Alaposan felkészülve vágtam bele a Sziget-kalandba, gondosan szerkesztett napi programtervvel, ami sajnos időnként túlzottan feszített ütemet követelt. Ez nyilván a remek felhozatalnak köszönhető, annyi zenekart szerettem volna megnézni, hogy ez egyszerűen lehetetlennek bizonyult. Sokszor futva sem lehetett elérni a félórás csúszással induló következő bandát, ha az a Sziget ellenkező szegletében kezdett. Mindenesetre üresjárat nem akadt.
Előre meg kell jegyeznem, véletlenül sem törekszem objektivitásra, mivel lehetetlennek tartom. Sokan az egész hetet a Zúzdán töltötték, mások a Jazz színpadnál, és egyik csapatnak sem tudok megfelelni. A koncepció egyszerű: minden nap akadt egy nagy kedvenc, nem egyszer nem a papírforma szerinti, illetve néha sajnos becsúszott egy-egy csalódás. Mivel nem lehettem ott mindenhol, nem hallottam minden bandát, az alábbiak csakis az általam elcsípettekről szólnak csak. A TOP helyezés pedig a nekem aznapi TOP, egymás közti sorrendet nem feltételez.
Első nap: Nitzer Ebb
Már az érkezés után nem sokkal elkápráztattak. A Sörömpark első karaoke produkcióját Mogyorónak köszönhettem, aki a kora délutáni órákhoz mérten dícséretesen mámoros állapotban dalolta teli torokból kedvenc Hooligans dalát, nem törődve a zenei kötöttségekkel. Másoknak ismerős, de nekem új poénnal nyitott: már csak 365 nap és újra Sziget!
Ezen fellelkesülve indultam rögtön a Nagyszínpad felé, mivel tinédzserkorom szinti-istenei nyitották a műsort. Szemmel láthatóan sokakat meglepett a Nitzer Ebb, mivel sarkosan eltérő stílusban nyomják, mint amiket fesztiválokon, vagy egyáltalán mostanában lehet hallani. A szigorú, meglehetősen szorongató hangulatot néhány hamar megszédülő fiatal oldotta, akik valószínűleg azonnal a reggae életérzést vélték felfedezni a fekete egyenruhában feszítő, ötvenes, kopasz srácokban. Sajnos nem tudom meghazudtolni magam, a korai industrial és elektronikus zene mindig elvarázsol, ezzel azonnal megszületett a TOP1.
A Marlboro Man szintén a nosztalgikus kategóriában indult nálam, de sajna messze nem tudott ekkora élményt generálni. A Quimby körül viszont mintha rendeződni látszana a helyzet a nagy eltünésük után. Azt hiszem most már csak arra kell vigyázniuk, hogy a szakmai és a közönségsikerek ne szédítsék meg őket, mert kár lenne ezt a nagyon szerethető és sokat jelentő bandát elszállni, vagy rosszabb esetben divattá válni látni. A záró blokk hozta amit ígért, de nem többet, így akár nyugodtan haza lehetett volna menni tizenegy körül, de első nap nem tűnt fontosnak.
Második nap: Kutya vacsorája
Nagyon siettem, mert a Ska Cubano roppant ígéretesen hangzott a korai kezdés ellenére. Aztán persze ez lett az egyik legnagyobb buktám. Egy igen hervatag, sablonokkal és gyenge poénokkal operáló, szinte kizárólag az épp aktuális trendre épülve boldogulni szándékozó csapat küszködött az idő kitöltésével. A pozitívumok közt olyanok említhetőek, mint az elképesztő sárga hacuka az énekesen, vagy a ritkaságszámba menő ázsiai szaxofonos lány, de ez a jó zenéhez önmagában igen kevés.
