Már a mozikban: Apocalypto

Nem nehéz párhuzamot találni a maja birodalom (kb. i. e. 2600-tól i. sz. 1517-ig) széthullása és a mai euro-atlanti uralom gyanús – végső? – vergődése között. Aki arra vágyik, hogy a dzsungelben tapírokra vadászó, fúvócsövekkel (kezdetleges szerszámokkal) hadonászó, félig pucér fenekű indiánok páratlan országgá és halommá alakulását lássa, csalódni fog.

A bukásba –az „apokalipszisbe” – pillanthatunk bele, a rendező-forgatókönyvíró (és Oscarra érdemesült) Mel Gibson nem tudott – és vélhetően: nem is akart – engedni a csábításnak, hogy a fentebbi analógiával ne példálózzon. Nem tudjuk meg, hogy „hirtelen” mi késztette az erdei embereket, hogy csodálatos piramisokat emeljenek, és olyan matematikai, csillagászati tudásról tegyenek tanúbizonyságot, amiről a korabeli Európa még álmodni sem mert. Igazság szerint, lehetetlen vállalkozás lett volna a kezdeteket megragadni – bár kissé fáj a szívünk, mert bolondjai vagyunk a lehetetlen vállalkozásoknak.

A rettenthetetlen és A passió című filmekkel megkezdett útján halad Mel Gibson, realisztikusan (véresen) ábrázol, könnyen és kétségek nélkül formál véleményt (a maja civilizáció megérett a pusztulásra, vagyis pontosan: túlérett), és maximálisan aláveti magát és koncepcióját a fátumnak (igaz, a múlt rekonstruálásánál nem tehet másképp). Az erjedést egy ifjú indián, Jaguár Mancs (Rudy Youngblood) sorsán keresztül éljük meg. Zéró Farkas (Raoul Trujillo) vezetésével faluját fejvadász holcane (hoka) harcosok dúlják fel, a túlélőket elhurcolják, hogy a központi maja templom oltárán – dobogó szívüket kihasítva – feláldozzák őket Kukulkán főistennek.

Erős, feszült és nyers film Gibson harmadik eposza. A közelképeket, az egykori majákat alakító leszármazottak – akiket nem egy esetben amatőrök játszanak (például: Carlos Ramos) és ugyanúgy eredeti, korabeli nyelven (yukatek) szólalnak meg, mint ahogy az A passióban történt – játéka, hitelessége kapcsán nincs bennünk semmi kétely. A hanyatlás és az egyéni motivációk bemutatásakor igen.

A film – szerintünk – egyik legerősebb jelenete a bizánci tobzódást idéző maja udvar (a király és környezete) megjelenítése. Amikor „iparszerűen” kísérik a vesztőhelyre a szerencsétleneket, és miközben a nép ujjong, a vezetők szinte ásítva, egykedvűen fogadják a történteket. Ennek a hangulatnak és miliőnek a kibontása többet, hangsúlyosabbat igényelt volna. Csak halkan jegyezzük meg, ugyan ráizzadt kezünk a székfára, de sokkokkal nem lett kevesebb a film, az eredeti szándék? És nem túl idealisztikus a megváltást-megoldást nyújtó (keresztény) spanyol konkvisztádorok röpke felbukkanása?