozott, hogy az utóbbi egy-két esztendőben a rivális bajnokságokkal szemben lépéselőnybe kerülő angol pontvadászat fölénye nem utolsó sorban élcsapatainak „nemzetközi pedigréjére” vezethető vissza.
Az angol hiányzás ellenére az osztrák-svájci rendezésű torna összességében remek találkozókkal cáfolt rá a fanyalgókra, sőt: a 2004-ben Portugáliában látott defenzív futball látványosan háttérbe szorult. A rengeteg mozgással társult játékosságot (spanyol, orosz) valamint a megalkuvás nélküli, erővel kombinált támadó futballt (holland, német) felvállaló csapatok uralták a terepet, s a tét még annyira sem nyomta rá a bélyegét a mérkőzésekre, mint amit a Bajnokok Ligájában tapasztalni. Az unalomba fulladó román-francia csoportmeccstől, és a spanyol-olasz negyeddöntőtől eltekintve a „célfutball”, a „taktikai csata” elmaradt.
Formán kívüliek
A torna citromdíját egyértelműen a francia válogatott hódította el. A „Les Bleus” mindvégig „felhő alatt” játszott, a korszakváltáson áteső kékeket ráadásul szövetségi kapitányuk már-már művészi bakugrásai is hátráltatták. Raymond Domenech szubjektív válogatási elvei, az ellenfél játékával köszönő viszonyban sem lévő taktikája már a két évvel korábbi világbajnokságon is tetten érhető volt, ám 2008-ban „ért be”.
Henry pazar gólja a hollandok ellen: többre nem tellett a franciáktól (dpa)
Zidane visszavonulását nem heverte ki az Eb-selejtezőket is az olaszok farvizén teljesítő alakulat, s a vitathatatlanul tehetséges új hullám – Ribéry, Benzema, Toulalan, Nasri, Gomis avagy a nem jelölt Gourcuff, Clichy és Sagna – képviselői még nem érettek arra, hogy egységes csapatként szembesüljenek a feladattal. Az „öregek” reaktiválása viszont balul sült el, Makelele, Thuram és Vieira hibát hibára halmozott.
A torna előtt favoritként beharangozott Portugália a – nemzetközi szinten – könnyedén teljesíthető törökök és csehek elleni találkozóktól eltekintve csalódást okozott. A németek elleni negyeddöntő (2-3) végeredménye távolról sem tükrözi azt a tanácstalanságot, amit C. Ronaldo és társai látványosan bemutattak.
A németek ott lepték meg az ibériaiakat, ahol azok papíron a legerősebbek: a széleken.
A védők és az elől felejtkező szélső középpályások között tátongó űrbe Ballackék vígan belövöldözték a labdákat, s csak a harmadik gól született olyan adottságok miatt (magassági fölény), amelyekre a találkozó előtti sajtótájékoztatón a portugál kapitány, Luiz Felipe Scolari kacarászva felhívta a figyelmet.
Az olasz csapat is a szégyenlistára került, s bár sokan Roberto Donadoni nyakába varrták a történteket, a szerény klubedzői tapasztalatokkal (Lecco, Livorno, Genoa) rendelkező egykori Milan-klasszisnak valójában meg volt kötve a keze.
A generációváltás – a sikeres vb után Totti és Nesta is lemondta a válogatottságot; amúgy jókor – következtében a squadra azzurra kerete lényegeset gyengült, ráadásul a játékrendszer-váltás (a 4-4-2-ről 4-3-3-ra állás) a kezdeti sikerek után csütörtököt mondott. Így az olasz csapat menet közben, „élesben” próbált váltani.
A nagy hiányzó: Fabio Cannavaro (Ansa)
A torna előtt Cannavaro kiválása nem csupán egy príma hátvéd elvesztését jelentette: az együttes vezéregyéniség nélkül maradt, a védők előtt osztogató Pirlo ugyanis vérmérséklete alapján alkalmatlan a feladatra. Donadoni fő vétke inkább az, hogy ellentétben kollegájával az autokratikus Domenechhel, csapathirdetésnél hagyta magát befolyásolni. A média és a népakarat lett az Eb olasz szövetségi kapitánya – s ebből ritkán sül ki érem.