Kissé megszeppenve becéloztam a Lead Zeppelint, amit aztán az első komolyabb vihar rommá mosott. Tekintve a ruházatomat, csak hinni tudom, hogy jó volt. A fedezékből kimerészkedve a Wan2 felé indultam, ahol a célzott banda előtt volt alkalmam meghallgatni a Hollywoodoo végét. Ez már egyértelműen felfelé húzott, ezerszer jobb volt, mint az utolsó emlékem a bandáról. Ultrakemény riffek, meggyőző fellépés, ádáz hangzás. Itt már kezdtem érezni viszont, hogy a szövegekről esélyem sem lesz véleményt mondani, mert csak azt értettem, amit már ismertem. Hamarosan érkezett a Strong Deformity, nagy favoritom. Ezúttal keményebben szóltak a dalok, mint például a Magic Syrup lemezen, ami nem feltétlenül tett jót. Nem jöttek teljes mélységükben át az effektek, illetve nem találtam a remek hangszerelési megoldásokat.
A Freshfabrikba ugyan szívesen belenéztem volna, de indulni kellett a Chemical Brothers felé. És itt jött a váratlan fordulat. A PestiEst felé kanyarodva olyan látvány fogadott, ami azonnal felülírta a szándékomat. A Kutya Vacsorája kezdett éppen, nem akármilyen zűrzavarral. Az orgona keresése a keverőpulton eltartott egy darabig, de aki ott volt, az tudja mennyire könnyedén hidalta át a banda ezt az amúgy végtelenül tikkasztó és kellemetlen szitut. Ami utána jött, az pedig mindent feledtetett. Mellbevágó, kegyetlen dalok, abszolút kötetlenül, lazán, mégis kifejezetten komolyan vehetően előadva. Nekem erre a napra ezzel megvolt a nyerő, íme itt a TOP2.
Ezek után a Kimnowak r’n’r bulija momentán nehezen értelmezhetővé vált, illetve a lemezeikhez képest számomra erősen beletúrt a kommerszbe és erősen túlhangsúlyozta a show-elemeket. Nem volt rossz, de nem fogok tülekedni a következő alkalomhoz. Késő éjjel, fél háromkor kezdett a Station. Mivel szimpatikusak, ezért a nap elemzését itt befejezem.
Harmadik nap: Üllői Úti Fuck
Hatalmas rohanás a Világzenére, már másodszor, mert a Baba Yaga hosszú kihagyás után újra felbukkant a semmiből. Öröm volt hallani őket, bár hiányoltam néhány hatalmas slágerüket, de él bennem a gyanú, hogy ezeket tették a műsor végére, amikor én már javában az Open sátor felé tartottam. Ott pedig ülve (!) hallgattuk az Üllői Úti Fuck egy órácskáját. Aki ismeri a zenéjüket, el tudja képzelni mennyire nehéz lehetett székről figyelni az egyik legmozgatósabb tempókkal operáló magyar bandát. Szántó Faszi, aki mára bőven kiérdemelte az Élő Legenda címet, amellett hogy elképesztően lefogyott, a lendületéből semmit nem vesztett. Sokat segített neki ebben Gerdesits úr, aki bizton megkaphatná a Legtöbb Bandában Zenélő díjat. Nem csak a cím és a díj miatt, de az egészében vett produkció alapján meglett a TOP3.
Ekkor még ez nem volt biztos, mert két nagyágyú várakozott bevetésre a háttérben, de ők később lemaradtak az élről. Az első előtt még beszaladtam a Bahiához, ahol a Karabély tolt egy igen erőtlen, kissé mulatságos, de összeszedetlen valamit, amit nem tudtam hova tenni. Amennyire remekül sikerült a lemezük, annyira felejthető volt ez a malőr. Nagy kár érte. A Madness természetesen titkos favoritként indult, mivel fiatalkorom szinte összes buliját teleszórták a dalaikkal, no meg ritka nagy mázlistaként már volt szerencsém őket látni élőben többször, igaz, akkor Angliában. Csak annyit tudok tanácsolni, aki teheti, feltétlenül utazzon ki egyszer megnézni őket, mert ezt a steril előadást nem lehet összevetni egy igazi bulijukkal. Mesterien zenélnek természetesen, csakhogy a profizmusnak olyan érzete lengte át az egészet, ami engem már kicsit zavart. Gondolok itt a húsz perccel hamarabbi befejezésre, majd a kiszámított várakozás utáni, szintén kiszámított eksztázissal együtt ippeg kijött a másfél óra. Hát igen.
