Csütörtökön úgy érezte az ember, hogy külföldre költözött. Már volt olyan magyar pár, akik először angolul próbálkoztak, amikor kérdezni akartak tőlünk valamit. A fesztivál országimázsnak nem semmi, és talán nem is rossz, ha ismerkedünk a trendekkel, a nyugat-európai fiatalok ízlésével, így a miénk még jobban integrálódik a nyugatiakéba. Az egyetlen gond, és mégis valahogy fájó, hogy idén a nagyszínpadon a Tankcsapda az egyetlen olyan magyar zenekar, amely nem matinéidőben játszik.
Fotó: Gáti András
Ludditák a gőzfürdőben
A csütörtöki napot a Ludditákkal kezdtük a Wan2 sátornál, amely délután ötkor maga a pokol katlana. Míg kint lengedezett valami szellőcske, addig odabent megállt a forróság, amit a cirkuszi sátor magába szívott. Aki tehát ide bement, és maradt, vagy erősen elkötelezett volt, vagy valamilyen szer hatása alatt állt. Ahogy végignéztünk a csajok zenéjére táncoló közönségen jól lehetett látni, hogy a többség nem a tudatmódosítótól érzi jól magát. Többen nyomták a szöveget, amikor a No Feng Shuit vagy a Barcelonát játszották, és a hiphopritmusokra is jelentős bólogatás folyt. A Ludditák lányai végig pörgették a közönséget, pedig nekik sem lehetett könnyű. A harmincas évek divatjának megfelelően ugyanis hosszú ruhát, és kleopátrás stílusú parókát viseltek.
Fotó: Horváth Viktória
Míg a zene megmozgatott mindenkit, a hangosítás a sátorban olyan szörnyű, hogy a szöveg csak azoknak érthető, akik már amúgy is bemagolták a leckét. A gőzfürdőből menekülőre kellett hát fogni, de már éppen csak pár perc maradt, amíg Lovasiék a húrok közé nem csaptak.
Kispál triófelállásban
Idén a Kispál matiné időpontban, nappali fények mellett játszott, utána még két zenekar, a Kaiser Chiefs és a Jamiroquai is színpadra lépett. Lovasi egy alkalommal meg is jegyezte, hogy az első sorban két lány csak azért jött, hogy foglalja maguknak a helyet a következő koncertre, és kifejezetten megsértődtek a külföldi lányok, hogy mellettük a közönség magyarul ordítja a Kispál-számokat.
A koncert egyébként egészen érdekesnek bizonyult. Míg tavaly barokkosan szerteágazó volt a műsor a rengeteg fellépővel, addig idén szinte csak hárman játszottak. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az együttes visszatért a gyökerekhez. A Kispál és a Borz eredetileg is trióként lett híres, csak akkor Kispál András és Lovasi András mellett Bräutigam Gábor volt a harmadik név. Most a viszontagságos doboscserék után Mihalik Ábel püfölte a bőröket. A koncerten sok régi számot játszottak hármasban (Levesek készülnek porból, Autók a tenger felé, Húsrágó hídverő, stb.). Dióssy D. Ákos pedig csak azokba a számokba szállt be, amelyek már a kibővülés után születtek. Kispál mellett a másik gitáros ezúttal nem Lecsó volt, hanem egy Lovasi által Gézaként emlegetett fiatal zenész. Ő valószínűleg Sasvári Géza lehetett, az együttes technikusa, de erre nem vennénk mérget.
Fotó: Gáti András
A lényeg a lényeg, hogy az eredeti hangzáshoz visszafordulva a koncert sokkal karcosabb volt, mint ahogyan azt korábban megszoktuk tőlük. Az egyetlen gond ezzel, hogy ez a koncert is túl halkra sikerült. Miközben tudjuk, hogyan tudott itt szólni két napja az Iron Maiden, nem lehet kérdéses, hogy csak fel kellett volna tekerni a volumét. Ennek hiányában a közönség is egy kicsit punnyadtnak tűnt. Még Németh Juci is hiába próbálta felrázni őket (Lovasi szerint valóságos szélvész ez a nő).