A három esélyesen kívül a poszt-Nedved korszak után lévő csehek, a védekezni tudó, ám támadásban szigorúan egy-egy zseniális játékos – Ibrahimovic és Mutu – megmozdulásaira korlátozott svédek és románok, a torna előtti sajtó-üzengetés után látványosan lekonyuló lengyelek, valamint a címvédőként szégyenszemre pont nélkül maradó görögök is színtelen-szagtalan csapat benyomását keltették.
Velük ellentétben a rendkívül szimpatikus – és Frei túl korai kiesése miatt peches – svájciak és az esélyükhöz az utolsó pillanatig foggal-körömmel ragaszkodó osztrákok nem igazolták a korábbi lesajnáló jellemzéseket.
Ibrahimovic egymaga kevés volt (dpa)
A németországi világbajnokságon elsősorban kőkemény védelmével Kobi Kuhn csapata kifejezetten tetszetős futballal hívta fel magára a figyelmet, míg a „sógorok” olykor a horvátokat és a németeket is lefutballozták, nemzetközileg jegyzett csatár hiányában viszont csak ennyire tellett.
—-Sava borsa—-
A torna heroikus csapatává a török együttes vált. A visszakapaszkodások nagymestereinek sikere azonban tetszetős teljesítménnyel társult. Bár a portugálok ellen előre feltett kézzel siettek ki a pályára, Fatih Terim tanítványai a svájciak elleni, majd tócsába fulladt meccsen, majd a csehek ellen is remekül domborítottak, de a java csak ezután következett.
A horvátok elleni drámát – Bilic már a győzelmet ünnepelte Klasnic találata után, ám Semih egyenlített, s a büntetőket a felspannolt törökök nyerték – az elődöntőt kissé félvállról vevő németek elleni „majdnem csoda” követte. Az edzők közül a motiváló képesség, és a remekül ütemezett cserék terén is kiemelkedett a végig a vonal mellett tomboló török kapitány, aki zökkenőmentesen épített a csapatba korábban kiegészítő-embernek szánt játékosokat is – Boral, Ajhan vagy Sabri az Európa-bajnokságon lett jegyzett futballista.
Két főszereplő: Kazim Kazim és Lahm (dpa)
A törökök által kitessékelt horvátok ugyan több alkalommal is megmutatták tudásukat – elsősorban a németek legyőzése volt kiemelkedő – ám Bilic sokszor eltaktikázta magát: a törökök ellen nem vált be a kivárásos játékfelfogás, de az is luxusnak tűnt, hogy olyan istenadta tehetségekkel játszott védekező felfogásban mint Rakitic, Modric vagy Kranjcar.
A tornát jókora zakóval kezdő Oroszország később az Eb egyik titkos favoritja lett, s bár sokan a játékosok – elsősorban Arsavin és Zsirkov valamint Zirjanov – tudásában vélték felfedezni a nagy menetelést: az újabb orosz Eb-villantás fő letéteményese a „holland-iskola” volt. A Dick Advocaat által felkészített Zenit korábban az UEFA-kupa mezőnyében vitt véghez kisebbfajta csodát, s a kupagyőztes gerincére épülő, s Advocaat honfitársa, Guus Hiddink vezette „szbornaja” csak kopírozta a szent-péterváriak stílusát.
A hollandokhoz hasonlóan totális futballal előrukkoló oroszok a svédeket és a görögöket viszonylag könnyedén utasították maguk mögé, míg Van Basten addig szintén kiemelkedőt nyújtó hollandjait a saját fegyverükkel múlták felül. A találkozó nem Van der Vaart, Sneijder avagy Arsavin és Pavljucsenko hozzáállásán múlt: Hiddink egész egyszerűen edzőnek legalább akkora, mint Van Basten volt játékosnak.
Az orosz csapat meglepte a kontinens elitjét, ám kiugró sikerének egyik titka épp az, hogy senki sem számított ilyen jó játékra a Szovjetunió szétesése óta elsősorban a „futottak még” táborát erősítő válogatottól. A 2010-es világbajnokságon már más lesz a helyzet, s a döntetlen állásban valamint előnyben kétségtelenül olajozott gépezetként működő orosz csapat gyengeségét – hátrányban nem tud futballozni – mutatta a spanyolok elleni „visszavágó” is az elődöntőben.
