A hét filmjei: L’ecsó, Elhagyott szoba, Mert azt mondtam

Különböző műfajú filmekkel indulnak a héten a magyar mozik, van közöttük családbarát animáció (L’ecsó), klasszikus ijesztgetős (Elhagyott szoba) és – főképpen – a női nemre koncentráló párkeresős (Mert azt mondtam).

A trióból kiemelkedik a hét új Pixar-stúdió-csodája, a L’ecsó. Így is, és úgy is. A (várható) nézőszám és a Disney-fészekalj fantáziagyár „önnön árnyékán” való átlépése miatt. Először is: a L’ecsó nem valamely amerikai vidéken játszódik, hanem Párizsban (zárójelben tesszük hozzá, a francia fővárost és annak nyelvét az átlag amerikaiak és az átlagfilmek gyakorta teljes egészében azonosítják az óhazával, vagyis ha Európa, akkor croissant és Louvre). Hősei patkányok és emberek, és nem meglepően az előbbiek több emberséget mutatnak, mint az utóbbiak. A realisztikus mese – „fantasztikus” kiindulópontjától eltekintve – arról szól, hogy egy szimpatikus rágcsáló (Remy) a csatornák bűzös világa helyett az előkelő gall éttermek konyhagőzének illatát választaná, mert tehetsége van a kavaráshoz (habárhoz, rántáshoz stb.), de közismerten kórokozó-hordozó kártevőként erre nincs esélye. A véletlennek köszönhetően „szövetkezik” a bugyuta – ám jószívű – kuktával (Linguini), és nekilódul a közös szekér, aminek küllői közé persze jócskán becsavarodnak mindenféle akadályok.

A film paradésan „megrajzolt”, technikailag hibátlan, a patkánybundák szőrszálanként, a vízfolyamok cseppenként mozognak. Brad Bird és társai (A hihetetlen család) szokatlanul valóságos meséje erőssége a bátor témaválasztás, a kvázihétköznapi környezet, a gyarló emberi jellem megmutatása – ajánljuk figyelmükbe az étteremkritikus üdítő gúnyrajzát –, a gyerekeknek értelmezhető tanulság és a felnőtteket is megkapó vicckészlet. Apropó tanulság: persze nem ússzuk meg a „hagyományos” hollywoodi maszlagot (légy az, aki vagy, a barátság fontossága stb.), számunkra tetszetős, hogy egyetlen olyan humán figurát nem találtunk, akinek ne lenne valami (romlott) vaj a fején. Azaz: nincsenek szuperhősök, emberek vannak. Talán ettől ízlett nekünk annyira ez a „frank lecsó” (gyomorbarátok kedvéért pontosítunk: a ratatouille nem csupán hagymákból, paprikákból és paradicsomból készül, fontos alapanyaga a padlizsán és fontos kelléke a cukkini).

Másképp értelmezi a realitást a hét másik bemutatója, az Elhagyott szoba. Antal Nimród (Kontroll) első tengerentúli rendezése – és honszerető keblünk méltán dagadhat – igazi zsánerfilm, hozza a kamarathiller-darabok jellemző tulajdonságait, igényesen, jó ritmusérzékkel. Ha egy hézagmentesen kidolgozott „széklábra” vágyunk, az eredmény tökéletesen megfelel, Antal elkészítette iparosmunkáját – a vizsga jól sikerült –, most már (reméljük) jönnek az egyéni fejlesztésű filmek.

Egy (vélhetően: a gyermekük tragikus balesete miatt) válásküszöbre került fiatal házaspár – feleség: Kate Beckinsale, férj: Luke Wilson – autózik a néptelen alsórendű utakon, amikor a kocsi lerobban, és ők egy néptelen, lepukkant motelben kénytelenek éjszakázni. Elalvás előtt még belenéznek a szobatévére hanyagul odatett kazettákba, amiken nyiszálós horrorok áldozatai sikítoznak végső haláltusájukban. És amiken ijedve ismerik fel a helyszínt: az ő szobájuk…

A nem túl bonyolult történetet Antal képi világa ijesztőbbé tette, és kifogástalan szorongás-másfélóránkat talán csak az tette volna teljesebbé, ha mindez az ötvenes évek miliőjében történik, olyan Hitchcock módon.

Megnyugtatóbb a világa Michael Lehmann (Hudson Hawk, Pancserok) romantikus komédiájának. Igaz, itt is akad, aki az idegekre megy. A főhősnő, Daphne (Diane Keaton) ugyanis a (már felnőtt) lányait egyedül terelgető anyatigris, aki igyekszik mindent az ellenőrzése alatt tartani. Például legkisebb lánya, Milly (Mandy Moore) párválasztását. S ezért (bár számára idegen a terep) titokban az interneten keres jövendőbelit a számára. A film egyfelől arra a jól ismert szülő-gyermek konfliktusra alapoz, hogy a tapasztalat és a kor jogán az idősebb nemzedék mindig mindent jobban tud (pedig ádehogy), míg a fiatalok szeretnének (végre) önálló pályára állni. Másfelől pedig arra, hogy hatvan felé sem kell magunktól megvonni a szerelem és a testiség örömét, legalábbis a filmben újabb bonyodalomforrást jelent, hogy Milly egyik lovagjának apja (Stephen Collins) komoly érdeklődést mutat a mama iránt.

A pártalálás nehézségeinek filmes szakembere, Lehmann (Vonzások és állatságok, 40 nap és 40 éjszaka) közhelyes (jól ismert) fordulatokat és poénokat alkalmaz, de a főhősnőjét alakító Keaton még mindig hordoz magában annyi erőt (anyaszerepben rutinos: Az örömapa, Örömapa 2., Kőkemény család), hogy megtartsa a vállán a sablonos mesét.