A bokszfilmek köszönik szépen jól vannak, és szépen gyarapodnak a sportolós mozgóképek hatalmas és kiterjedt családján belül. A küzdő felek drámai összeeresztése egy szűk zárt térbe dramaturgiailag kész főnyeremény, „csupán” előtörténetet kell köríteni hozzá, ki honnan jött, mik a további céljai és szándékai, mert az nyilvánvaló, hogy győzni akar.
Tündöklés és bukás
Lehetséges továbbá, hogy a mérkőzésükben a jó és a rossz mitikus homályba vesző örök küzdelmét örökítsék meg (lásd: a negyedik Rocky-film, amikor a „gonosz tengelyéből” – Szovjetunió – kiparancsolt „gurulócsapágy” tör a szimpatikus, önerőből fényesre esztergált amerikánus „fémmunkadarabunk” ellen). A boksz – keletkezésekor, az első időkben különösen – az úgynevezett kis- vagy átlagemberek sportja. Magában hordozza a kitörési-felemelkedési lehetőséget a nyomorú sors elől (A remény bajnoka). Általa nemcsak az egzisztenciális bajok oldódnak meg, hanem igazolttá válik a kiválasztott átlaghős élete, aki kemény csatákat vív a páston és a mindennapi életben, hogy a „kartotékadat” léten túlmutasson.
A dühöngõ bika
A bokszfilmeknek két fő altípusát különíthetjük el, az előbbi felemelkedéstörténet mellett létezik a bukás-sztori, aminek eklatáns példája a Dühöngő bika Robert De Niróval és Joe Pescivel (1990, rendező: Martin Scorsese), amiben Jake La Motta önnön kétségei (na meg a körülmények) áldozatává válik, pedig csupán a tiszteletre és a megbecsülésre vágyik; arra, hogy szeressék. Ide sorolható Franco Zeffirelli drámája is, A bajnok Jon Voighttal és Faye Dunaway-jel.
Mindkét fajta ringfilmre jellemző „a lentről jöttem, lám, mire vittem” hozzáállás, amit szinte valamennyi bokszolós etűd alkalmaz (még az utóbb említett bukásfilmek is, amik utalnak rá, hogy a mai sztár honnan, milyen mélyről érkezett). Mondanánk, hogy naná, hiszen a mozi-nézők jelentős része – pláne a hősidőkben – a kispénzű, más kikapcsolódási formát megfizetni képtelen emberek közül került ki, vagyis a bokszfilm róluk szól, azt az amerikai mítoszt teremti újra (meg újra), hogy kizárólag a tehetséggel érvényesülni lehet.
Az ökölvívó magányossága
A saját biztos megélhetés és a köz hódolatának és megbecsülésének kivívása közben a bokszoló hős mindig magányos. Ilyen, ha már befutott és dühöng, ha átmeneti nehézségek gyötörik (A remény bajnoka, 2005, rendező: Ron Howard), ha nő (Millió dolláros bébi, 2004, rendező: Clint Eastwood). Utóbbi film esetében ne tévesszen meg bennünket, hogy a film hőse elvileg a gyengébbik nemet képviseli, azáltal hogy felhúzza a kesztyűket, és a ringbe lép, elveszti női jegyeit, különösen, hogy mestere-edzője (Eastwood) pályafutásának meghosszabbításává válik. A remény bajnoka, tesszük hozzá, átmenetet képez a két altípus között, hőse a bukóágra kerül, korábban már megjárta csúcsot, és pokoljárása után – még törött kézzel is – újra a magaslatokat irányozza (sikerrel).
A Millió dolláros bébi
A ringben játszódó filmek nem utolsó sorban látványosak – igaz, akadnak mozgalmasságukban színesebb sportok és filmek (csapatjátékok, autósportok stb.) –, hiszen mi lehet a taszítással vegyes csodálatnál nagyszerűbb annál, amikor két izzadt (és vélhetően: szagos), véres (férfi-) test egymásnak feszül? És a fényképező mesterek megnyalhatják mind a tíz ujjukat akkor is, amikor lassított felvételeken, vagy közelképeken mutathatják a szájtáti népeknek, hogyan fröccsen a vér és röppen a nyál, hogyan törik a csont (főleg az arcon).
A bokszfilmek logikája szerint van egy főmeccs, amely köré szerveződik minden egyéb, általában ez jelenti a film csúcspontját, mert természetes, hogy a győztes mindent visz, a hírnevet, a nőt és a pénzt.