Irány az Egy Kis Erzsi Zene, aminek az élvezeti értékén jelentősen ront az imént elszenvedett sérelem, valamint a túlzottan kemény váltás, így aztán lassú séta Zolee felé, akitől viszont eltántorít néhány kedves ismerős. Nem bánom, úgyis lassan nekiindult a szokásos zivatar, behúzódtam sokadmagammal az Openbe, ahol egy végtelenül irritatív live act tépte idegeinket a második nagyágyú előtt. A tépés hagyján, de a csúszás már kemény, főleg azzal a vad megjegyzéssel, hogy mindenki menjen velük tovább, mert folytatják a bulit máshol. No, de lassan befut a Malacka és a Tahó. Precíz zene, csodálatos ritmusok, mindent ütő szövegek, csodálatosan szerkesztett, hangszerelt és előadott dalok. Komoly dilemma volt dönteni, csak minden idők legvékonyabb hajszálával csúsztak le a legjobb helyről.
Negyedik nap: Korog
Kedves barátaim bandája kezdte ötkor a napot az Exiten. Egyfelől borzasztó helyre rakták a színpadot, mert a Blues sátor keményen áthallatszott, másfelől a legforgalmasabb út mellé, ami csalogatta szépen az arra sétálókat. A korai kezdés miatt persze nem számíthattunk tömegre, de a Flop! név és a kiváló zene összehozott egy kellemes társaságot. Az én ízlésemnek ebben a stílusban halknak számító erősítés kivett valamit az vadságból, ugyanakkor az arányok és a finom részletek szépen érvényesültek. Súlyos váltással Harcsa Veronika koncertje következett a Jazz színpadon. Mély bánatomra a kompániám nem bírta idegileg tolerálni ezt a vonalat, ezért csak a sátor előtt ácsingózva kísérleteztem a dallamok elkapásával.
Némi vergődés után, közös megegyezéssel áthelyeztük magunkat a Jazzékielre. Hatalmas és egyre növekvő döbbenettel figyeltem őket. Ilyet még életemben nem láttam, hallottam. A zenekar összeszedett, oltári feszesen és pontosan hoznak funky, sláger, jazz alapokat, de az énekes ritmusérzéke máshol mozog. Ha ez szándékos, akkor félelmetesen tehetséges függetlenítésről van szó, ez esetben le a kalappal. Ha nem, akkor viszont gyakorlással ezen lehetne javítani. Érdemes lenne, mert bőven van az egészben fantázia. Amennyiben csak kontroll nem volt, akkor a fentieket kérem törölni. Timur Lenk az elszánt zenemániásoknak nem újdonság, kedves színfolt a magyar underground tövises mocsarában. Szokás szerint hozták magukat, minden rendben volt, jól tette, aki az Insomniát válsztotta. Egyébként ez a legbénább tájolású színpad mind közül, mivel a Guiness rekordhoz minőség nyilván nem kellett. Három különböző helyről érkezett ordító zaj a középen védtelenül feszítő deszkákra, így csak roppant közelről volt élvezhető a műsor.
Ugyanitt a Negyvenkettő következett,amiről érintettként nem nyilatkoznék. Talán csak a zenekarvezető egy megrázó instrukcióját említeném az utolsó próbák egyikén: ide egy gitárszólót képzelek szaxofonszőnyeggel. Amint letettem a hangszert, sietve indultam a Hooverphonic felé. Azt gondoltam, kevesen ismerjük őket, de az elém táruló látványtól elállt a lélegzetem. Vagy a Wan2 ilyen népszerű, vagy tévedtem, mert horizontig állt a nép mindenhol. Elgondolkodtató, nem lett volna-e helye a Nagyszínpadon a csapatnak, például a Juliette and the Licks helyett, akiken békés pangás tapasztalható konstans módon. Nem erőlködtünk, hely híján más programot kerestünk.
Mester Tamás viszont nem volt hajlandó felbukkanni, hiába várták viszonylag szép számban az emberek. Egy ideig őriztük türelmünket, de amikor bedobták a legendát a sárban elakadt buszról, akkor csendesen hümmögve hátat fordítottunk. Zárásként választásom a Korogra esett, ami helyes döntésnek bizonyult. Betonmasszív gítárok, elmondhatatlanul komplex szerkezetű és kidolgozottságú dalok, meggyőző dinamika és minden, ami egy ennyire brutális zenéhez kell. Őszintén szólva a legtöbb zenekar a Zúzdán Csonka Bandinak tűnt ehhez képest. Nem kezdődött el a második szám, amikor megszületett a TOP4.
