A fesztivál megnyitóján a szecessziós színházteremben magyar nemzeti színű drapériával bélelték ki a zenekari árkot, piros-fehér-zöld színű selyem borította a szónoki pultot, piros-fehér-zöld színben pompáztak a falakra aggatott virágcsokrok. Elsőnek Liszt Mefisztó-keringője csendült fel az első sorban ülő díszvendég, Szabó István, a Mephisto Oscar-díjas rendezőjének tiszteletére, bemutatták a nagyfilmek előtt futó filmszignált, amely Fábri Zoltán Körhintájának híres jelenetére rímel, csak Törőcsik Mari és Soós Imre helyett mai szereplők ültek és forogtak körbe-körbe a körhintán.
Cottbus, a Berlintől 150 kilométerre fekvő keletnémet város ismét filmfesztivált rendez, tudatosan főleg közép- és kelet-európai filmeket mutat be, zömmel fiatalok alkotásait. Ha valaki a térség filmterméséről akar teljes képet nyerni, Cottbusba kell elzarándokolnia.
Tizenöt évvel ezelőtt határozták el, hogy továbbra is figyelik a felbomlott szocialista térség filmjeit, filmművészetének alakulását. Németországban, legalábbis a mozikban, “alulreprezentáltak” a közép- és kelet-európai filmek. Valaki arra emlékezett, hogy utoljára a kilencvenes évek elején látott magyar filmet német moziban, Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című alkotását. A televíziós állomásokon elszórtan fel-felbukkan egy-egy magyar film. Maradnak a fesztiválok, a retrospektív vetítések.
A cottbusiak már most szívesen emlékeznek arra, hogy a magyar filmek mindig is “kissé más fesztiváljuk” erősségei voltak. Az első fesztivál nagydíját is magyar film, Monory Mész András Meteója nyerte. A 15., jubileumi fesztiválon talán a Cottbushoz való magyar ragaszkodást jutalmazták azzal, hogy a versenyprogramban és azon kívül pergő körülbelül száz film csaknem fele magyar.
Szabó István filmrendező öt éve a fesztivál tiszteletbeli elnöke, a cottbusiak “utazó nagykövete”, aki az itteniek filmszeretetének és szakértelmének a hírét viszi el a világba. Hálából és az életmű előtti tisztelgés jeléül különdíjjal jutalmazták Szabót, színes Lubina-üvegszoborral, Kovács Margit szobraira emlékeztető lányfigurával.
A Kedveském-díjas Szabó István, “a magyar film híres arca”, személyes visszaemlékezésekkel és anekdotákkal igyekezett oldani az elhúzódó protokolláris rész monotóniáját. Bevallotta, először ódzkodott attól a gondolattól, hogy kizárólag közép- és kelet-európai filmeknek szenteljenek egy fesztivált, nem akarta, hogy úgymond gettóba zárják a kelet-európai filmet.