A lehetetlen (élhetetlen) egzisztenciából menekülnek a szicíliai fiúk a gazdag Észak-Olaszországba Luchino Visconti realista drámájában (Rocco és fivérei, 1960, rendező: Luchino Visconti, szereplők: Alain Delon, Annie Girardot), de hát, ugye, az ösztönöknek nem lehet parancsolni, és a rokoni összetartás felmorzsolódik egy utcalány iránti rivalizálás során. (A szeretet, nemde bár.)
Életrajz vagy dráma?
A „kvázi bokszolós életrajzi filmek”, vagyis a Rocky-saga mellett létezik igazi vegyítése az öklözésnek és a biográfiának. Ez az Ali (2001, rendező: Michael Mann), a Classius Clayből Muhammad Alivá lett médiasztár bokszoló történetét prezentáló alkotás.
Némi újkori tematika: a felemásra sikeredett háttérfilm, az Ilyen a boksz (1999, rendező: Ron Shelton) után láthattuk a börtönkörülmények közé helyezett Vitathatatlant (2002, rendező: Walter Hill). Sajátságos – bár bizonyos szempontból nagyon is hagyományos (a bokszoló inkább meghal, vagy halálra ver, de nem alkuszik) – megközelítést alkalmaz a Ponyvaregény (1994, rendező: Quentin Tarantino), aminek egyik epizódjában a seggben őrzött atyai karóra érdekében még a halállal is szembenéz a keményfejű öklöző. Ironikus-humoros attitűd jellemzi a Blöfföt (2000, rendező: Guy Ritchie), Brad Pitt egyik legkiválóbb alakítását, amikor egy nehezen érthető angliai roma („anuta teretne latótocsit”) lengői írják felül a fogadásos versenyeket – és a bokszfilmek szabályait.
Chaplintől Bud Specerig
Éppenséggel nem a gyengeség, hanem a műfaji bőség, a széles paletta jele, hogy készültek kifejezetten vígjátékok is. Ráadásul az első olyan film is innen került ki, amelyben az öklözés kiemelt szerephez jut. A Nagyvárosi fények (1931, rendező: Charlie Chaplin) című örökbecsűben csavargóhősünk veszélyes küzdelmeket vállal, csakhogy védencén, a vak lányon segítsen, és igyekszik megbundázni a saját meccsét, ami egyébként nem jellemző a műfajra, azt sosem az érintett sportolók, hanem a (többnyire a jóléttől hájasult, szivarozó, kiskorúnak látszó „tárgyakkal” szórakozó) menedzsereik szokták. Chaplin egyébként vonzódott a bokszolás jelenségéhez, több rövid gegfilmjében maszkíroztatja magát bokszolónak, de hát tulajdonképpen nem is tehetett egyebet, merthogy a klasszikus boksz a húszas-harmincas években élte virágkorát, amikor minden második újvilági bevándorló szentül meg volt győződve arról, hogy ha máshogy nem tud szökni a gazdasági világválság elől, majd a ringbe száll, és jól kipofozza magát a bajból.
Még ugyancsak a vígjáték kategóriában szerepel a gyerekes humorú Bombajó bokszoló Bud Spencer főszereplésével (1982, rendező: Michele Lupo), illetve a felnőttesebb poénokkal operáló Eszeveszett bokszoló (2004, rendező: Maurice Barthélémy) is.
Szittya magyar legények
Hazánkban két bokszfilmet emelhetünk ki. Az egyik a Nehéz kesztyűk (1957, rendező: Varasdy Dezső, szereplők: Papp László, Rajz János), a másik a K. O. (1977, rendező: Rényi Tamás, szereplők: Cserhalmi György, Juhász Jácint). Mindkét alkotás a szocialista szellem diadalát helyezi előtérbe, igaz, az utóbbi film úgy, hogy jókat röhögni is képes rajta. Ökölvívó-nemzet lévén nem nagy elánnal fordultunk (eddig) eme műfajfilm kínálta lehetőségek felé, érthetően nem vágyunk látni kedvenceink bukását – még ha esetleg utána felemelkednek. „Adósak vagyunk” a közelmúlt boksztörténeteinek megfilmesítésével is. Szerintünk például Kovács „Kokó” István története jóval többet és érdekesebbet hordoz magában, semmint csak, hogy beugróként találkozzunk vele jobb (Üvegtigris) és rosszabb (Magyar vándor) filmekben.