A hét filmjei: karácsony előtti erőszakhullám

Iszka utazása

Nem méltánytalanul tarol az összes fesztiválon Bollók Csaba (Észak, észak, Miraq) Iszka utazása című filmje. Az eltelt időszak egyik legmegrázóbb drámája, köszönhetően a főszereplő kislányt, Iszkát megformáló Varga Máriának. Hitelessége, szerepazonossága az első perceket követően magával ragadó és torokszorító. (Jó tanács: sok zsebkendőt vigyünk a moziba.)

A kamaszkorú amatőr főszereplő, Varga Mária senkit sem hagy megérintetlenül. Amikor hallgat (a filmben keveset beszélnek), tekintete közlékeny, a mozilátogatók számára elképzelhetetlenül nehéz sorsának cipelése közben is ég benne valami erős és tiszta fény.

Iszka utazása

Széthulló romániai – Zsil-völgyi – ipartelepi képekkel indít a film: a vasszemétben, a salakban turkál Iszka, és emberfeletti erővel húzza-vonja zsákmányát a telepi méhig – hogy ott aztán ne kapjon érte semmit, csak odahaza nagy verést az alkoholista anyjától és méla közönyt a szesztől zsibbadt nevelőapjától. Sírása – itt szakadt meg a szívünk először, hogy később további darabokra repedezzen – mellőz minden mesterkéltséget, az Árvácska gyermek Cinkóczi Zsuzsáját jutatta eszünkbe. Innentől menekül, neve is az iszkolásra emlékeztet, de haza is vágyik, hiszen mégiscsak gyerek, árvaházba kerül, jó emberek vigyázzák – a doktornő (Csere Ágnes), a tornatanár (Marius Bodochi) és az intézmény vezetője (Csonka Ibolya) –, kisfiú szerelmével (aki inkább sortárs cimbora: Marian Rusache) a tengerhez készül, el is jut oda, de – természetesen – nem úgy, ahogy gondolta. A lánykereskedők nem hagynak kétséget jövője felől.

Elizabeth: Az Aranykor


A többszörös Oscar-jelölt (de csak a maszknak járó szoborral kitüntetett) 1998-as Elizabethet az egyik legjobb női portréfilmként tarthatjuk számon, elsősorban Cate Blanchett káprázatos alakítása okán. A pakisztáni (néhai brit indiai) születésű rendező, Shekhar Kapur a folytatásában, az Elizabeth: Az Aranykorban I. Erzsébet (uralkodott: 1558-1603) trónra kerülését követően a spanyol-angol konfliktust állítja a középpontba. Már ami a közéletet illeti. A magánszférabeli színesítő-bonyolító mellékszál a királynő Sir Walter Raleigh-vel (imádott királynője tiszteletére az amerikai Virginia gyarmat elkeresztelőjével) folytatott viszonya. Ami már a korabeli pletykák szerint is mindössze a pajkos összekacsintásokban, táncokban és a lovaggá ütésben merült ki (az ellenséges ibérek szerint persze az ágyába is cipelte a jeles férfiút a „szűzkirálynő”).

Az ultrakatolikus és „inkvizíciófüggő” II. (Mosolytalan) Fülöp Jordi Mollá, spanyolhon (és Portugália) királya (uralkodott: 1556-1598.) úgy gondolja, eljött az ideje, hogy megbüntesse és a Katolikus Szentegyház oltalma alá terelje újra a renitens Angliát. Pláne hogy rokonával, Stuart Máriával is olyan mostohán bánnak, konkrétan nem ő ül a trónon. Ezért minden idők legnagyobb hajóhadát ácsoltatja, és nagy lendülettel vág bele a katonai vállalkozásba – és az intrikába. Erzsébet (Blanchett) környezetét ugyanis – Fülöp sugallatára – a Stuart Mária (Samantha Morton) fémjelezte cselszövés mérgezi. A királynőt magát egy váratlan és beteljesíthetetlen szerelem – Walter Raleigh (Clive Owen) iránt – kínozza, elébb még az átlagalattvalói élet lehetősége is felötlik benne, utóbb (némi duzzogás és hisztéria után) a jeles férfiút „lepasszolja” egyik udvarhölgyének (Abbie Cornish). Megbocsát a hűtlen Raleighnek, épp idejében, mert a Nagy Armada már az angol partoknál ágyúzik. 1588-at írunk…

Iskolai tanulmányainkból tudjuk, mi lett hőseink sorsa, hogyan végezte a hatalmas hajóhad, és hogy jött a brit fénykor satöbbi. Kapur feladata ilyen szempontból nem a tényszerűség, a „mi történt” volt, hanem a hogyan. Ebből a szempontból egyedül Blanchett teljesítménye értékelhető (nagyon jóra), Owen szimplán és egyformán néz és mered, ahogyan szokott, az egyébként összetett játékra igencsak képes Geoffrey Rush (a királynői tanácsadó, Sir Francis Walsingham szerepében) halovány. Nem feltétlenül az ő hibája. Ugyan néhány jelenet adatott meg a számára, emlékezetes marad viszont Morton alakítása, ám könnyen felejthető a spanyol vízi had pusztulása, ahol bántóan látszik, hogy „fürdőkádban” vették fel, olyan figyelmet és költséget szánva rá, mint mondjuk a magyar Honfoglalás „népvándorlásos” jeleneteire (na jó, nem egészen).