Húsz évvel Belanov után újabb posztszovjet főszereplő: Arsavin (Ansa)
Amennyiben Terim és Hiddink kitettek magukért, a Jürgen Klinsmann árnyékából kilépő Joachim Löw is kihozta a német válogatottban rejlő maximumot. A 2006-os vb-n mutatott játékhoz képest némiképp visszaeső Nationalelf elsősorban azért dicsérhető, mert átalakulás közben is tudott nagyot nyújtani. Miközben a németeket hasonló generációváltás „fenyegeti” mint az olaszokat vagy a franciákat, az együttes – ha olykor dadogva is – csak nyert egy ezüstérmet, úgy, reformok közben.
De nem érdemelt többet. A colos, ám nehezen forduló középső védők miatt (Beckenbauer, Stielike, Kohler vagy Sammer után meglepő, hogy az elmúlt évtizedben a fehérmezesek rendre lomha, minimum százkilencven centis futballistákat vetnek be a defenzíva tengelyében) a védelem ólomlábakon teljesített, s a kapusposzton Lehmann – a horvátok elleni bakitól eltekintve – ugyan nem hibázott, de olyan pluszt sem jelentett, mint Kahn a 2002-es világbajnokságon.
Az egyérintős támadásokban is jeleskedő Lahm, Schweinsteiger és Podolski jelentették a frissességet a Löw-gárda játékában, ellenben a korábban a csapat tartását biztosító, igaz, sérülésekből visszatérő Frings-Ballack kettős csalódást okozott annak ellenére, hogy a csapatkapitány végül két góllal zárt. A portugál Ronaldóhoz hasonlóan mindvégig több fronton harcoló Ballack ugyanúgy „nyúzott” benyomást keltett mint a későbbi aranylabdás: nem kizárt, hogy a május közepi BL-döntő után a két vezérnek talán túl korai volt a június 7-én rajtoló kontinensbajnokság.
A 2004-es, görög sikerrel zárult bajnokság után a spanyol diadal elhallgattatta a fanyalgókat: 2008-ban a legjobb csapat nyert, s itt a csapaton van a hangsúly. Luis Aragones együttese amellett, hogy a legtöbb egyéniséget vonultatta fel, összeszokottság és a míves játék terén is kiemelkedett.
Bánat és öröm: Ballack, háttérben a győzelemittas spanyolokkal (dpa)
A gólkirályként záró Villa, de Torres, a később a torna játékosának választott Xavi éppúgy kiváló „alkatrész” volt a 44 esztendő után nagyot alkotó válogatottban, mint a szinte hiba nélkül teljesítő komplett védelem (a torna előtt Spanyolországban féltették a Marchena-Puyol duót), avagy a középpályás védekezést új dimenziókba emelő Senna, és a kapuban remeklő Iker Casillas.
A bajnokcsapat ráadásul a kispadot tekintve is félelmetes volt, hisz Aragones olyan játékosok köréből „frissíthetett”, mint a világklasszis Fabregas, a robusztus középcsatárok közül – az egyaránt levitézlett erőcsatárok: Koller, Toni – egyedüliként remek Güiza, avagy a torna nagy felfedezettje: David Silva. A korábban egyfolytában fogadkozó, ám annál csendesebben a „kertek alatt” távozó spanyolok ezúttal kitettek magukért, s ebben nagy szerepe volt a válogatott öltözőjében példás szigorral ítélkező, a sajtóra és a szurkolói nyomásra (Raúl kihagyása) rá sem hederítő szövetségi kapitánynak.
A 2006-os vb-arany kapcsán sokan emlegették Marcello Lippi pedagógiai felkészültségét – ám a szivaros szakembernek egy dologban könnyű dolga volt: az olasz játékosok vállán nem tornyosult teherként 44 év sikertelensége. Aragones felszámolta a kishitűséget, győzteseket faragott a válogatott szinten sokszor kishitű spanyol klasszisokból. S emellett taktikailag is állta a próbát – a „furia roja” alkalmazkodott leginkább az ellenfelekhez.
