A hét filmjei: a vér szava – és szaga

Farkas

Legalább annyira természetfilm Tóth Tamás (Anarchisták, Rinaldo) új filmje, a Farkas, mint amennyire dráma. A gyönyörű képek során (amiket Vlagyimir Briljakov rögzített) egy szibériai férfi, Nyikolaj Szergejevics – szinte önmagát alakítja: Alekszander Basirov (aki ötleteivel Tóth forgatókönyvéhez hozzájárult, így társíróként is szerepel a stáblistán) – furcsa lénye rajzolódik ki előttünk. Az egykori szovjet középkáder afféle mindenes „problémamegoldóként” járja a havas dombokat, a helyiek szerint sámán, aki érti az állatok nyelvét. Márpedig a rénszarvastenyésztésből élő falunak égetően nagy szüksége van rá, mert az új idők beköszöntével új rontás – vagy fenevad – telepszik a csordákra: a réneknek valami (vagy valaki) a vérét szívja. A félelmetes hírű férfiú nekivág a tundrának, hogy véget vessen a vérontásnak.

Tóth az 1993-as, markáns és a magyar filmezésben egyedülálló „kohászati akciódrámája”, a Vasisten gyermekei után újra Szibéria viszonylag érintetlen tájaira kalauzol. Hagyomány, hit és modernség ütközik itt, és egyáltalán nem biztos, hogy az archaikus, régi időknek véget kellene vetni. Minket teljesen meggyőzött.

Anya, lánya, unokája

Garry Marshall (Oltári nő, Neveletlen hercegnő 1-2.) rendező új „drámai vígjátékában”, az Anya, lánya, unokája című filmben a lázadó későkamaszt (Lindsay Lohan), miután majdnem végzetes karambolt okoz, alkoholista anyja (Felicity Huffman) a mormon nagymamához (Jane Fonda) küldi meg- és átnevelésre, aki szigorú szabályok és elvek szerint, mély istentisztelettől áthatva él.

Nyilvánvaló, gyorsan erőteljes konfliktus támad a két nő között, amelynek során az elfedett családi szennyes kiteregetésére is sor kerül, ami okát adja a nagymama vallásosságának, az anya italfüggőségének, az unoka dühkitöréseinek.
A komédiába ojtott mélység nem válik a film előnyére, különösen, hogy a szövegkönyv fordulatai nyikorognak, a családi összetartozás és megbékélés fontosságát hangsúlyozó mondatok pedig egy gyöngére sikerült minisztériumi propagandaanyagra emlékeztetnek. Fonda, Huffman és Lohan (igen, ő is) azonban hordoznak magukban annyi tehetséget, hogy a középszerű matériából kihozzák a lehető legtöbbet.

Őszi kertek

Hol a boldogság mostanában? Ott bizony, a jó meleg szobában, vagyis a nyugalmas élet apró csodái között – adja meg a választ az Őszi kertek című lírai komédiában a grúz származású francia rendező-forgatókönyvíró és színész, Otar Iosseliani. Főhőse, Vincent (Séverin Blanchet) egykori barátai, szerelmei és anyja révén találja meg újra az élet értelmét, pedig a kiváltságosok közé tartozott, mint miniszter (pazar iroda, luxuslakás, dekoratív barátnő stb.). De hát mindez ócska illúzió, ami gyorsan összeomlik.

Iosseliani (akinek a franciaországi munkássága idejéről szinte mindegyik filmje hozzáférhető: A Hold kegyeltjei, Lepkevadászat, Brigantik, Agyő, édes otthon!, Hétfő reggel) megint csak egyszerre finom iróniával csipkelődik, és vérbő humorral kacagtat. „Filozofikus hajlamú” filmjének vicces érdekessége, hogy Vincent anyját (!) a gall filmlegenda, Michel Piccoli alakítja.

Drágaságom

Az érzelmes blődségek iparosa, Pierre Salvadori (Az érzelmes bérgyilkos, Semmihasznák, Mint a vízfolyás, Csak Ön után!) újabb párkereső könnyed darabbal állt elő. A Drágaságom című opusában a hotelpincért, Jeant (Gad Elmaleh) egy félreértés folytán milliárdosnak véli Iréne, a gyönyörű szélhámos-nő (Audrey Tautou), és kiveti rá a csápjait. Amikor kiderül az igazság, faképnél hagyja a megszerelmesedő férfit. Aki lihegve lohol utána, mígnem a csillogó Cote d’Azurön a nőre akad. Jean minden vagyonkáját elveszíti, kénytelen pénzt szerezni: selyemfiúnak áll. A megváltozott (izgalmas) helyzet felkelti Iréne érdeklődését, és mialatt praktikus tanácsokkal látja el a férfit, azon kapja magát, hogy egyre inkább vonzódik hozzá.

