A hét filmjei: Legendák és (anti)hősök

Beowulf – Legendák lovagja

Az angolszászok Kalevaláját, a VII. századi skandináviai legendakölteményt, a Beowulfot vette alapul az Oscar-díjas (Forrest Gump) Robert Zemeckis, aki többek között a Vissza jövőbe-trilógia atyja is. Az újabban animációban utazó Zemeckis, mint ahogy előző rendezésében a Polar Expresszben, úgy ez alkalommal hasonlóképpen élő színészeket mintáztatott a gépbe. Persze ő nem olyan eredeti és emlékezetes módon, mint Gauder Áron a Nyócker!-ben tette volt, de mindenképpen élethűen. Ezt az élethűséget erősíti, hogy a Beowulf – Legendák lovagja térváltozata is műsorra kerül kizárólag a Westendben átalakított termében. Ennek megfelelően a szövegkönyv alig bővebb, mint a képileg zseniális 300 című filmé volt, ám nyilván egy Anthony Hopkinst vagy John Malkovichot muszáj valamennyire beszéltetni, játszatni. Ray Winstone-nak és Angelina Jolie-nak elegendő, ha jól néz ki (jól néznek ki). Az ismert ósaga némileg módosított történetében a gót vitéz Beowulf (Winstone) küzd meg a dán király, Hrothgar (Hopkins) népének és javainak védelmében a hegyi mocsárvidékből elő-előrontó trollszerű szörnnyel, Grendellel (Crispin Glover). A harc véres és nehéz, és hiába arat diadalt – övé ráadásul a teljes királyság és a legkirályabb nője (Robin Wright Penn) –, a rém anyja (Jolie) még tartogat meglepetéseket…





A forgatókönyvet a Csillagpor című felnőttmese írója, Neil Gaiman jegyzi, és az a Roger Avary segédkezett benne, aki a legnevesebb Tarantino-sztorikat, a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt, vetette papírra. A két „írói nagyágyú” mellett (vagy szemben) a látványvilág a meghatározó, a középszerű akciómeséből kizárólag a képekre fogunk emlékezni, nem a csavaros cselekményre.

Gyávák és hősök

Fú, ha az élő kultusz, az Oscar-díjas rendező, Robert Redford áll a kamerák mögé, akkor biztosra vehető, hogy meg fogunk igazulni. Hát nem. Az egyébként vitathatatlan érdemeket szerzett Redford kifejezetten unalmas és érdektelen filmet forgatott, ami érzelmileg sem képes megfogni bennünket, pedig ért hozzá, ahogy azt a Folyó szeli ketté és A suttogó bizonyította.





Az afganisztáni havas hegyek között tálib kereszttűzbe kerülő katonacimborák és köréjük szerveződő történetek – szenátor (Tom Cruise) kontra újságíró (Meryl Streep), illetve főiskolai professzor (Redford) kontra a hadseregbe vágyó hallgató (Andrew Garfield) – elmenetelnek mellettünk. A túlbeszélt, mesterségesen fenntartott feszültség nincs a nézőre jó hatással. A rutinszerűen dolgozó rendezőnek a színészei rutinosan fáradt alakítást hoznak (beleértve saját magát is), egyedül, és talán meglepő módon, Cruise képviselője emelkedik az emlékezéshorizont fölé. Értjük mi a szándékot, egy az intellektusra ható antimilitáris film készítésének a sürgető vágyát, de bizony a okoskodás és szellem más és más kategória.

—-Magyar filmek—-

Egon és Dönci – Mindenütt jó, de legjobb otthon

A Magyar-família családi vállalkozása a hazai 3D-s mesefilm-versenyfutást nyerő Egon és Dönci-animáció – a konkurens A kis Vuk végül is csak jövő januárra várható –, a film forgatókönyvét az apa, Elemér jegyzi, a filmet a fiai, Ádám és Dániel igazgatták. Mindehhez semmilyen állami emlő nem ontotta a filmtejét, úgyhogy alapból főt kell hajtanunk az urak előtt, még ha éppenséggel nem is minden tökéletes a filmben.





A sztori szerint Egon és macskaszerű Döncije egy közeli kisbolygón élik nem túl jelentős eseményektől szabdalt – vélhetően éppen ezért –, boldog életüket, mígnem a házikójuk közelében landol egy földi szonda, a Voyager 3 roncsa, ami arra inspirálja a barátokat, különösen az amatőr „űrfirtató” Egont, hogy felvegyék a kapcsolatot az emberiséggel. Ergo: kezdődnek a bonyodalmak.

Utoljára a brit Teletubbies-széria próbálkozott azzal, hogy kizárólag emberi hangokra és zajokra (nevetésre, sírásra, sóhajtásra stb.) építve meséljen. A BBC gügyögős (és ez nem minősítés) tévésorozata azonban a kisbabáknak szólt, a 0-2 éveseknek. Itt a célzott korosztály – mondjuk, a három évestől a kiskamaszokig – azonban már feltételezi és elvárja a szöveges poénokat és történetbonyolítást. Hiába a jó megjelenítés, ennek hiánya mankóval bicegő futóvá teszi ezt a filmet. Pedig biztosak vagyunk benne, hogy amit mutat, pláne amit mond, annál jóval többre is képes, például simán kenterbe verni az amerikai szuperprodukciókat. Verné.

Off Hollywood

Hajdu Szabolcs (Fehér tenyér, Tamara, Macerás ügyek) tévéfilmnek induló, majd a filmszínházakban landoló alkotása az Off Hollywood. Off Hollywood, vagyis, fordíthatnánk, „filmes Mekka-külső”, azaz olyan hely, ami nagyon messze áll az idilli állapotoktól. Ez, kérem, Magyarország.

Hajdu – vélhetően – a saját élményeit sűrítette bele ebbe a filmbe, frusztrációknak azért nem tartanánk ezeket, mert ez itt (Magyarországon és filmes berkekben) az alapállapot, minden ehhez viszonyul. Hogy, példának okáért, a producert úgy kell „agyoncsapnia” a színésznek, hogy a zsebéből kivehesse a jogos honoráriumát stb., stb.

Megszokhattuk, Hajdu személyes filmeket készít, egy vagy több alteregóval, itt a „hasonmása” Bódi Adél filmrendezőnő (a direktor felesége, Török-Illyés Orsolya játssza). Egy napba sűrítve látjuk, hogy a filmkészítés hogyan teszi tönkre az ember életét, a Nem, hanem című filmjének a premierjére készülő Adélt a producer, a produkciós igazgató és férje egyszerre vegzálja. Innen egyenest vezet az út a pszichiátriára.

A Garaczi László-könyv alapján forgatott film szarkazmusa remek és szórakoztató. Azok a legjobb percek, amikor Hajdu engedi eluralkodni ez irányú tehetségét. Viszont újabb példáját kapjuk annak, hogy nem, vagy nem jól fejezi be a filmjeit, ám ha efölött szemet hunyunk, nagyon jó kis alkotással akad dolgunk.