Az olaszok ellen például a középpályás védekezés volt kifogástalan, a németekkel szembeni döntőben pedig elsősorban arra vigyáztak, hogy a Nationalelf fő fegyverének számító szélső játék – Lahmot kikapcsolták, sőt, hibára kényszerítették – akadozzon, illetve kínosan ügyeltek arra, hogy Ballackék minél kevesebbszer juthassanak rögzített szituációba. A spanyolok úgy lettek a földrész legjobbjai, hogy pontot sem vesztettek – ehhez hasonlóra csak az 1984-es győztes, Platini nevével fémjelzett Franciaország volt képes az Európa-bajnokságok tornarendszerének bevezetése (1980) óta.
A rugalmas taktika diadalát ülte 2008-ban.
—-Csúcsok és hullámvölgyek—-
Az alpesi tornát Ausztria és Svájc is megnyerte. A két rendező kifogástalanul felkészült a nagy eseményre, s bár korábban sokan kritizálták a házigazdákat – elsősorban a stadionok kis befogadóképessége miatt – a két ország bizonyította, hogy nem csupán a hatalmas létesítményekkel büszkélkedő angolok, franciák, németek, olaszok és spanyolok érdemelnek bizalmat.
A német-török találkozón a hatalmas vihar miatt tönkrement elosztó központ ugyan beárnyékolta a rendezők addig makulátlan magabiztosságát – a 13. Európa-bajnokság mégsem volt balszerencsés. A két esztendővel korábbi, játékvezetői bakiktól hangos világbajnoksághoz képest csupán egy döntés – a holland-olaszon született Van Nistelrooy-találat – gerjesztett indulatokat, ám nem a svéd Peter Fröjdfeldt tehetett arról, hogy a játékból akaratán kívül kieső futballista (Panucci) helyzetét (les, nem les) érintő szabály nem egyértelmű.
A tizenhatoson belüli gyömöszölés megítélése hasonlóan kétértelmű: Howard Webb végül átvágta a gordiuszi csomót, s a lengyel-osztrák mérkőzésen büntetőt ítélt a lengyel Wasilewski mezrángatásáért. A játékvezetők dolgát könnyítette, hogy meglepően kevés volt a durva szabálytalankodás – de a színészkedés is.
A németországi vb-hez, valamint a portugáliai Eb-hez képest megváltozott a játék szelleme is. Otto Rehhagel győztes receptje nem lett népszerű – mintha az edzők úgy döntöttek volna: elsősorban támadnak, másodsorban védekeznek. A biztonságra törekvés kevésbé volt domináns, a csapatok gólratörő játékát jelzi, hogy két 0-0 (a román-francia és az olasz-spanyol összecsapáson nem rezegtek a hálók) mellett a 31 mérkőzésen csupán hat egygólos eredmény született.
Taktikailag az alpesi torna kevés nóvummal rukkolt elő. A válogatottak nagy többsége a 4-5-1-es rendszer módosított, a védők előtt két védekező középpályást, avagy egy ütköző embert és egy visszavont irányítót felsorakoztató 4-2-3-1-es rendszerben játszott, míg a spanyolok a maguk részéről inkább 4-1-1-2-1-1-re alakították felállásukat (Senna helyezkedett el Puyolék előtt, míg elől Torres vagy Güiza volt a visszavont támadó az ékként bevetett Villa mögött). A németek Mario Gomez csetlés-botlásait látva tértek át 4-4-2-ről az Eb legkedveltebb formációjába (Klose maradt elől, Podolski szélsőként rohamozott), s a hollandok is többször váltottak az általuk kedvelt 4-3-3-ról 4-5-1-es alakzatba.
A június a szélsők diadalmenetétől volt hangos. Robben, Van Persie, Zirjanov, Podolski, olykor Cristiano Ronaldo, illetve a megállíthatatlan Kazim Kazim mellett az egy sorral hátrébb helyezkedő „kalandvágyók”, mint Lahm, Zsirkov, Ramos és Pranjic szabtak fazont a támadásoknak, a spanyoloknál David Silva és Iniesta rendre helycserékkel állították még nehezebb feladatok elé az őket követni igyekvő ellenfelet.