Nem versenyképes a magyar képzőművészet

Műtárgyat vásárolni lehet hobbiból, befektetésből, divatból. Gyűjteni azonban nem lehet, ez életforma, létállapot, furcsa összjátéka a racionalitásnak és a szubjektív érzelmeknek. Bár a gyűjtők habitusa, műveltsége, hitvallása minden gyűjteményt meghatároz, mégis alkalmas arra, hogy az utókor következtetéseket vonjon le arról a korról, amikor keletkezett. Így válik korrajzzá és ez a sajátos értékteremtő erő az, ami a gyűjteményt és a gyűjtőjét halhatatlanná teszi.

A FN új sorozatot indít, jelentős magyar műgyűjtők vallanak a szenvedélyről, az értékről, társadalomról, művészetről, a gyűjtésről, önmagukról. Első alkalommal egy műgyűjtő házaspárt, a médiaszakmából ismert Spengler Katalint és Somlói Zsoltot kérdeztük.

Mi volt az első impulzus, ami a művészet felé terelte önöket?

Spengler Katalin: Általános iskolásként gyakran küldtek irodalmi versenyekre, ahol a feladatok között mindig volt magyar festményekkel kapcsolatos kérdés is. A klasszikus magyar képek először így váltak ismerőssé számomra.

Somlói Zsolt: Nálam a bélyeggyűjtéssel kezdődött. A vasfüggöny mögötti szürke világban a bélyeg egy igazán színes műfajnak számított, hozzá lehetett jutni arab országok színes bélyegsorozataihoz, amelyen impresszionista festők képei voltak. Így gyermekként a bélyegek révén egy sajátos vizuális kulcsot kaptam a kezembe.

Kezdetben klasszikus nagybányai és klasszikus modern képeket gyűjtöttünk 1991 és 1996 között. Hosszú gondolkodási és felkészülési idő után 1996-ban fordultunk a kortárs művészet felé: Bukta Imre egyik fantasztikusan átütő erejű műtárgya adta meg azt a lökést, ami után már nem volt visszaút.

A képen Spengler Katalin, Somlói Zsolt és két gyermekük (Hecker Péter: 04 6 24)

A hazai képzőművészet nem versenyképes a világban

Nemzetközi alkotók iránt is érdeklődnek, de a gyűjtemény java hazai alkotó. Ez identitás kérdése?

S. Zs.: Egy gyűjtő irányultságát befolyásolja az anyagi és a geográfiai hendikep. Jelentős nemzetközi alkotóktól egyre gyakrabban vásárolunk, de a magyar művészet is izgalmas számunkra. Itt szocializálódtunk, ugyanazok a meghatározó közösségi élményeink, mint a most alkotó 20-as, 40-es éveit taposó művészgenerációnak. A képzőművészetnek 1989 előtt volt egy nagyon erős alternatív ellenzéki íze, rendszerkritikai hangja. A mi generációnk ebben a közegben nőtt fel. Európa Kiadót, Bizottságot, Kontroll Csoportot hallgatott, és az Eszkimó asszonyt nézte.

S. K.: A hazai képzőművészet keresi a kitörési pontokat, de egyelőre nem tud versenyezni a világgal. Magyarázható ez talán a kisszerű viszonyokkal is, azzal, hogy senki nem mer nagyot gondolni, vagy ha mégis, nehezen talál partnereket a megvalósításhoz. A kevés nemzetközileg ismert alkotónkat értékeli ugyan egy nagyon szűk szakmai közeg, de a nagyközönséghez a siker már nehezen jut el, pedig egy Csörgő Attilára, Lakner Antalra, Birkás Ákosra, Waliczky Tamásra, Forgács Péterre, El-Hassan Rózára lehetne építeni.

Különbség a művész és a művészeti minőség közt

Hogyan tájékozódik egy gyűjtő, mi alapján hozza meg a döntést, hogyan fejlődött a gyűjtői attitűd?

