Egymástól 100 méterre, szinte egyidőben játszik a brit Toy Dolls és a francia Sergent Garcia. Az előbbi lassan harminc éve nyomja ugyanazt a vidám kocsmapunkot, az utóbbi szintén a punkszcénából indult, de végül a mediterrán gyökerek kerekedtek felül, és megalkotta a „salasamuffint”. Állítólag bizonyos fényre mozduló baktériumok elpusztulnak, ha egyszerre két oldalról ugyanannyi fényt érzékelnek: nem tudnak dönteni. Ha van ilyesmi a zenekedvelő humanoidok között is, reszkessenek!
Kiröhögjük a világot
A Toy Dolls 1979-ben alakult Nagy-Britanniában. A tipikus munkásosztályi környezetből indult csapat a kortársakhoz képest nem dühvel és utálattal vezette le a benne lévő feszültséget, hanem kifejezetten vidám húrokat pengetett a kezdetektől fogva. A „kiröhögjük a világot” alapállás abszolút jól illeszkedett a nihilista punk attitűdhöz, és a túlélés szempontjából is hatékonyabbnak bizonyult: Sid Vicious például huszonkét évesen halott volt, a Toy Dolls pedig immáron huszonöt éves, tagjai együtt pedig túl járnak a nyolcvanon.
Az Olga művésznéven praktizáló Michael Algar énekes-gitáros vezette csapat szinte a kezdetektől trió formában játszik, állandóan változó tagsággal. 1982-ben jelent meg az áttörést hozó Nellie The Elephant című kislemezük, amivel elindultak a hírnév és a nagykiadós lemezszerződés felé. A 83-as Dig That Groove Baby-t, az első nagylemezt az EMI adta ki és a siker sem maradt el. Lemezek és turnék egymás után, majd újabb és újabb tagcserék szegélyezték a következő másfél évtizedet, majd a 90-es évek vége felé kicsit visszavettek a tempóból. A zenekar bár a brit punk későbbi hullámában kapcsolódott be a zenei vérkeringésbe, zeneileg jóval kifinomultabb, kidolgozottabb hangzással operál, mint a kortársak. Olga rengeteg zenei csemegét rejt a technikailag sem kifogásolható lemezekbe: technikás gitárszólók és klasszikus zenei betétek színesítik a pörgős punknótákat.
Mindemellett Olga páratlan színpadi figura: megjelenése komoly vizuális sokk, betegesen vonzódik a színes zoknikhoz, idióta napszemüvegekhez és feltételezhetően több hajzselét gyártó kozmetikai cég titkos tesztembere. A zenekar 2000 óta tetszhalott állapotban volt. Olga egy ideig Japánban élt, majd más veterán punk zenekarokba (Adicts, Dickies) szállt be átmenetileg, de 2004-ben ismét életre hívta saját együttesét. Az ekkor megjelent Our Last Album? címet kapta, jelezve, hogy alighanem ez lesz az utolsó lemez. Szokás szerint ez csak poén volt: a zenekar azóta is folyamatosan turnézik, a XXI. század fesztiválvilágának megbízható szereplőjévé vált. Profi, intenzív, vidám és továbbra is teljesen agyatlan műsorukkal ugyanúgy képesek levenni a lábukról a koncertre járó fiatalokat, mint szüleiket negyed századdal ezelőtt.
Zorró és Manu Chao
A sármos és teljesen őrült Bruno Garcia még gyermekkorában kapta gúnynevét a Zorro mulatságos mellékszereplőjéről. Azóta e név valóságos védjeggyé vált: Garcia őrmester az általa salsamuffinnak keresztelt irányzat legnépszerűbb előadója lett elsőprő életerővel, vad latin ritmusokkal, ízes jamaikai reggae-vel. Sergent Garcia ma a világzenei színtér egyik legüdébb és leginkább energikus, csak Manu Chaóhoz mérhető produkciója.
A spanyol származású, Franciaországban élő énekes-zeneszerző karrierje egy punkbandában indult, konkrétan a legendás Ludwig Von 88-ban. Ereiben ezernyi náció vére csörgedezik: a mama francia, az unokatesók algériaiak, a nagypapa andalúz, a papa bilbaói, egyszóval klasszikus mediterrán káosz. Szinte törvényszerű, hogy a punk után (de annak lendületét megtartva) a kilencvenes évek második felében az otthoni ritmusdáridó felé fordul és a világzene történetének egyik legizgalmasabb – és leginkább táncolható – egyvelegét hozta létre.
Sergent Garcia szimfonikus zenekar méretű együttese jóformán mindent ötvöz, ami a zenében napfényes: karibi ritmusok, salsa, reggae és ragga; vagabund francia utcazene; brazil szamba és bossa nova; forró andalúz dalok; a katalánok és baszkok forradalmi punkhagyománya.