Ötödik nap: Faithless
Nem tudom, ki hogy van vele, de sokszor nem értem a feldolgozásokat játszó zenekarokat. Az AB/CD alatt aztán végképp zavarban voltam, mert nem csak úgy és azt játszották mint a nagy ős, hanem pont úgy néztek ki, úgy viselkedtek. Minden stimmelt, remekül kezelték a hangszereket, hangról hangra jöttek a nóták, láthatóan komoly energia feküdt az egészben. Rengetegen odagyűltek, megmoccantak a nézők szépen, jó hangulatot csináltak, de a feszengésem ott lappangott végig, akár egy Elvis hasonmás versenyen.
A 6test a Zúzdán még mindig korainak számító hatkor indult, így nem érhetett oda mindenki, pedig tisztességesen befűtöttek. A gitárok hangja könnyedén berezgette a gyomrokat, a basszus pedig nem csak rásegített erre, hanem okozott néhány váratlan meglepetést. Egyedi problémám a női énekkel szembeni ellenérzésem ebben a műfajban, amin nehezen lettem úrrá, de legalább igyekeztem. Innen átmenni Sinead O’Connor koncertjére viszont roppant felelőtlenségnek bizonyult. Annyira egyhangú és unalmas idegőrlés folyt, hogy előrebillent fejjel többször lenyálaztam a pólóm. Nem bírván küzdeni az ingerszegény környezettel inkább bevállaltam még egy tribute estet, ami minimum árulkodó jel a fentiek ismeretében. Faith No More-t játszottak, és ebbe már nem bonyolódnék bele.
A Nagyszínpad aznapi ászaként érkezett Faithless, aki lehet kivételesen a TOP5, de csak azért, mert nem volt konkurrenciája. Utána még a PASO és a Kistehén bukkant fel, de egyik sem okozott az előző napiakhoz mérhető meglepetést. Ezen sokat merengtem egyébként kint, hogy azok vajon miért nem fektetnek jóval nagyobb hangsúlyt a szigetes produkciójukra, akiknek ez a komoly nézettség miatt talán többszörösen fontos lenne. Ha valaki délután a Talentum színpadon natúr játszik, az oké. De miért tesz ugyanígy egy jó időben, jóval nagyobb színpadon játszó banda? Rejtély.
Hatodik nap: Eric Sumo Band
Ezen a napon teljesen összeomlott a rendszer, egészen másokat láttam, mint amiket terveztem. A Ska Hecc és a Boogie Mama helyett a Fugu, a Hippikiller és a Moszkva Tér került terítékre. A Hippikiller tudott egyedül kitűnni, de sajnos lefelé. Egy furcsán, nem szándékosnak tűnően félrehangolt gitár, bizonytalan váltásokkal tarkított futamai borzolták a kedélyemet, amin az egyébként korrekt ritmusszekció már nem bírt segíteni.
A Moszkva Tér nosztalgikus neszezése sokkal inkább tetszett, bár ebben nagy szerepe van a jól ismert, szimpatikus arcoknak. Enyhén aggódva indultam a Wan2 felé, nehogy megint beleszaladjak a második ukrán frontba az előtérben, de szerencsére az Erik Sumo Band elfogadható tömeget generált. Nem tudtam végig követni az egészet, de amit láttam azon nyomban elkapott. Az előző napok után ekkor még nem mertem volna elkiabálni, pedig nyugodtan megtehettem volna: megvan a TOP6.
