A hét filmjei: Ocean’s Thirteen, Moliére

Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik

Ravaszak, sármosak, az elme „cool” bajnokai. A Danny Ocean (George Clooney) és barátja, Rusty Ryan (Brad Pitt) vezette bűnbanda ezúttal sem a pőre erőszaknak hódolva adja ki a jelszót, miszerint pénzt vagy életet, hanem aprólékosan kitervelt módon látnak neki harmadik nagyprojektjüknek. Történik ugyanis, hogy a könyörtelen játékbarlangos, Willy Bank (új húzónév a csapatban: Al Pacino) keresztülgázol Danny öreg cimborája, Reuben (Elliott Gould) számításán (majdnem ő magán is), és hát nyilván ez bosszúért kiált. A fiúk – szövetkezve az első és második részbeli kaszinótulajdonos ellenfelükkel (Andy Garcia) – kettős öv alatti „ütést” visznek be: az anyagi ellehetetlenítés mellett céljuk a Bank-birodalom nimbuszának megtépázása.





Sajnálatos, hogy harmadjára – hiába idézi mentalitásában a film a Robert Redford–Paul Newman párosa fémjelezte klasszikust, A nagy balhét – George Clooney és Steven Soderbergh operatőr-rendező finomra hangolt intellektuális krimije kifulladni látszik. Túl lapos és a revans-előkészületekben elvesző forgatókönyv mellett hiányoznak a jófajta odamondások. És bár a szereplők – a női vonalat ezúttal Ellen Barkin képviseli, mint Bank asszisztense – valószínűleg élvezték a forgatást és egymás társaságát, érezhetően csökkenő motivációval álltak a kamerák elé. Na ja. A pénz nem minden.

Moliére

A pénz valóban nem minden, de a hiánya zavaró. Így van ez ma is, de így volt ez régen is. Erre egyfajta bizonyság a hét másik bemutatója, Laurent Tirard és Grégoire Vigneron alkotótársak (Mensonges et trahisons et plus si affinités…) Moliére című „kvázi” életrajzi filmje. Kvázi, mert a valóság és a fikció keveredik benne, a nagy gall tréfamester, darabíró (született: Jean-Baptiste Poquelin) ismertté válásának periódusát idézve meg. Egy ifjú vándorkomédiás fickót, vagyis Moliére-t (a Lakótársat keresünk és a Halálos szívdobbanás Romain Duris-je) a hitelezői börtönbe juttatják, ahonnan egy tehetős és lelkes amatőr színi író, Jourdain úr (Fabrice Luchini) váltja ki. Azzal a feltétellel, hogy bemutatja a darabját. A „csapda” az, hogy a joviális – és családos – nagypolgárnak mindezzel az a szándéka, hogy beférkőzzön a szép özvegy (Ludivine Sagnier) kegyeibe – és ágyába. Ezért azt találják ki, hogy Moliére-t papi tanítóként elszállásolják Jourdainnél, Tartuffe néven.





Ne csodálkozzon, ha több Moliére-komédia szereplőjére és fordulatára ismer a filmben. Az író-rendező duó alapos jártasságról tesz tanúságot az első számú francia színházi (vígjátéki) szerző életművét illetően, de ez az egyébként imponáló alapanyag-ismeret válik a film élvezhetőségének rovására, olykor bizony nem tudjuk, most akkor ki kicsoda, és mit miért tesz, az összekacsintásokat pedig nem érti a francia nemzeti büszkeségtől nem dagadó határon túli. Mi sem várhatjuk el, hogy, mondjuk, a Fertő tótól nyugatra a felismerés örömétől bólogassanak a Bánk bán Bordalára. Sajnos.