Félelem a mozikban

Halálfutam

Mondanánk, hogy Paul W. S. Anderson, a Kaptár-filmtrilógia forgatókönyvírója és az Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen direktora jól mozog zárt közösségekben, ért a feszültségteremtéshez. De ez nem igaz. Ezúttal egy 1975-ös „trash movie” (a Death Race 2000) jellegtelen, műmájer újrakeverését lökte elénk, amiben hörögnek a lóerők, pörögnek a kerekek, dögösek a nők, ördöngősek a hímek. Mint egy férfidezodor-reklámban: van motorillat, van adrenalinfelhő, no meg hónaljszag.

A fegyházban zajló autóversenyről szóló mozi – amelynek tétje: szabadság vagy halál – kikacsingat ugyan olyan utópisztikus „valóságshow-s” mozira is, mint a Menekülő ember, de a látványvilága kidolgozottsága mellett nem tudunk más érdemeset említeni. Ám aki szereti, ha Jason Statham újra csak szikár jellemű, mogorva és gyorskezű sofőrként (lásd: Szállító 1-2.) összehúzott szemöldökökkel mormol a vászonról tőmondatokat, íme, tessék csak.

Tükrök

A lélekben tépázott zsaru toposzát testesíti meg Ben Carson (Kiefer Sutherland), aki társát lőtte le és aztán az alkoholizmusba menekült. A gyógyulófélben lévő exrendőr küzd a családjáért, felségéért (Paula Patton), kislányáért, erős gyógyszereket szed, egyedüli támasza a húga (Amy Smart). Úgyhogy nagyon kell neki azon éjjeli őri állás, amit egy kiégett (és lebontásra ítélt) nagyáruháznál kínálnak neki. Innentől a film melodrámából horrorra vált (oké, már a bevezető képsorok – mi történt Carson elődjével – elárulják, mivel lesz dolgunk), az áruházi díszes tükörtáblák mögött látott ijesztő dolgok megtörténnek a valóságban is, és ahogyan Carson nyomozó közeledik a megoldáshoz, a tükrök mögötti démonikus világ egyre inkább eluralja a valódit, nem kímélve senkit.

A Hollywoodba igazolt francia Alexandre Aja a remek Magasfeszültség című horrorja után odaát remake-ekbe fogott, és a Sziklák szeme után egy japán kísértetmozi újraforgatását vállalta. Amellett, hogy mi jó alanyai vagyunk az ijesztgetésnek, és az első „hu!”-ra magunkra borítjuk a pattogatott kukoricánkat kólástul, be kell lássuk, Aja a műfaji kellékeket összeollózta, oszt’ jó napot. A végkifejletben az Ördögűzőt is idéző film „nagycsavarja” senkit sem fog meglepni, és egy rémfilm esetében sokat elárul az is, hogy mi jobbára Patton kisasszony pihegő kebleivel „foglalatoskodtunk”, nem a démonokkal.

Para

Az első nagyjátékfilmes Fazakas Péter (díjazott kisfilmje: Pocok) Csurgó Csaba Hartley-Merrill-díjas forgatókönyvét vitte vászonra, ami azt jelenti, hogy az alapanyag figyelemre méltónak bizonyult. A halál torkából visszatért, pohos, ötvenes volt rendőr, Lajos (Csuja Imre) és régi barátja, az állandóan szorongó, rossz előérzetekkel vívódó Feri (Scherer Péter) spirituális hóbortjaiknak hódolván webkamerát szerelnek fel egy elhagyatott, állítólag kísértetek járta vidéki iskola pincéjében, hogy aztán otthonról, az Interneten keresztül figyelhessék a szellemeket.

De kísértetek helyett egy emberrablás tanúi lesznek. Lajos pedig megérzi: eljött végre az idő, hogy egyszer és mindenkorra átlépje saját árnyékát, a vesztesek közül átálljon a túloldalra, és végre győzzön. Meggyőzi barátait, hogy szöktessék ki a túszt, és kaparintsák meg a váltságdíjat is. Ám – ahogyan az történni szokott – a biztosnak tűnő terv végzetesen félresiklik.

A filmet színezi még Lajos neje, a szeretet mindenhatóságában és a túlvilágban vakon hívő Etus (Bánsági Ildikó), és közeli cimborájuk, a paranormális jelenségek és a különféle összeesküvés-elméletek megszállottja, a huszonéves Tibi (Fellinger Domonkos), illetve a hozzájuk csatlakozó Etus-húg, a frissen megözvegyült Évike (Für Anikó), aki reménytelenül beleszeret Lajosba.

Fazakas túlbonyolítja a filmjét, mindenből, krimiből, akcióból, komédiázásból igyekszik jó sokat belepakolni, ezért aztán zagyvává válik, és ami – vélhetően – jól mutatott papíron, az a vásznon már kevésbé teszi. Javára írhatjuk azonban, hogy mozija ennek ellenére nem unalmas, és színészeinek többsége jól játszik, úgyhogy benne van a lehetőség, hogy másodjára jobbat „ugorjon”.