A magyar királyok egykori székhelyén, Esztergomban az 1400-as évek második felében működött a reneszánsz kultúra egyik legjelentősebb közép-európai központja: Vitéz János érsek udvara. Mátyás király egykori nevelője korábban a nagyváradi püspökséget vezette, majd 1465-72 között élt Esztergomban és állt a magyar egyház élén. A szoros itáliai kapcsolatokkal rendelkező, nagy műveltségű humanista főpap a művészetek és a tudományok értő mecénása volt. Híres könyvtárának is helyet adó dolgozószobája azonban áldozatul esett az 1543-1683 között dúló török ostromoknak. Csaknem 340 éven keresztül föld és törmelék borította, mert a palota leomló felsőbb emeletei betemették.
Az 1934-38 között zajló ásatások során azután csodálatos kincs került napvilágra: az a falképsorozat, amely allegorikus nőalakok formájában négy erényt ábrázol: Okosság, Mértékletesség, Erő, Igazságosság.
A kincs gyönyörû évszázadok elmúltával is
A képek legfelső felülete ugyan mára visszahozhatatlanul elpusztult, de a megmaradt alapfestés is olyan kiemelkedő minőségű alkotást mutat, hogy a kutatókat immár hét évtizede foglalkoztatja a kérdés: ki, vagy kik voltak e különleges szépségű nőalakok alkotói?
Átláttak a rétegeken
Az 1938-ban kezdett helyreállítási munkákatokat később újabb beavatkozások követték, egészen a legutóbbi, az 1970-es években végzett felületkezelésig. Wierdl Zsuzsanna 2000-ben kapott megbízást az esztergomi Királyi Palota freskóinak újabb kutatására, restaurálására. Az ő kezdeményezésére próbálták ki a világon elsőként ezeken a freskókon a hollandiai Musis cég különleges, számítógépes rétegvizsgálati módszerét még ugyanebben az esztendőben. A hét különböző hullámhosszon működő kamera képes megmutatni az emberi szem számára láthatatlan rétegeket is.
A kutatás túlzás nélkül rendkívüli eredményeket hozott! Tökéletesen elkülöníthetővé váltak az eredeti, illetve a későbbi restaurálások során kiegészített képelemek, így végre biztos kézzel lehetett elkezdeni a felület megtisztítását. A mű a tisztítás során lépésről lépésre „szabadult fel”, folyamatosan „ütött át” rajta az eredeti vonalvezetés ereje, elsöprő tehetsége. Egyre inkább Filippo Lippi műhelyének technikáját fedezték fel a restaurátorok a munka előrehaladtával.
Így fedezték fel, hogy a Mértékletesség fejének vázlatát rövid idő – akár percek – alatt kellett, hogy megrajzolja a művész! E vonalak a reneszánsz művészet egyik legjelentősebb óriásának alkotásaival mutatnak szoros rokonságot – aki nem más, mint Sandro Botticelli. Botticelli nőalakjai közismerten hasonlítanak egymásra, sok rajtuk az azonos, jól felismerhető, karakteres elem. A Mértékletesség szembetűnő rajzi hasonlatosságokat mutat a húsz évvel későbbi, nevezetes női fejek vonalvezetésével, például a talán legismertebb Botticelli alkotás, a Vénusz fejvonalával.
A harmadfélszáz évig a föld alatt lévő falkép sajnos elveszítette legfelső, lazúrokkal teli, befejező rétegét. Amit ma látunk, az egy előrajzolt és előfestett, előkészítő réteg. A Mértékletesség feje és egész alakja erős-feketén, ecsettel van alárajzolva. Nos, a szakértők szerint ugyanez a technikai vonás jellemezte a Lippi-műhely festmény-előkészítő munkáját is.
Mit keresett Botticelli Esztergomban?
A magyar humanizmus atyja, Vitéz János a Hunyadiak bizalmasa, Mátyás király nevelője, az akkori világ egyik leghíresebb humanistája volt. Esztergomi udvarában élt a neves csillagász, Regiomontanus, aki az érsek dolgozószobáját is rejtő lakótorony tetejére épített csillagvizsgálóban dolgozott. Vitéz János feltehetőleg többször is járt Itáliában. Könyveit például egy firenzei könyvkereskedőtől vásárolta bibliotékája számára, amely a korabeli Európában a legjelentősebbek közé tartozott.
Firenze abban a korban a korai itáliai reneszánsz művészet egyik fellegvára volt. A művészek fő mecénásai – és egyben a város urai – a neves Medici bankárcsalád tagjai: Cosimo, majd fia, Lorenzo „il Magnifico” voltak.
Sandro Boticelli valamikor 1444-45 táján Firenzében látta meg a napvilágot Alessandro Mariano de Filipepi néven. Apja a kezdetben aranyműves-ötvösséggel foglalkozó fiút az 1460-as évek elején adta be a kor egyik legjobb és legkeresettebb firenzei festőjéhez, Filippo Lippi szerzeteshez tanulni, és valószínűleg 1467-ig dolgozott nála. Társaitól itt kapta a “Botticelli” (hordócska) ragadványnevet, amelyről világhírű lett.
A mester néhány év elteltével olyan tehetségű tanítványokkal, mint Botticelli, megtehette azt is, hogy maga csak kijelölte a helyszínen a munka főbb irányait, a kidolgozást azután teljesen rábízta fiatal munkatársaira. A tehetséges ifjú egyébként 1469-től már saját műhelyt nyitott, mester és tanítványa azonban továbbra is jó kapcsolatban maradtak. Ezt igazolja, hogy Filippo halála után Botticelli tanította festeni egykori mesterének botrányos körülmények között született fiát, Filippino Lippit.
A történeti körülmények, az alapozó aláfestés módszerének használatában megfigyelhető módszertani párhuzamok, a nőalakok megformálásának és szellemiségének feltűnő hasonlósága, a végső forma megtalálásához vezető próbák hasonlósága, a mű alkotása során, illetve a tágabb környezetében megfigyelt, jól dokumentálható rajzkényszer és játékosság, továbbá a bekarcolt aláírás értelmezése alapján a magyar kutatók úgy vélik, Sandro Botticelli ifjúkori (talán első önálló) művének tekinthetjük az Esztergomban található falfestményt.
A freskó – Magyarország egyetlen, viszonylag épen maradt korabeli falképének – restaurálása 2000-ben kezdődött. Az alkotó személye után folytatott izgalmas nyomozásról, a vizsgálatok részleteiről, valamint a bizonyítékok apránként kibontakozó láncolatáról a National Geographic Magyarország következő, július 4-én megjelenő számában olvashatnak exkluzív képes riportot.
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Esztergomi Vármúzeum; Studiolo restaurátorműhely/Wierdl Zsuzsanna