Salvadori egyszerű receptje – szép nő, mamlasz (de mindenképpen szeretni való) férfi, sok helyzetkomikummal – ezúttal is működik. Kellemesen kikapcsol, elandalít, és azt ígéri (füllenti) a csókszomjazó férfinépnek, uraim, mindenkinek van egy Tautouja.

Csúcsformában 3.

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mi a Csúcsformában 3. története – miután elkapják a kínai nagykövetre fenekedő bérgyilkost, Lee és Carter felügyelőket (Jackie Chan, illetve Chris Tucker) Párizsba vezénylik, hogy megvédelmezzenek egy nőt, aki tudja, ki a triádok bűnszövetkezetének titkos vezetője –, azért nézzük, hogy a nyugdíjkorhatáron (53 évesen) is vajon ugyanúgy verekszik-e Chan, mint előtte, és Tucker vicceseket mond-e. Igen is, meg nem is.

A kínai akcióguru már ráncosodik, de a kunsztok még mennek, Tucker figurájában pedig (ha kissé már erőlködve is, de) van annyi poéntartalék, hogy oda-oda mondogasson. Azért erősítésnek itt van két jelentős cameo, Max von Sydow és Roman Polanski, de szerintünk a Csúcsformában 1-2-őt (és A vörös sárkány, az X-Men – Az ellenállás vége című filmeket is) jegyző Brett Ratner rendező tudja, hogy negyedszerre már nagyon, de nagyon könnyen megfeneklődhet ez a hajó.

Grindhouse: Halálbiztos

A májusi premiert követően újra a mozikba kerül az átvágott Grindhouse: Halálbiztos című Quentin Tarantino-erőszakmozi, egy héttel Robert Rodriguez pandanjának, a Grindhouse: Terrorbolygó című filmnek magyar bemutatója előtt. A két hollywoodi fenegyerek így kíván tisztelegni az ezerkilencszázhetvenes és nyolcvanas évek B-kategóriás filmjei előtt (amiket mindannyiunk nézett, kár tagadni).

Tarantino opusának nem túl összetett sztorija szerint a sötét lelkű, kivénhedett kaszkadőr (Kurt Russell) autójával leánycsapatokra vadászik (mert szükséges valami elfoglaltság a nyugdíjas napokra, na jó, persze nem, a kulcsszó a bosszú). A filmben, bár mostanság játszódik, eluralkodik a retróérzés. Hetvenes/nyolcvanas évekbeli zenék, plakátok lepik el a vásznat, és tudjuk jól azt is, hogy a síráshatáros fizimiskájú, ám éppen ellenkezőleg: szánalomszegény főhőst megformáló Kurt Russell már alakított bizonyos vonatkozásban hasonló (szemét) figurát (Menekülés New Yorkból). Konkrétan 1981-ben. Tehát: ismételjünk bátran, mert az a tudás anyja.

Hogyan éltem túl a világvégét?

Emlékeznek még a „bársonyos” 1989-es esztendőre? Miközben Magyarországon izgatott lelkesedéssel ízlelgettük a szabadság lehetőségét (legalábbis a társadalom egy része), addig Romániában még javában tombolt a Ceauşescu-diktatúra (hogy majdan annál csúnyábban végezze a „nagy manipulátor”). A szomszédban már a második „rendszerváltó” film készült el a Jelszó: A papír kékre vált után, kicsit hasonló, dokumentumfilmes eszközökkel és szikársággal.

A franciák fantáziát láttak a 2004-es Cannes-i Arany Pálmás rövidfilm, a Trafic rendezője, Catalin Mitulescu első nagyjátékfilmje, a Hogyan éltem túl a világvégét? (aminek forgatókönyvét Andreea Valeannal közösen jegyzi) finanszírozásában. A „számításuk” bevált: a film női főszereplője, Dorotheea Petre a tavalyi Cannes-i filmfiesztán a legjobb női alakításért járó díjat kapta. A film puritán eszközökkel mutatja be a pusztulás előtti pillanatokat a 17 éves Eva (Petre), hétesztendős öccse, Lalalilu (Timotei Duma), családjuk, osztálytársaik, barátaik mindennapi életén keresztül. Jelzésértékű, hogy ebben a nyomasztó világban egyedül a kisfiú bízik a sorsa jobbra fordulásában. A film zenéjét Alexander Balanescu jegyzi.