Az Omen kimaradt egy baráti beszélgetés miatt, hiába tervezgettem régóta megnézni őket. A Tool nem hozott semmi különlegeset, talán csak az előző napok viszonylag szolídra vett torzításait és hangerejét birizgálták meg, de messze elmaradt a várttól. Nincs baj a hosszú kompozíciókkal, egész addig, amíg kitöltöttnek érezhetőek. Náluk most sokszor inkább időhúzásnak tűntek a nyújtások, nem pedig tudatos és célzatos szerkezeti elemeknek. A Napalm Death az előbb említett torzításon nem birizgált, hanem tekert egy tisztességeset, sikeresen szétütve a gyanútlanabbakat. Bár aki ilyen név után gyanútlan, az megérdemli. A hátsó sorok közül válogatva még a viselhetőség határán maradt a zúzás, és kifejezetten jó lezárása lehetett volna a napnak.
Hetedik nap: Nulladik Változat, naná
Az utolsó este a szubjektivitás kilimandzsárójaként zárhatja ezt a kis szösszenetet, ugyanis az előző éj valódi lezárása egy kis kajálás volt, ami egy csapásra megoldotta a hetedik napom menetét. Már éjjel sem volt igazán kafa, reggeltől délig embriópózban pihengettem. Betömtem magamba némi gyógyszert, aztán kivergődtem nagy nehezen a bandámmal a Bahiához, majd újfent felvettem a délelőtti testhelyzetem. Inkább nem részletezem, de egy biztos: aki teheti semmiképp ne egyen kint. Én soha többé nem fogok, az biztos.
Szuhaj Péter (Nulladik Változat), a szerzõ
Nem mondhatnám könnyűnek azt a pillanatot, amikor zenélni kezdtünk, sőt, kifejezetten borzalmas érzésekkel küszködtem fel magam a színpadra, viszont szerencsére jópáran megtiszteltek minket a figyelmükkel. Valószínűleg a viszonylag jó nézettséget részben azzal értük el, hogy Chris Cornell az utolsó percben visszalépett, és sokaknak hirtelen akadt egy kis szabadideje az üres kocka helyett, ami a Nagyszínpadon támadt hirtelen. Szeretném hinni, hogy nem csak ezen múlt. Mindenesetre nem tehetek mást, mindenkitől elnézést kérve a leplezetlen arcátlanságért, a TOP7 nem más, mint a Nulladik Változat.
Beszámoló plusz
A zenélésen kívül is bőséggel lehetne mit mesélni a Szigetről. Pédául teljesen dermesztő az a végletes sóherség, ami a szervezők részéről folyamatosan megnyilvánul. A zenészeknek régebben a sovány fellépti díj mellett legalább kiutaltak egy hetijegyet, de ma már be kell érni egy napijeggyel, ami jobb társaságban felér egy sértéssel. Az újságírók közül sem mindenki jutott hozzá a jegyhez, ami igen furcsa koncepció.
Vicces ezen kívül a szeparé feldúsult közönsége. Anno ide csak a zenészek és az újságírók tehették be a lábukat, de idén boldog-boldogtalan itt lógatta a lábát. A cél eredetileg az volt, legyen egy olyan hely, ahol a kint szorgoskodók kilóghatják a fáradalmaikat, de ez semmiképp sem teljesül. Nem egyszer a VIP részben sokkal nagyobb tumultus és nyomulás volt, mint másfelé.
És végül álljon itt két rekord, ami egyszerre született. Az idei Sziget legnagyobb üzleti ötlete, valamint a legszánalmasabb jelensége. Minden nap hajóval jártam ki, amire szolíd négyszáz forintos jegyet kell váltani. Nagyon megéri, mert kikerülhető a tülekedés a hídon, rögtön a legjobb helyről indulhat a túra. A jegyszedők a magyar zenei élet eddig el nem ismert titánjai. Az ötlet pedig, mint minden hatalmas trükk, egyszerű: a jegyet kezelés helyett szépen elveszik, majd nyilvánvalóan újra eladják. Siralmas dolog azt látni, ahogy az előző este a fényárban úszó sztár éppen megpróbál némi zsebpénzre szert tenni, de ez részben ismét a szervezőkről mutat valamit.
Mégsem szeretném negatív hangulatban zárni soraimat, mert élvezetes hétről volt szó. A furcsaságokkal számolhattunk az eddigiekben és számolnunk kell ezenetúl is, de ennyire pazar felhozatal sosem volt talán. Jövőre találkozunk, de az biztos, hogy nem a kajáldáknál!