Halálos temetés


Kérdés: lehet-e, szabad-e röhögni egy temetésen? Lehet. A Muppet Show-ról és Yoda mesterről elhíresült Frank Oz fekete humorban otthonos – Rémségek kicsiny boltja, Isten nem ver Bobbal, Fergeteges forgatás – és ízléses, értjük: jó érzékkel tartja az arányokat. A legutolsó, ambivalensre sikeredett black comedyjét (A stepfordi feleségek) követően a Halálos temetés igazán ütős és vicces filmmóka (nem vagyunk nyelvészek, de egyre inkább az a gyanúnk, hogy az angol „fun” – móka – és a „funeral” – temetés – szónak köze lehet egymáshoz).

Halálos temetés

Történik, hogy a testvérek, Daniel (Matthew MacFadyen) és Robert (Rupert Graves) apja meghal, mire a – szokásosan: kapcsolataiban amorf – család összesereglik (ugyebár pénz áll a házhoz). Azonban jön egy zsaroló is, aki fizetőeszközzé tehető titkot tud a néhairól (most nem áruljuk el, hogy mit), a srácok hajlandóak kussolni – és tussolni (a címből sejthető, hogy meddig mennek el). Ez utóbbi nehezen megy, egyre vadabb és furcsább szituációk során kell mismásolniuk a família előtt. Nehéz – a nézőnek meg röhögséges. A helyzetkomikum és verbális tréfák viszik a prímet, ebben alapvető segítség MacFadyen. Megjelenése felidézi a bánatosan lelombozott klónt, aki kornyadt, akár egy fűzfa, de egyszerűen nem lehet nem röhögni azon, ahogy a koporsók között kacsázik.

—-Bérgyilkosok, bosszúk, pedofilok—-


A Hitman – A bérgyilkos


Korunk hőse a bérgyilkos. Legalábbis valami ilyesmit állít, és újabb akciómozis vizekre evezett Luc Besson. Aki az Europa Corp. nevű filmvállalkozásával (és további francia, illetőleg amerikai befektetőkkel) készítette el a Hitman nevű népszerű videojáték filmes változatát. A Hitman – A bérgyilkos sokat nem is tesz hozzá a számítógép kínálta opciókhoz, ragaszt egy kerettörténetet: a titkos CIA-laborban gyerekkorától kiképzett ölőgép (Timothy Olyphant) meglátogatja az őt üldöző Interpol-ügynököt (Dougray Scott), és nyomatékosan megkéri, hogy ugyan, kopjon már le.

A Hitman – A bérgyilkos (filmelõzetes itt)

Illeszt továbbá egy „kvázi” szerelmi viszonyt az orosz luxuskurva (Olga Kurylenko) iránt, egyébként meg megtudhatjuk, hogy a 47-es számú, nevenincs, tar-kopasz – és legyőzhetetlen – emberi gyilkoló-masina jól bánik a bombákkal, a kardokkal, a különféle kézi lőfegyverekkel (kár, hogy tényleg nem a néző választhatja ki, hogy éppen mivel). A történet másodlagos. Hősünk éppenséggel bosszút áll azért, mert csőbe húzták a magát újrajelöltető orosz elnök meggyilkolásakor – „nem lehet életben, én megöltem, kérem”, szól belőle a szakmai alázat és tudás –, a célpont tulajdonképpen ő volt. Azt nem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában a Dogma- (és Ópium-) színész Ulrich Thomsen karaktere, de hát ez tényleg mellékes. Mindamellett, hogy a filmnek másfélórája nyílik arra, hogy megszeretessen egy alapvetően antipatikus figurát, és nem igazán képes megbirkózni ezzel a feladattal, a lövöldözős, „nekem te nem ugatsz” típusú filmek kedvelői nagyra fogják értékelni a Hitmant. És előre dörzsölhetik a tenyerüket, mert a filmből kisejlik, hogy vélhetően lesz folytatás.

A bosszú ura és asszonya


A dél-koreai író-rendező Chan-wook Park 2002-2005 között készítette el A bosszú-trilógiáját, aminek középső darabját, az Oldboyt (2003) már láthatta a magyar közönség (előbb Titanic fesztiválon, majd az art mozikban), és vélhetően a mai napig nem heverte ki. Az Odeon jóvoltából most a záró- és nyitóopus is eljut hozzánk, A bosszú ura (2002) és A bosszú asszonya (2005).

