Horthy tevékenységének megítélése máig ellentmondásos. Sokan – főleg a marxista történetírás – feudális, reakciós, fasisztoid, népsanyargató elemként tekintenek rá. Az utóbbi időben elfogulatlanabb kép kezd kialakulni róla, sokan vitatják az egyes neuralgikusabb eseményekhez fűződő felelősségét, és a konszolidációért tett érdemeit is elismerik – írja a Wikipédia.
A közös flotta élén
A kisnemesi sorból származó későbbi kormányzó tengerészként kezdte pályafutását: tizenhat évesen avatták az osztrák-magyar hadiflotta hadapródjává. Karrierje meredeken emelkedett, 1909 és 1914 között I. Ferenc József császár szárnysegédje volt. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesnek felelt meg.
Bevonulás a Felvidékre (1938) KÉPGALÉRIA
Az első világháborúban több ütközetben is részt vett, megsebesült, 1918. február 27-én ellentengernaggyá és több, rangban felette álló tisztet átugorva a cs. és kir. flotta parancsnokává nevezték ki. Vezetésével többször áttörték az ottrantói szoros védelmét, míg végül 1918. október 31-én IV. Károly utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak. A monarchia összeomlása után kenderesi birtokára vonult vissza. Horthyról, mint tengerésztisztről még az ellenséges erők tisztjei is nagyon jó véleménnyel voltak, és több megemlékezésben kiemelték lovagiasságát.
A Fővezér
A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt levő szegedi ellenforradalmi szervezkedéshez, gróf Károlyi Gyula kormányában hadügyminiszter lett. Később függetlenítette magát a szegedi hadügyminisztériumtól, és a Nemzeti Hadsereg élére állt. A Dunántúlon katonai igazgatást, kemény cenzúrát vezettek be: ebben a helyzetben zajlott többek között a korábbi „vörösterror” megtorlásaként a „fehérterror”, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették.
Tény, hogy Horthy soha nem adott parancsot megtorlásra. Emlékirataiban ugyanakkor elismerte a bűntettek megtörténtét, ám létjogosultságukat nem vonta kétségbe: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.” – idézi a Wikipédia.
A kormányzó
1919. november 16-án, miután a román hadsereg távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a „darutollas” haderő élén bevonult a fővárosba. 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst: 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, ezzel hozzájárult a húszas évek konszolidációjához. Bethlennel egész regnálása alatt jó viszonyt ápolt, fontos kérdésekben gyakran egyeztetett vele akkor is, amikor már nem viselt kormánytisztséget.
Bár jogkörét többször bővítették, Horthynak sosem lett túlzottan erős hatalma. Tisztsége örökletessé tétele érdekében is tett lépéseket: 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt, aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest.
Revízió
Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a trianoni békeszerződés revíziója volt. Ehhez elsősorban Németországtól és Olaszországtól remélhettek segítséget, ami azonban alapvetően meghatározta a két világháború magyar külpolitikáját.
1938-ban az első bécsi döntéssel a Felvidék déli részéből 11 927 négyzetkilométer került vissza Magyarországhoz több mint egymillió lakossal, amelynek 84 százaléka magyar volt. A békeidőben született döntést a nyugati hatalmak, Franciaország és Nagy Britannia is érvényesnek ismerték el. Véleményüket a háború után változtatták meg.
1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdély került vissza: 43 ezer négyzetkilométer, 2,5 millió lakos, amelynek 54 százaléka volt magyar. Magyarország április 11-én lépett be a világháborúba, amikor megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. Utólag sokan vetik a Horthy-féle politika szemére, hogy a visszatért területeken nem tartottak népszavazást. A nagy valószínűséggel Magyarország mellett szóló eredmény legitimálta volna a revíziót, és nem lehetett volna egyszerűen lesöpörni az asztalról a magyar igényeket az 1947-es párizsi béketárgyalásokon.
Zsidótörvények
1920-ban született Európa egyik első zsidótörvénye, a numerus clausus (zárt szám). Ennek értelmében a „nemzetiségi” hallgatók csak az össznépességen belül képviselt arányban látogathatták a felsőoktatási intézményeket. Ezt a jogszabályt egy év múlva Bethlen István szalonképessé tette, 1941-ben lépett újból hatályba.
Az első bécsi döntés évében lépett hatályba a második zsidótörvény, amely kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A törvény szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát.
A harmadik zsidótörvény 1941-ben faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták.
Hitler és hazai követői többször követelték Horthytól, hogy szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon: a kormányzó azonban hivatalosan saját antiszemitizmusát, politikusai felé pedig a magyar gazdasági érdekeket hangoztatva – amíg és ahogy a helyzet és tehetsége engedte – kiállt a zsidóság mellett.
„Horthy és a magyar katonák akciója volt a Hitler által megszállt Európában az egyetlen eset, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. Ilyesmit képtelenségnek tartottam; azt hittem, téves jelentésről van szó, vagy álmodom” – vallotta jeruzsálemi perében Adolf Eichmann náci vezető a fővárosi zsidók deportálásának leállításával kapcsolatban. Előtte azonban a védéki zsidóságot – több mint félmillió embert – hetek alatt hurcoltak el a magyar közigazgatás hathatós támogatásával Auschwitzba.
Fegyveres semlegesség
Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától, szerepe csak a területvisszacsatolások kapcsán nőtt meg ismét. A II. világháború kitörésekor hazánk megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon, és több ezer lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé: Horthy a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére.
A háború
Magyar katona sokáig nem vett részt fegyveres akcióban, bár 1941-ben – engedve az egyre erősebb külső és belső nyomásnak – Hothy hadat üzent a Szovjetuniónak. Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre, 1942 áprilisában azonban 200 ezer katona és 50 ezer munkaszolgálatos, a tragikus sorsú II. magyar hadtest indult a doni frontra. 1943-ban a szovjetek áttörték a magyar védelmi vonalat, és szinte teljesen megsemmisítették a hiányosan felszerelt magyar hadsereget.
Elvetélt kísérlet
A normandiai partraszállás keltette zűrzavart kihasználva az addig passzivitásba kényszerülő Horthy júniusban a hozzá lojális katonai erők segítségével megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását, megakadályozta az úgynevezett csendőrpuccsot. Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Horthyt Hitler tárgyalni hívta Klessheimbe, ahol elzárták, így nem tudta utasítani a magyar hadsereget.)
Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a legnagyobb ellenséggel, a kommunista Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni: október 8-án Faragho Gábor tábornok Moszkvában elfogadta a szovjetek feltételeit. Október 15-én megkezdődött a kiugrási kísérlet, ami a nyilas és németbarát tisztek ellenállásán megbukott. A Gestapo elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilasok vezetőjének adta át. Másnap családjával együtt Németországba internálták.
Emigráció
A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként álljon a törvényszék elé. Felesége romló egészsége miatt végül Portugáliába költözött. Estorilban halt meg, 1957-ben – a híradások szerint az 1956-os forradalom fellelkesítette, ám a kudarc nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt.
Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. Végül 1993-ban Kenderesen újratemették.