S. K.: Hosszú tanulási folyamaton vagyunk túl, így a döntéseinket már magunk hozzuk. Ha valaki most kezd műtárgyakat gyűjteni, annak azt javasoljuk, mivel nehéz ismeretek nélkül orientálódni, hogy tájékozódjon, tanuljon. Ne fogadjon el semmilyen véleményt kizárólagosnak egy adott művészről, műtárgyról. Kérdezzen meg több szakértőt, szakmabelit, és alakítsa ki a saját álláspontját. Fontosak a nemzetközi élmények, a jelentős művészeti vásárok, ahol néhány nap alatt a világ legjobb galériáival és az általuk képviselt művészekkel lehet megismerkedni.

S. Zs.: Fontos, hogy különbséget tegyünk jó emberi viszony és művészeti minőség között. Ha valaki igazán profi gyűjteményt akar létrehozni, annak függetlenítenie kell magát az emberi kapcsolatoktól. Vannak kedves, középszerű művészek, akiket nem veszünk, és vannak olyan alkotók, akiket személyesen nem is ismerünk, mégis a jó műveik hozzánk kerülnek.

Hogyan látják, középtávon merre fejlődik a magyar képzőművészet?

S. K.: Ez egy nehéz kérdés. A világban mostanában reneszánszát éli a festészet, de a többi médium használata is ugyanolyan elfogadott. Magyarországon a 90-es évekig főként a festészet volt a kanonizált érték, aztán jöttek az új médiumok, s az elmúlt évtizedben talán túlzottan is a maguk oldalára billentették a mérleget szakmai oldalon, míg a műkereskedelemben továbbra is szinte kizárólag a hagyományos festmények keresettek. A médiumhasználat fontos, de nem a lényeg, nem ebben az irányban kell keresni a fejlődés útját.

Rengeteg magyar gyűjtő a háttérből végzi a tevékenységét. Tudatos döntés volt, hogy gyűjtőként felvállalták a nyilvánosságot?

S. Zs.: A nyilvánosság vállalása része annak, hogy mit gondolunk a kultúra iránti felelősségről, a társadalmi szerepvállalásról.

S. K: Egy jó gyűjtemény a nemzeti kulturális vagyon része. Az igazi gyűjtő ezt a kultúrkincset nem zárja el, a szakmai közeg, a művészek és a közönség felé is nyitva hagyja. Ez minden komoly gyűjtő számára természetes.

Hajdú Kinga: Bûnösök

Szürkeség, érdektelenség, igénytelenség

Az elmúlt 15 évben egyre nagyobb számban egyre jelentősebb magángyűjtemények alakulnak ki. Ugyanakkor sokan arra panaszkodnak, hogy a tömegkultúrán felnövekvő új generációkat a fogyasztáson kívül nemigen érdekli más, a kultúra úgy hullik le róluk, mint másról a ruha… Nincs itt valami ellentmondás?

S. K.: Magyarországon a kultúrához való viszonyt az érdektelenség, a szürkeség és az igénytelenség jellemzi. Ezen változtatni nehéz, de kell. A gyűjtő az érdektelenség ellen is hat egy gyűjtemény felépítésével, igyekszik olyan tárgyakat választani és megőrizni, amelyeket maradandónak ítél. A világ sokszínű és a választásainkon múlik, milyen minőségű életet élünk. Egy gyűjtemény a kultúra melletti állásfoglalásként is működhet.

S. Zs.: Sok az ellentmondás, a ki nem mondott igazság. Ebben az országban új tartalommal kell megtölteni fogalmakat. Nem csoda, hogy a tömegkultúra olyan amilyen, amikor az „elit” és az üzleti kultúra is értelmezési gondokkal küzd. Nancy Goodman Brinker (az Egyesült Államok korábbi budapesti nagykövete – szerk.) beszélt arról nemrég, hogy a társadalmi felelősség, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, a jótékonyság szerves része az amerikai kultúrának. Magyarországon a művészet támogatása sokszor csak kommunikációs fogás. A mecénás a kommunikációban fényezi magát, ugyanakkor 20 ezer forinton alkudozik egy nemzetközi rangú képzőművésszel egy festmény megvásárlásakor, vagy egy művészeti album kiadójaként. A kultúra vagy egy ország kulturáltságának ügye akkor lehet sikeres, szabadon idézve Szentgyörgyi Albertet, ha mindenekelőtt a tehetség, másodsorban az értő, befogadó közeg és harmadsorban a pénz is adott. Magyarországon adott a tehetség, adott, bár soha nem elég a pénz, a befogadó, inspiráló közeg viszont hiányzik. Normális társadalomban, normális embernek fontos éreznie, hogy értéket állít elő, és fontos a befogadó közeg visszacsatolása. A gyűjtő, a valódi mecénás a vásárlásával szellemileg támogatja az alkotót, visszacsatol, újabb műveket inspirál.