A bosszú ura

Chan-wook Park miközben a három különböző történetében a zsigeri emberi érzés (és a fátum, mint olyan) görbéjét rajzolja meg, tulajdonképpen új műfajt teremt, az akciófilmes drámát, nem egészen gyökértelenül, gondoljunk csak a zseniális távol-keleti (japán) kolléga, Takeshi Kitano (eddigi) munkásságára (például: Szonatine, Tűzvirágok, Fivér). A valóságos, jobbára tragikus cselekménybe „belerongyol” a brutalitás, a szűzi-csöndes fájdalomra következik a véres agresszió, a rombolás tombolása. Festőien megkomponálva. A trilógiában nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül merülnek el a vad vendettába a hősök – először egy süket fiatalember és egykori főnöke, utána egy korosodó átlagférfi, végül egy érett, valamikori prostituált nő –, azért, hogy erkölcsi értékrendjük, életük (olykor látszólagos) értelme igazolást nyerjen. Ha ehhez hullahegyeken vezet át az út, akkor tudomásul veszik, és cselekednek.

A bosszú asszonya

A bosszú urában Ryu (Ha-kyun Shin) ex-munkaadója lányát rabolja el, ami véres következményekkel jár, A bosszú asszonyában egy kisfiú elrablása és meggyilkolása miatt bebörtönzött prostituált (Lee Yeong-ae) kezd megtorló-hadjáratba kiszabadulását követően, hasonlatosan a Kill Bill szellemiségéhez. A rendező filmjeiben egyébként további közös, összekapcsoló motívum az emberrablás (az Oldboy hősét tizenöt évre zárják el a külvilágtól).

A záró opust nyugodtan nevezhetjük a legletisztultabb darabnak, az alvilági tettek mellett ugyanolyan fontos szereppel és jelentőséggel bír a spiritualitás. Véresen szép, egyszerű és felemelő.

A falka


Falkának hívja Erroll Babbage (Richard Gere), a polgármesteri hivatal szociális osztályának ügynöke a felügyeletére bízott szexuális (zömében: pedofil) bűnesetek elkövetőinek csoportját. Bár szabadlábra helyezték őket, de a (túl) sokat látott – megcsömörlött – gondozótiszt szerint a vér nem válik vízzé, a vadászösztön, az azonos „érdeklődési kör” összetartó erő. Nem csoda, hogy a nyugdíjba tartó Babbage utolsó ügyében (egy fiatal lány elrablása) az elkövetőt köztük sejti, és azt is gyanítja, ennek a bűnesetnek köze lehet egy korai, felderítetlen nyomozásához (ami a kiégéséhez vezetett). Oldalán a betanításra váró újoncával, Allison Laurie-val (Claire Danes) tehát bőszen kutakodik, olykor megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúl, és ha ugyan nem is rendőr, végül határozottan a hasznát veszi a pisztolyának.

A falka

A Szigorúan piszkos ügyek című bűntrilógia rendezői székéből importált hongkongi direktor, Wai Keung-Lau minden igyekezete ellenére sem tud A falka középszerű forgatókönyvéből (írták: Hans Bauer, Craig Mitchell) a középszerűnél jobb thrillert faragni. Történetében egy-egy CSI-epizód jobb és fordulatosabb, nem egyszer a képeiben is, és bizony mindehhez mérten prezentál nem túl jelentős alakítást a két főszereplő. Aki azonban vágyik arra, hogy (újra) szembesüljön azzal, ez a világ milyen mocskos, nem fogja megbánni. Igaz, a buszmegállóban már elfelejti, mit látott (ha csak nem vegzálják; reméljük, nem).

XXY


Mintegy hatévnyi forgatókönyvírás (és három regény publikálása) után készítette el első filmjét, az XXY-t az argentin rendező, Luis Puenzo lánya, Lucía. Az XXY kromoszómás egyedek a hermafroditák. Lucía Puenzo nem lacafacázik, amikor debütáló filmjének címéül ezt a genetikai képletet választja, így amikor hőséről, a szülei által a nyilvánosság túl kíváncsi és kiközösítésre olyannyira hajlamos tekintete elől Buenos Airesből egy tengerparti falucskába költöztetett Álvaróról (Martín Piroyansky) kiderül, hogy az, nem vagyunk meglepve. Nyilván nem is ez képezte a szándékát (mármint, hogy meglepjen). Hanem annak a végiggondolása és következetes végig vitele, hogyan reagál az átlagos ember az ilyen helyzetekben. Ha történetesen valaki tényleg és nem pártpropaganda-szerűen más. Lehetséges-e az elfogadás? Működik-e a tolerancia? Leginkább: miképpen lehet így élni? Lehet-e normálisan? A rendezőnő nyilvánvalóan elfogult, így jelentős keserűséggel – és dühvel – sóhajtja: az emberek barmok.

XXY

Az XXY nem hibátlan alkotás. Például képtelen elkerülni a sztereotípiákat. Ám nem is ezért fontos, hogy van. Hanem hogy egyáltalán van. És akkor szól a legnagyobbat, amikor engedi magára hagyni a figuráit, mire mennek a sorsukkal, mire mennek önmagukkal, mire mennek másokkal.