Az ünnep kezdetei a IV. századba nyúlnak. Szent Efrém szíriai egyházatya (373) és Aranyszájú Szent János (407) már tud Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja. Nyugaton 609-ben tűnik föl először ez az ünnep, mikor május 13-án a “Szűz Mária, Vértanúk Boldog- asszonya és minden vértanúk” tiszteletére avatják föl a római Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén Írhonban és Angliában kezdtek ünnepelni a 700-as években, és ez az ünnep hamarosan általános lett.
A Halottak napja Sz. Odiló clunyi apáttól (962-1048) ered, aki emléknapul a Cluny anyaház alá tartozó minden bencésházba bevezette. Ez a rendelete (998) máig fönnmaradt. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték; a 14. század elejétől Róma is átvette.
A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén „mindönszentek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Egy néphit szerint, aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.
Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak…
Az Halottak napja és a Mindenszentek ünnepének eredetei a kereszténység előtti időkbe is visszanyúlnak. A kelták a természetet magasztalták, és sok istent imádtak, de a napisten volt a legfontosabb, aki a munkát és pihenést jelképezte, tette gyönyörűvé a földet és növesztette a termést.
A kelta újévet november 1-jén ünnepelték egy nagy fesztivállal, mely a nap-szezon végét, a sötétség és hideg kezdetét jelezte. A kelta hagyomány szerint a napisten Samhain, a halál és sötétség istenének fogságába került ilyenkor. Az újév előestéjén, október 31-én, a hiedelem úgy tartotta, Samhain összehívta a halottakat. A halottak különböző formában jelentek meg; a rossz lelkek, állatok figuráit öltötték fel, főként macskáét. Október 31-én, miután a termést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, és tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Amikor eljött a reggel, a papok minden családnak parazsat adtak, hogy új tüzeket gyújthassanak. Ezek a tüzek tartják melegen az otthonokat és űzik ki a gonosz szellemeket.
November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült kosztümökbe öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére 3 napos fesztivált tartottak. Ez a fesztivál volt az első Halloween.
Az I. században a rómaiak elfoglalták Angliát. Sok hagyományt hoztak magukkal, melyek egyike a Pomona-nap volt, ami a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe, és november 1. körül tartották. A következő évszázadok folyamán a kelta Samhai fesztivál és a római Pomona-nap hagyományainak keveredésével jött létre az első őszi ünnep.