Emigránsok és számítógépes gyilkosok a moziban

Immigrants – Jóska menni Amerika

Az egykoron Amerikába emigrált magyar rajzfilmes, Csupó Gábor odaát A Simpson család, a Fecsegő tipegők, a Thornberry család és a Jaj, a szörnyek! című rajzolt sorozatokkal aratott nagy (anyagi, szakmai és közönség-) sikert. Két éve elkészítette első élőszereplős filmjét is: Híd Terabithia földjére. Most pedig mintegy a saját bőrét tette kockára, amikor a felnőttek számára (amerikai-magyar koprodukcióban) elkészítette ezt a – tagadhatatlanul személyes hangvételű és vonatkozású – filmjét. Jól tette.

Egy magyar és egy orosz emigráns, Jóska és Vlad osztozik egy bérleményen Los Angelesben. Céljuk, hogy beteljesítsék az amerikai álmot. Illetve, hogy inkább túléljék azt. Pénzre, bögyös macákra, mondjuk így: érvényesülésre vágynak, de rendre kudarcot vallanak (nem az ő hibájuk). Másnaponként megrázzák magukat, és elölről kezdik az egészet.

A maguk módján ártatlan és jóhiszemű legények – amellett, hogy gyerekesek és igazából csak a hülyeségen, a viccen és a pénzen meg a csajokon jár az eszük – teleszív, igazi emberekként jellemezhetőek. Az egymás iránti őszinte barátságuk révén tudnak beilleszkedni a kinti társadalomba.

A korábbi rajzfilmsorozatai stílusát továbbvivő, jópofa figurákkal megrakott film szórakoztató és ötletes. Vicces is. Ha még nekünk, itthoni (itt maradott) magyaroknak nem is mindig támad kedvünk önfeledten, a térdünket csapkodva kacagni… (Az érintettség és a személyes megtapasztaltság okán, ugyebár.)

Max Payne – Egyszemélyes háború

Aki nem ismeri a film alapjául szolgáló számítógépes játékot, és kedveli a félig-meddig film noirban, félig-meddig Sin City-látványmodorban előadott bosszútörténeteket (lásd: Megtorló, A holló), díjazni fogja a 2006-os Ómen-remixet jegyző John Moore filmjét. Vagy ha azt nem értékeli, hogy valaki eredetiséget szuszakol a filmjébe. Máskülönben nem.

A vendetta itt arról szól, miszerint Max Payne (Mark Wahlberg) afféle jó zsaruként szorgoskodik, otthon szerető család, feleség és kislánygyermek várja. A szeretteit azonban meggyilkolják. A tettesek egy új kábítószer hatása alatt álltak, és innentől a férfit csak az a cél vezérli, hogy megtalálja a drog forrását. Beáll hát a dealerek közé, és a kábítószer-maffia tagja lesz. A félhomályban él, a sötétet keresi, és leginkább: a bosszú fűti.

A lassított, sötét tónusú, hulló havú képek átmenetileg leköthetik a néző figyelmét, de a kiszámíthatóság, a játszók jellegtelen jelenléte és legfőképpen: az erőltetett forgatókönyv arra visz, hogy feladjuk ezt a filmet.

A mozi-teremből kifelé menet aztán elmorfondírozhatunk azon, hogy az Ellenséges terület, A Főnix útja című filmek után, a két évvel korábbi csúnya fiaskót követően Moore miért dőlt be újfent önmaga látszatának?

Csak egy szerelmesfilm

Ez az ironikusan Csak egy szerelmesfilm címre keresztelt, erősen túlfűtött romantikus thriller – amely akár az Aludj csak, én álmodom című amerikai opus skandináv „görbe tükrös” verziója is lehetne – az elmúlt esztendő egyik legnagyobb sikerét érte el a hazájában. Főhőse a bűnügyi fotós Jonas, aki boldog házasságban él feleségével, Mettével – vagy legalábbis azt hiszi –, és két kisgyermekük is igazi tündér. Egy nap azonban a família súlyos autóbalesetet szenved, a másik (vétkes) járműben az érzelmileg ingatag Julia ül. Jonas és az övéi sértetlenül ússzák meg a karambolt, Julia azonban kómába esik. A titokzatos szépség – femme fatale – a rejtély és veszély izgató elemeit hozza a férfi életébe, aki hamarosan – némi bűntudat, jó szándék és gyáva passzivitás keveréke eredményeként – elhiteti az idegen nő családjával, hogy ő tulajdonképpen Sebastian, Julia barátja, akivel a lány akkor ismerkedett meg, amikor még Vietnamban élt.

A nagy botrány akkor tör ki, amikor Julia felépül, és Jonas vele tart az új lakásába. Ráadásul az igazi Sebastian (Nikolaj Lie Kaas) egy nap visszatér, és mint Jonas csönget be a pár életébe… Flashbackekből fokozatosan összeáll a titokzatos nő közeli múltja, akiről megtudhatjuk, tulajdonképpen egy gyakorló pszichopata, és a környezete sem teljesen normális.