S. K.: Gaudi a megrendelői nélkül nem lehetett volna már életében világhírű építész. Volt értő közege és megrendelői, folyamatosan visszajelzéseket kapott művészetéről. Magyarországon nem a vizuális kultúrára, hanem a szenzációra, a médiaeseményre való igény a jellemző, a tömegek igen kevés „nagy nevet” ismernek a művészet világából. Itt egy Miro vagy Giacometti kiállítás kudarc. Nyugaton a közepesen ismert fotós kiállítása is mozgósító erejű.

Hová vezethető vissza mindez? Mi lehet az oka annak, hogy a művészet nem közügy, hogy az emberek tömegét a kortárs nem érinti meg?

S. K.: Szerintem az egyik ok az lehet, hogy Magyarországon – az ország történelméből kiindulva – a képzőművészet nagyon fiatal, alig 200 éve beszélhetünk valóban a szó valós értelmében vett képzőművészetről, az irodalmi és zenei hagyományok ennél régebbiek. Biztos ok a vizuális nevelés hiánya, a rajztanárok számára Picassónál, Vasarelynél véget ér a képzőművészet. Hiányoznak azok a könyvek, amelyek segíthetnék a kortárs és a 20. századi képzőművészet megértését. A korszak fel nem dolgozottsága a művészettörténet óriási hiányossága. A műkereskedők e téren fontos munkát végeznek, de a szakmai objektivitásuk megkérdőjelezhető. Ok a művészettörténeti és múzeumi szakma alulfinanszírozása, nívótlansága a múzeumi kurátorok felelőssége. Szűnni nem akaró lelkesedéssel látogatjuk a múzeumokat, de a 30-40 éve is elavult hozzáállással, a korszerűtlen, nehézkes felfogással nehéz mit kezdeni.

Halottak a Magyar Nemzeti Galériában

S. Zs.: Hiányzik a progresszió és a bátorság. A Magyar Nemzeti Galériában egészen a közelmúltig például csak olyan művészt állítottak ki, aki meghalt. A kanonizáló, értékteremtő funkciót épp ezért az MNG nem látja el. A kortárs fogalma sem tisztázott, a 60-as évek művészetét nyugaton már nem kortársként kezelik, nálunk sokak számára az 1945 utáni időszak is kortárs. A nemzet galériájában mintha nem mernék legitimálni napjaink művészetét, a szakemberek nem vállalják fel az iránytű szerepét, nincs hivatalosan képviselt véleményük napjaink képzőművészetéről. Sok év óta elegánsan elhárítják a szakmai felelősséget, újabban is külső kurátorokra bízzák a kortárs kiállításokat.

S. K.: Az is probléma, hogy a Magyar Nemzeti Galériában leginkább temetőhöz hasonlítható körülmények közé kerülnek a kortárs műtárgyak a raktárakban. Tudatosítani kell, hogy ez a szellemi kincs egyben nemzeti kincs is, melyet elzárnak a közönség elől. Nem követhető az a logika, ami alapján az egyik kiállítóhely kap kiállítási anyagot a galériától, a másik meg nem. Nyitottabbá, átláthatóbbá, rugalmasabbá, korszerűbbé kellene tenni az MNG-t, de ez csak egy probléma a rendszerben. A Nemzeti Kulturális Alap (éves keretéből kap többek közt támogatást a pályázó alkotóművész, a múzeum a képzőművészeti programok megvalósítására, műtárgyak vásárlására, amit egy szűk kuratórium oszt szét) szerepvállalása is rosszul meghatározott. Úgy halljuk, az NKA ad ugyan támogatást, de annyit sohasem, hogy egy programot tisztességesen meg lehessen valósítani a pénzből. Aki sokat markol, keveset fog. Az állam támogat ugyan, de felelősségvállalás nélkül, a pénz így elaprózódik. Sok program létrejöhet, de azok épp a finanszírozás elvei miatt, nem tudnak nagyot szólni.