Mindemellett mintha a zenekar sem akarta volna mindenképpen kiszolgálni a közönséget, inkább meglepni. Ilyen volt, amikor a közönségénekeltető Zsákmányállat éneklős részén hirtelen átváltottak szvinges ritmusba, amit az éppen egy jó kis közös ordításra készülő rajongók nem tudtak követni. Lovasinál a koncerteken már szinte törvényszerű, hogy mindent megtesz azért, nehogy túl komolyan vegyék a számait, vagy őt magát. Így például most a Csillag vagy Fecske kapott új köntöst, és latinos típusú dobgépalapot, amelytől egészen viccessé vált a mély értelmű misztikus dal. A közönség a halk zene és az elidegenítő hatások miatt pedig időnként inkább a háttérben bungee jumpingolót figyelte, mint a zenekart.
Hallottunk még egy új számot is, amelynek a refrén alapján alighanem az lehet a címe, hogy a Többiektől szép az élet. Ez a koncert hangulatának megfelelően igazi zúzós darab, ahol Kispál igazi csörgős-zörgős gitárjátéka ismét a középpontba került.
Itt most megpróbálhatnánk jósolgatni, hogy ez az irány mit jelenthet az együttes válsága szempontjából, de ez nyilvánvalóan olyanfajta okoskodás lenne, amit csak körberöhögni lehet. Az azonban feltűnt, hogy a két András, Lovasi és Kispál, mintha sokkal jobban figyelne egymásra, ami jó iránynak látszik.
Franciamágnes a szupergroup
Ezután kulturkülönítményünk ismét megpróbálkozott a Wan2 sátorral, ahol a Les Touffes Krétiennes fújt a rezek közé (képzavar talán ennél szebb nem is lehet). Biztos van olyan vicc, amely kérdése azt firtatja, hogyan lehet a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb franciát egy kis helyre bezsúfolni. Sajnos a viccet nem ismerjük, a megoldást azonban igen: meg kell kérni a Les Touffess Krétiennes zenekart, hogy játsszanak egyet. A Szigeten vannak nagy, nemzetközileg ismert nevek és vannak olyan gyöngyszemek, mint az említett zenekar, amelynek látása és hallása azonnali függőséget okoz.
A fura nevű franciamágnes egy pillanat alatt színültig dugta a Wan2 sátrat, és rögtön kiderült, hogy ennek a publikumnak a 99 százaléka francia (onnan, hogy amikor az egyik tag beleüvöltötte a mikrofonba, hogy “parles vous francais?” akkor kb. ennyien kezdtek el őrjöngeni, és azt üvölteni, hogy “oui!”). A tizenkét apostol tulajdonképpen egy szupergrup, olyan csapat, melynek tagjai profi háttérzenészekből léptek elő a fénybe, és elkezdték azt csinálni, amire háttérzenészekként nem volt esélyük. A Barcelonában alakult zenekar tagjai a doboson és gitároson kívül mind rézfúvósok, akik a következő zenekarokat erősítették: Babylon Circus, Chihuahua, Les Hurlements D’Léo, Fils de Teuhpu, Ogres de Barback, Pellos, Ouiches Lorènes, Coonska, Chevals, stb.
legyen ön is fn tudósító!
Egy színpadon a pistonosok, a tuba, a szaxofonok és a pozan kiegészítve a gitárral és a dobbal olyan partizenekari hangzást produkál, amely legkönnyebben úgy írható le, hogy az ember boldog lesz tőle. Kedvenc számaikat játsszák, olyan slágereket, mint a Walk Like an Egyptian, vagy a Groove is in the Heart, ehhez hathatós segítséget kapnak egy nemcsak igen szép, de nagyon jó orgánumú vokálos hölgytől is, a számokban és között felcsendülnek olyan dallamok, mint a San Francisco utcáin címzenéje, a Jungle Boogie akkordjai, vagy 30-as évekbeli gengszterrigmusok, mindebben némi punk és ska, némi rock és reggae, az ember csak áll és arra lesz figyelmes, hogy minden porcikájában mozog a ritmusra. Lám, lám, lehet fúvosokkal balkáni muzsikától különbözőt is csinálni.
