Mindjárt az elején le kell szögeznünk, romafilm olyan értelemben, hogy a romák filmje – ma még – nem létezik. Különféle alkotások vannak, amik így vagy úgy, viszonylag széles műfaji skálán érintik a cigányságot, annak sorsát, mindennapjait – fősodorban, vagy csak úgy mellékesen – bemutatják.
Transylvania
Nem lebecsülhető politikai üzenet
Állításunknak ellentmond Örkény Antalnak a Filmvilágban megjelent írása, ami a cigány- vagy romafilmek divathullámáról értekezik (a Nyócker!, a Dallas Pashamende és a Rap, Revü, Rómeó című magyar filmek kapcsán). Örkény szerint az ezerkilencszázhatvanas évek magyarországi filmes aranykorához kell visszanyúlni a hazai kezdetek kapcsán, mint írja: „Ebben az időszakban – nem függetlenül a magyar szociológia akkori érdeklődésétől – számos olyan film született, amelynek a témája és a szereplői a magyarországi romák voltak.
A roma témájú szociofilm megszületését örökérvényű alkotások kísérték, és nem csupán a dokumentumfilm műfajában (mint például Sára Sándor Cigányokja vagy Schiffer Pál Mit csinálnak a cigánygyerekek? című alkotása), de játékfilmként is (Sára Sándor: Feldobott kő, Schiffer Pál: Cséplő Gyuri, Gyarmathy Lívia: Koportos). Mindkét műfaj látásmódja közös volt abban, hogy a cigánykérdést főképp strukturális konfliktusként és igazságtalanságként értelmezte, és a romák elfogadhatatlan helyzetét, deprivációját és alávetettségét egy radikális társadalomkritika nézőpontjából mutatta be, amely a maga korában nem lebecsülhető politikai üzenetként is szólt”.
Dallas Pashamende
Ismert klisékkel operálnak
Az újabb idők hazai alkotásai közül a (fővárosi) cigányság jelene is kiemelt szerepet kap Barnóczky Ákos Szőke kóla (2005) című nyolcadik kerületi, roadmovie-kra hajazó komédiájában, fontos elem Ragályi Elemér operatőr-rendező Nincs kegyelem (2005) drámájában (ami egy ártatlanul meghurcolt roma fiatalember tragédiáját dolgozza fel). Ám ha nagyon akarjuk (nagyon akarjuk), az újabb idők első fecskéje a Roncsfilm (rendező: Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, 1992) volt, ami a VIII. kerületi Gólya nevű kocsma és mélymerítésű környéke (részben: roma) lakóinak sorsát tárja fel a rendszerváltás időszakából, burleszk-elemekkel erősen tűzdelve.
Általában véve elmondható, a romákról szóló filmek főleg az ismert klisékkel operálnak, nem csak nálunk, hanem mindenütt a világon. A cigányember iszik, mulatozik, dolgozni rest – ilyen a mentális meghatározottsága, ilyenek a magában cipelt etnikai gyökerei, sikertelen és könnyedén a bűn útjára lép; nagyjából és egészében véve: színes, szélesvásznú kiegészítője a közösségének, de semmiképpen sem a része. Egyfajta colour locale-t képviselnek – vertikálisan és horizontálisan egyaránt. Legalábbis abban az értelemben, hogy beszélhetünk a történelembe helyezett romantikus melodrámáról (a szovjet A cigánytábor az égbe megy című film, amit Makszim Gorkij regénye nyomán Emil Lotjanu rendezett 1975-ben), vagy éppen a ma olyan „melódrámájáról”, amit Pejó Róbert Dallas Pashamendéje (2004) képvisel. A lényeg: a közhely, az attól történő elrugaszkodásra képtelenség. Pedig például az algír-cigány származású francia filmes, Tony Gatlif eddigi munkássága, szinte az összes mozija a romákról szól: a Latcho Drom (1993) című zenés dokumentumfilm (a cigányság vándorútja és felolvadása/beilleszkedése), a Mondo (1996) című dráma (egy bűbájos utcakölyök története), a Gypsy Swing (2002) (egy muzikális ifjúsági film a témáról) és a Száműzetés (2004, Cannes-i rendezői fődíjas „csúcsmunka”). A homály nem oszlik, Gatlif új filmje, a Transylvania (2006) a Gadjo dilo – A bolond idegen (1998) – szerintünk – gyengébbre sikeredett pandanja. Utóbbiban egy francia fiatalember vetődik a romániai romák közé (és keresi a boldogságot), előbbiben egy olasz nő. De csak a toposzokban topogunk.
Cigányok ideje
Hibádzik az azonosságtudat
Hasonlóképpen ezt teszi a bosnyák (valahai jugoszláviai) filmes, Emir Kusturica is, csak ő legalább vicces. A Macska-jajban (1998) feltétlenül az, tudják, a „This is a beginning of a beautyful friendship” egy fogatlan (na jó, aranyfogú) roma potentát szájából jól is hangzik, és jól is mutat. Minden idők egyik legjobb, legárnyaltabb, a szomorú tragédiát, ön-sorsrontást kellő humorral ötvöző, mágikus realista roma mozija szintúgy Kusturica alkotása, a Cigányok ideje 1998-ból (amelyikből, ugyebár, tévéfilmsorozat is született). Itt egy különleges képességű roma fiú (és pulykája) sztorija az apropó, hogy az olyan fajsúlyosabb témák szintén terítékre kerüljenek, mint a modern emberkereskedelem, a nagyvárosi bádogfalvak nyomora. Ez a film azonban nagyjából előzmények nélkül áll, és ami sokkal nagyobb probléma: nincs méltó „folytatása”. (Tesszük hozzá: a maga pimasz és megújító képi és verbális modorában Gauder Áron Nyócker! című animációja figyelemfelkeltő és fontos próbálkozás.)
Nyócker
Egyet kell, hogy értsünk Örkény Antallal, amikor egyfajta konklúzió gyanánt megfogalmazza: „ha egy etnikai közösség a saját kultúráját keresi, nem építhet a mélyen rögzült közhelyekre. (…) A roma kultuszfilmek divatja (…) az identitásépítéssel függ össze. Tulajdonképpen nem történik más, mint ami korábban Amerikában, majd ezt követően Európában lezajlott már: egy etnikai közösség keresi a csoport saját nyelvét, történetét, a sorsokat összehozó élményeket és kollektív emlékeket, és mindazt, amelyért megéri az identitás vállalása. Ehhez pedig közös emlékezés, tradíció, kulturális minták, valamint közös szöveg, kommunikációs kód, és vizuális látás kell, amiben a film és a filmi mese különösen fontos szerepet játszik.”.
Egyelőre nincs romafilm, hibádzik az azonosságtudat. Talán egyszer. Majd.