Köves Éva: Berlini csendélet

Ludwig vs. Műcsarnok

Mi jelenthet megoldást? Ha a hazai viszonyok ennyire rugalmatlanok, talán külföldi kurátorokat kellene a hazai intézmények élén alkalmazni?

S. Zs.: A kultúrpolitika a kilencvenes évek elejétől adós egy határozott jövőképpel arról, hogy mi lehet az ország számára hosszú távú értékszervező erő. A jövőkép mellé rendelni kellene egy stratégiát, ehhez a stratégiához kellene hozzászabni az intézményi kereteket, a finanszírozást és az intézményvezetőket. Nem törésvonal, hanem generációs és szakmai szakadék tátong a magyar képzőművészetet menedzselő szakemberek és a művészek között, e téren nem volt váltás. A szakma nagy öregjei őrzik a pozícióikat, nem engedik helyzetbe kerülni a friss, más tapasztalatokkal szocializálódott fiatal korosztályt. A fiatalok viszont nem hajlandók kooperálni az idősebbekkel, bölcsen átvenni a stafétabotot. A helyzet emiatt belterjes, provinciális.

S. K.: Az ellentétet gyakran meggondolatlanságból vagy tudatosan a politika is gerjeszti. Jó példa erre a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok között feszülő ellentét fenntartása. Az előbbi mindannyiunk által elismert vezetője szinte minden támogatást megkap a kultúrkormányzattól, ugyanakkor a Műcsarnok fiatal, szintén mindannyiunk által elismert igazgatójáról ez nem mondható el. Úgy tűnik, sem a szakmának, sem a politikának nem érdeke a generációk közötti szakadék betemetése. A megosztottság és az egymás melletti elbeszélés a jellemző. Mivel nem igazán látni a megoldást, hasznos lenne, ha külföldi szakemberek kerülnének a nagy kulturális intézmények élére, akik nem az ismeretségek alapján, hanem kifejezetten a kvalitás jegyében válogatnak a hazai művészetből. A magyar kultúra ügyének hosszú távon bizonyára jót tenne egy ilyen radikális irányváltás.

S. Zs.: Még messzebb mennék. Sportpéldát hozva, szükség lenne egy „olimpiai” menedzsmentre és egy válogatottra. A hazai képzőművészet objektív átvilágítása után ki kellene alakítani egy szűk, valóban nemzetközi rangon alkotó művészkört, akiket úgy ahogy szerte a világban, egy művészeti – nemcsak kulturális szakemberekből, hanem jogászokból, kommunikációs szakemberekből, stb. álló – menedzsment „felépít”. Az erőforrásokat így koncentrálva, néhány év alatt lehetne világhírű képzőművésze Magyarországnak.

A művész, mint márka

Igen de ez az ország egy Csontváryval sem tudott mit kezdeni…

S. K.: Igazán soha senki nem szánta rá magát arra, hogy a világban reklám- és marketingeszközökkel megtámogassa Csontváryt. Ami volt, csak a próbálkozás szintjén maradt. A művész olyan, mint egy márka. Ki kell találni, fel kell építeni, meg kell csinálni. Csontváryval nem jól és nem jó helyeken reprezentált az ország. Magyarországon még soha senki nem vállalta fel, hogy a művészet országimázs-építő elem lehet.

S. Zs.: Ez azonban akkor működik jól, ha a képviselt művészet egyszerre nemzeti és nemzetközi. A most sikeres kortárs orosz művészet illeszkedik a nemzetközi művészeti törekvésekhez, de nagyon orosz is. Hordozza a nemzeti jelleget, de a világ más táján élő művészetfogyasztónak sem idegen.