Egy véletlenül kikerült tanulmány kavart port a városházán, és egyszerre több budapesti teátrumnál. Az ominózus irományt a GKI Gazdaságkutató Rt. készítette a Fővárosi Önkormányzat megbízásából, mert a főváros szeretné valahogy kigazdálkodni az idei 13 milliárd forintos megszorítást. A kutató cég kegyetlenül kimondta az igazságot: az önkormányzatnak nem kötelező színházakat fenntartania, ezért érdemes lenne ennél a kiadási tételnél is körülnézni. Kapásból egymilliárdos elvonást javasoltak, ami a főváros évi 2,2 milliárdos színházi támogatási összegének majdnem a fele. (Megjegyzendő: a fővárosi színházak a költségvetéstől is kapnak állami támogatást. Ennek értéke 2007-ben nem változik, igaz, nem is követi az inflációt. Vannak emellett Budapesten fővárosi pénzt nem használó teátrumok is, ezeket a központi költségvetésből finanszírozzák, ilyen például a Játékszín vagy a Nemzeti Színház.) A kvóta
Az érintett 14 budapesti színház igazgatója azonnal felhördült: ekkora elvonással nem érik meg a következő évadot. A városháza nyugtatgat: nem lesz fűnyíróelvszerű támogatáscsökkentés, ámbár szeretnék költséghatékonyabb gazdálkodásra serkenteni a színházakat. Jóval többe kerül a köznek ugyanis egy néző, ha az például a Trafóba, vagy épp az Új Színházba ül be, mint ha a Madách Színházba. Az előbbiekben a jegy árához 11,2 ezer, illetve 8,3 ezer forint támogatás csatlakozik, míg az utóbbinál csak 2 ezer forint (lásd az ábrát). Az ehhez hasonló aránytalanságokat szeretnék kiküszöbölni a budapesti színházak támogatásának racionalizálásakor. Tüttő Kata, az önkormányzat pénzügyi és közbeszerzési bizottságának elnöke a Figyelőnek azt mondta, a színházakat kevesebb pénzből is lehetne működtetni, ha vezetőik rá lennének kényszerítve a hatékonyabb gazdálkodásra. Úgy véli, az indokolt jegyáremelés mellett – hiszen a budapesti átlagos 85 százalékos kihasználtság szerinte azt mutatja, az emberek megveszik a jegyeket – a repertoárokat is a szerint kellene összeállítani, hogy mire mennek be a nézők. „A kevesebbeket vonzó művészszínházi előadásokat pedig kisebb befogadóképességű helyekre kell vinni” – mutatott rá Tüttő.
„Az év eleji drágulások óta óvatosan kell kezelni a jegyáremelést. A néző már egy 10-20 százalékos drágítást sem bírna ki, ha pedig egyáltalán nem jön be hozzánk, végképp becsukhatjuk a kaput” – mond ellent Márta István, az Új Színház igazgatója a városházi ötletnek. A színházjegyek áfájának emelése, a tavalyi elvonások, illetve a színlelt szerződések átalakítása miatt már így is nehéz helyzetben vannak. „Ha pedig csak bulvárt és zenés darabokat játszanánk, elég szomorú képet mutatna a fővárosi színházi élet” – utal arra, miért nem működhetnek kulturális vállalkozások kizárólag üzleti alapon.
Repertoárpénz
Igazán költségessé a repertoárra alapuló rendszer teszi a magyar színházi struktúrát. Európa-szerte több országban az úgynevezett en suit színjátszás dívik, amikor is a színházak – amelyek többsége magánkézben van, egy-két állami teátrum működik csak – alkalmilag szerződtetnek társulatot, s csak egyetlen előadást játszanak, egészen addig, ameddig bemennek rá a nézők. Ezzel szemben egy magyar színház állandó társulatot tart fenn, ami megköveteli, hogy minden színésznek folyamatosan legyen munkája, művészileg pedig lehetetlen helyzet, hogy egy előadást kéthavonta egyszer tűzzenek csak műsorra: ahhoz azt szinte teljes egészében újra és újra be kell tanulni.
