A hét filmjei: Evan, Simpsonék és Valami boldogság

A családok a fókuszban. A hasonló témaválasztás ellenére a heti mozi-premierek másképpen értelmezik, közelítik meg a társadalom mikroközösségének ábrázolását. (Kelet-, vagy közép-) európai módon sírva vigadósan (Valami boldogság), klasszikus amerikai (hollywoodi) módon (Evan, a minden6ó) és szarkazmusba hajlóan, némi szociális kritikától sem mentesen (A Simpson család – A film). Azaz: mindenki ízlésének megfelelően választhat a filmbemutatók közül, a gyermektelen, magányos lélek pedig irigykedhet – a vér köteléke erősebb, mint, mondjuk, a fittness edző iránti szimpátia –, vagy éppenséggel önigazolást nyerhet, miszerint a család csak a bajok forrása.





A Simpson család

Majd’ húsz éve késztetik aktív mozgásra a rekeszizmokat a gülüszemű, sárga bőrű, fánkfüggő Simpson család tagjai. A világ legrégebben futó rajzfilm-szériájának figurái Matt Groening fejéből pattantak ki, aki azokat saját családtagjai nevével és (részben) jellemvonásaival ruházta fel. Az animált família 1987 áprilisában a Tracey Ullmann Show-ban mutatkozott be, a The Simpsons: Family Therapy című háromperces tévéetűdöt sikere után következett a sorozat, amely most önálló, egész estés filmet kapott. Közbevetőleg megjegyeznénk, hogy az Arlene Klasky és a hazánkból elszármazott – „ex-pannóniás” – Csupó Gábor (első rendezése: Híd Terabithia földjére) nevével fémjelzett Klasky-Csupo Studio nem kreátora, hanem gyártója volt a sorozatnak, saját gyermekeik a Fecsegő tipegők.

David Silverman rendező (Irány eldorádó) animációs filmjében a „bunkófalvai” figurák kénytelenek megmenteni Amerikát (az elnök: Arnold Schwarzenegger, hehe) és a világot, mindezt a sajátságosan üdítő korlátoltságuk mentén cselekszik meg. A történetről azért nyilatkozunk ilyen szűkszavúan, mert inkább az események érdekesek a moziban, semmint a viccek, aki tehát arra számít, hogy egy felduzzasztott tévérésszel találkozhat, csalódni fog, de legalábbis az első negyed óra „simpsonos” őrületét, pörgését követően ásítozhat. Ennek dacára – szerintünk – a film teljes értékű, jófajta szórakozás, kevésbé bátor (és sallangmentes), de nyitottabb a szélesebb közönség irányában.

Evan, a minden6ó

Abszolút családi film az Evan, a minden6ó – a kifejezés pozitív és negatív értelmében. A morális mérce (avagy ömleny) az, hogy az övéivel az ember minden akadályt leküzdhet, és így (csakis így) jobbá válhat. Azaz: amíg a sajátos „küldetés-mozi” első felvonása (A Minden6ó) a gunyorosabb – felnőttesebb – humor mezsgyéjén mozgott, a második opus korosztály-semleges viccekkel operál. Például: madárszar.

Mellékszerepből a főhősi státuszba: a 2003-as A Minden6óban (ahol a főalakot Jim Carrey formálta meg) felbukkant egy öntelt tévés hírolvasó, Evan Baxter (Steve Carell), ezúttal őt igazítja az Úr (Morgan Freeman) a helyes útra, mondhatnánk, vele szórakozik. A médiamunkásból frissiben kongresszusi képviselővé választott Baxter (Carell) ambivalens személyiség, mert amíg alapvetően szívének kedves karrierjének ilyetén felívelés, addig első munkanapján azért imádkozik az istenhez, hogy kedvezően formálja át a világot, azaz legbelül őriz magában valami tetszetős jámborságot (még ha első összefüggésben elsősorban az önemelkedésére gondolt is). „Könyörgése” meghallgatásra talál – persze korántsem úgy, ahogyan ő szerette volna. Eleinte azonban azt véli, de, különösképp, hogy a befolyásos Long honatya-kolléga (John Goodman) megkeresi, miszerint támogassa nagyszabású – gyanús – törvénytervezetét. Ennek „ára”, hogy Baxter még kevesebb időt tölthet együtt az – egyébként is erősen elhanyagolt – övéivel.





Az Úr (Freeman) azonban közbeszól, hiszen már régebb óta kiszemelte csökönyös gyermekét szintén egy nagyszabású feladatra: bárkát kell ácsolnia családjának és mindennemű állatoknak. Mert özönvíz közeleg, megint. Furcsa „kellékek”, csapkodó csőrösök és egyéb jószágok lepik el Evan irodáját, éppen akkor, amikor Long konspirációja a végkifejletéhez közeledik. Miközben – kénytelen-kelletlen – három fiával fúr-farag, a hivatali helyezkedés szempontjából abszolút előnytelen változásokat észlel magán: haja és szakálla zabolázhatatlanul burjánzik. S gyülekeznek az állatok is, párosával.

Ha nem lenne Steve Carrell olyan tehetséges, mint amilyen (A család kicsi kincse, A 40 éves szűz, A hivatal, A híres – Ron Burgundy legendája), Tom Shadyac rendező (A Minden6ó, Szitakötő, Patch Adams, Hanta Boy) filmje a gyorsan felejthető kategóriába tartozna. Így azonban nem az.

Valami boldogság

Bohdan Sláma rendező-forgatókönyvíró (Vadméhek) Valami boldogság című filmjét szintén elsősorban a színészi alakítások teszik az átlagból kimagaslóvá, merthogy a film közép-kelet-európai hangulata, ami egyszerre fájdalmas és nevetésre ingerlő közhelyszerűnek számít, a lepukkantság elmaradhatatlan kellék – miért is?, kérdezzük a helyi gyökereinkkel – nemkülönben a tartalom, a cselekmény fordulatai sem tartogatnak óriási meglepetéseket.

Monika (Tatiana Vilhelmová), Dasha (Anna Geislerová) és Toník (Pavel Liska) egy nevén nem nevezett cseh iparváros – ami akár lehetne Ózd is – leszedált panel-lakótelepén tengődnek. Konkrétan: vegetálnak. Közös jellemzőjük, hogy mindnyájan vágynak valamire, ami segíthet a mindennapok túlélésében. Monika a barátját követné (szerinte) a lehetőségek hazájába, Amerikába, Toník titkon szerelmes Monikába, a két gyermekét egyedül nevelő Dasha pedig egy nős (családos) férfi karjaiban talál vigaszt, és egyre messzebb sodródik a valóságtól. Az anya a „konzervatív” szülei elől Toník tanyasi nénikéjéhez menekül, és amikor véglegesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, gyerekei Monika és Toník felügyelete alá kerülnek, akik mindent megtesznek azért, hogy a kicsik normális körülmények közt nevelkedhessenek. Egyúttal megvilágosodnak, a „jelenlegi” furcsa helyzet számukra kulcs lehet a boldogsághoz.

A kiábrándító szocializmus dajkálta harmincasok filmje attól válhat szimpatikussá, hogy a szerencsétlenkedő hősökben magunkra ismerhetünk, és miközben keserveseket rúgkapál a szívünk, valahogyan mégis mosolyra húzódik a szánk.