Jamiroquai Space cowboy nélkül
Rövid programunkból pedig természetesen nem maradhatott ki az est sztárja, a Jamiroquai sem. Röviden összefoglalva: egy elég fáradt, fantáziátlan és halk műsort kaptunk a szupersztártól. Mindezt úgy kell leírnunk, hogy napok óta csak Jay Kayt kellett védeni, mondván egy olyan zenész, aki a Space Cowboyt és a Virtual Insanityt letette az asztalra, nem lehet unalmas. Akinek lemezenként legalább három jó száma van nem adhat unalmas koncertet. Aztán persze csalódni kellett. A koncerten mintha csak velem akart volna kiszúrni, pont azokat a számokat kaptam, amit mindig tovaléptettem.
Fotó: Gáti András
Kimaradt például a teljes Emergency on Planet Earth című lemez, így nem volt a When You Gonna Learn, vagy az Emergency on Planet Earth sem. Nem volt a már fent említett Space Cowboy (a koncert előtt vagy háromszor hallottam a rajongókat, amint ezt énekelték felkészülésként), a Travelling Without Movingról a Virtual Insanity helyett a Cosmic Girlt kaptuk meg az Alrightot, amik dizsiszámnak elmennek, de messze nem a legjobb dalai az együttesnek.
A legutóbbi két lemezéről a Funk Odysseyről és a Dynamite-ról kimaradt a You Give Me Something és a Corner of the Earth, volt viszont a Love Foolosophy. A koncert egyetlen jó választásának talán Seven Days in Sunny June tűnt és az, hogy ráadásként meghallgathattuk a godzillás klipről ismert Deeper Undergroundot. A dögunalomból ez legalább némiképp kiemelt, és ütött. Kár, hogy csak a legutolsó számként.
Nézze meg az FN Tudósító (regemeister) beszámolóját a Jamiroquai-koncertről!
A show is egészen fáradtra sikerült. A Jamiroquai ugyan hivatalosan egy együttes neve, de persze nem téveszt meg senkit. Mindenki tudja, hogy itt egy one man show-ról van szó. Ha az az egy ember pedig fáradt… Vicces zöld sapkája ugyan jól állt neki, és láttunk is néhány megszokott táncelemet Jay Kaytől, de két szám között volt hogy egész egyszerűen térdre rogyott pihenni, miközben tolta magába a folyadékot. Hátul pedig egész rekesznyi energiaital volt betárazva. Minden szám után valóságos konzíliumot tartottak, mire folytatták, és úgy éreztük, hogy ez a színpad most túl sok ennek az embernek.
legyen ön is fn tudósító!
A harmadik gyenge pontja a koncertnek a hangosítás volt. Még egy egyszerű falusi diszkóban is hangosabban szól egy Jamiroquai-szám, mint ezen a koncerten. A basszusnak itt gyomron kéne vágnia, a funkys gitársikálásnak át kellene hasítania levegőt, helyette csak halkan pufognak a mélyek, és cincognak azok a bizonyos gitárok. A keverő mellett láttunk olyanokat, akik vidáman telefonáltak, a szomszédunknak pedig már-már azt kellett mondani, hogy ne beszélgessen, mert nem hallom a koncertet.
Végül most ott tartok, hogy Jay Kayt már magam előtt is nehéz megvédenem, egy dizsizéshez ugyan elég, de egy koncerthez édeskevés volt. Nincs más hátra, mint gyorsan elhagyni a Hajógyári-szigetet.