A GKI tanulmányában és a városházi vezetőkben is felmerült, hogy nem feltétlenül a támogatást kell csökkenteni, csak annak rendszerét átalakítani. Például úgy, hogy a jelenlegi fix összegű támogatás helyett normatív rendszerben, az eladott jegyek után kapnák a teátrumok a pénzt. Így maguk is érdekeltek lennének abban, hogy hosszan repertoáron tartható, nézővonzó előadásokat állítsanak színpadra.
Schiffer János, Budapest egykori, kulturális ügyekért felelős alpolgármestere – jelenleg MSZP-s országgyűlési képviselő – szerint is valamivel közelebb kell vinni a színházakat a piaci viszonyokhoz, de ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra megtenni. Elképzelhetőnek tartja, hogy – egy ésszerű, a kulturális értékeket nem veszélyeztető határig – kevesebb bemutatóval, több bevétellel kecsegtető előadásokkal, és néhány helyen a tömbösített játszásmóddal (amikor egy előadást egyhuzamban több napon keresztül játszanak, így spórolva a költségeken) lassan meg lehetne változtatni a teátrumok jelenlegi aránytalan, elsősorban az állami forrásokra alapuló gazdálkodását.
Üzleti modellek
A főváros egyszer hozzáfogott már a rendrakáshoz. Ennek keretében alakult át 7 teátrum közhasznú társasággá (kht.), mert azt remélték, a gazdasági forma nagyobb mozgásteret enged a költségvetési intézményi léthez képest. A tavalyi gazdálkodási adatok ugyanakkor azt mutatják, egy-egy színház sikere nincs szoros összefüggésben a működés szervezeti formájával. Merthogy amennyire figyelemre méltó a kht.-ként működő Madách Színház eredménye (az állami források mellé 65 százaléknyi sajátot hoznak, és az összes bevételük felét a jegyárakból befolyó összeg teszi ki), oly lehangoló az Új Színház helyzete (80 százalékban állami támogatásból él, mindössze 15 százaléknyi jegybevételi aránnyal). Nincs mivel büszkélkednie a Trafónak sem 7 százalékos jegybevételével, vagy a Katona József Színháznak, ahol 17 százalékot szednek össze jegyekből, és összesen költségvetésük 43 százalékát teremtik elő maguk. Érdekes viszont a Budapesti Operettszínház helyzete. A magas jegyárakkal, jól menő zenés előadásokat játszó teátrum egymilliárdos állami támogatása mellé ennél még többet, összes bevételének 56 százalékát saját maga termeli ki, elsősorban jegybevételekből.
A hasonló sikerre képes színházaknál nem véletlenül merül fel a privatizáció kérdése, erről azonban egyelőre – városházi vezetők és színigazgatók is – csak nagyon halkan beszélnek.
Csóti József, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója furcsállja, hogy a privatizáció nem merül fel egy olyan helyzetben, amikor valahogy spórolni kell. Szerinte – néhány jól kiválasztott színháznál – érdemes lenne megfontolni az üzemeltetés magánkézbe adását. „Esetükben ez persze könnyedebb műfajokat, kevésbé igényes kiállítást, kevés szereplőt és jegyáremelést feltételezne, amire nem minden társulat, illetve nem minden színházépület alkalmas” – mondja a gazdasági vezető arra utalva, hogy a Radnótiban ők például hiába állítanak ki egy ilyen sikergyanús darabot, mert abból a 230 főből, akiket le tudnak ültetni, nem lehet nyereségesen kijönni. A városháza nyitott az új ötletekre: a budapesti színiigazgatókkal egyenként leül tárgyalni a jövőről.
Egy biztos, a színházak és a városvezetés részéről is szemléletváltásra van szükség. Ameddig ugyanis több színház alapító okirata is megszabja, hogy az intézmény üzleti tevékenységből bevételének csak egy bizonyos százalékát szerezheti (Bérletes eladás – Figyelő, 2005/51-52. szám), a teátrumok sem fogják kezüket-lábukat törni egy kis pluszbevételért.