A dán filmes, Ole Bornedal (Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban, Dina vagyok) szimpatikus iróniával szemléli/szemlélteti a fenyegető helyzeteket, de mértéktartása, tetszetősen finom visszafogottsága nem nullázza le a krimi feszültségét. Szubjektív szűrőjén keresztül mixelt műfaji elegye hatásos, lekötő.

Elégia

Egy Philip Roth-regény (Dying Animal) alapján készült filmben a karizmatikus és cinikus (enyhébb megközelítésben: pragmatikus) egyetemi professzor, David Kepesh a fiatal, kalandvágyó női tanítványainak a dicsfényében úszik, de a puszta szexen kívül egyiküket sem engedi magához – mármint a lénye magvához – túl közel. Ám amikor egyszer a gyönyörű Consuela Castillo belép az osztálytermébe, a férfi addigi jól felépített álcája pillanatok alatt szétesik. A sötét hajú szépség rabul ejti és összezavarja. S bár Kepesh a nő testét valódi művészi mesterműnek tartja, Consuela még ennél is többnek bizonyul. Kepesh vágya Consuela iránt megszállottsággá válik, végül a megcsalástól való félelme és ebből következő féltékenységi rohamai elüldözik tőle a nőt.

Isabel Coixet rendezőnő eddigi filmjei (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete) azt a női közönséget célozzák, akiket a „csók és könny, megfűszerezve némi mélynek ható gondolatisággal” jeligéjű művészi giccs (blöff) vonz. A párkapcsolati történetet nagyjából a játékidő felénél lételméletinek tűnő kérdésekre felváltó Coixet magára hagyja a filmjét, a színészeit (Kingsley rutinból okos, Cruz rutinból szép), talán hogy a sarokba bújva pityeregve maga is elgondolkodjon azon, hogy mi végre vagyunk a világon. Hát nem ezért.

Éjjel a parton

Jó érzékkel kufárkodik az újrahasznosított filléres love-sztorik piacán Nicholas Sparks bestselleríró, akinek erre a történetére több mint kísértetiesen hasonlító írása nyomán készült el az Üzenet a palackban című könnyopus (Kevin Costnerrel és Robin Right Penn-nel a szerelmesen szenvedő/szenvelgő főhőspáros szerepében). Oké, eláruljuk a „hihetetlen” hasonlóság titkát: az a film is és ez is Sparks Üzenet a palackban című könyvét adaptálta.

Itt a felvillanásnyira boldog, amúgy fájdalmas duettet – a jobb (színészi) sorsra érdemes – Diane Lane és Richard Gere adja. Adrienne (Lane) a házassága bedőlése, a baljósan kamaszodó (visszapofázó) lánya elől a nyugalomba „menekülne”, legalább egy kis időre. Ezért is fogadja el egy barátja invitálását, akinek van egy kis helyes motelje Észak-Karolinában a tenger partján. Átmenetileg el is vállalja a csodás fekvésű tengerparti szálló irányítását, de nincs nehéz dolga: a fogadó egyetlen vendége egy orvos (Gere), aki élete legnagyobb problémájára keresi a választ: igen, a magánéletére. A doktor csupán egyetlen éjszakát szándékozik tölteni a parton, csakhogy a „sors” másképp akarja: a tenger felől vihar közeledik, és az orkán hétvégére összezárja a férfit és a nőt. Belső nyugtalanságuk és a külső vihar között két csodálatos napot töltenek együtt. (Hogy azután minden folytatódjon tovább ugyanúgy, vagy megváltozzon örökre.)

Ez a mozi azokat a hölgyeket fogja felkavarni, akiknek nem számítanak az újramelegített érzelmek, nem baj, csak szeretni és sírni lehessen, egyébként is, melyik negyvenes-ötvenes elvált (csalódott) anyuka ne keresné a bizonyos kék madarat Gere oldalán?

A hazugság szabályai

Roman harminchárom évesen (krisztusi korban, ugyebár) elhatározza, hogy leszokik a drogról, ezért csoportterápián vesz részt a külvilágtól elzárva a hegyekben egy farmon, tizenegy vadidegen között (vele együtt épp tucatnyian vannak), akik önként vállalják a munkát és a terapeuták felügyeletét és uralmát. Sokuk farkasszemet nézett már a halállal, átestek már túladagoláson, öngyilkossági kísérleten. A múlt (flashbackeken „be-bevillan”) gyötrő temetése korántsem egyszerű, az egykori bűnök és hibák újakat is hoznak. Szép számmal. Kérdés, hogy ebben a hazugságokkal és gyanúsításokkal teli közegben vajon ki az, akiben még meg lehet bízni?

A cseh forgatókönyvíró-rendező, Robert Sedláčekben kevésbé, mivel e drogos drámájával a dokumentarista és fikciós filmek között túlságosan következetlenül és esetlegesen egyensúlyoz. Így néhány erős jelenetétől eltekintve a kuszaság uralkodik el a filmjén – és a nézőben. Értjük, hogy az érzelmi életükön keresztül közelíti meg a hőseit, de így a „drogdémonok” eljelentéktelenednek.