Élete utolsó interjúját kezdte Eörsi azzal, hogy, Leukémia, aki jó egy éve kért tőle először randevút, csakis nő lehet – már csak a rá való tekintettel, és persze a latin ragozás szabályai szerint is. A dr. Noha szerzője nem ír többet ilyen lakonikusan rövid és kegyetlen történeteket, nem készít több fordítást, dalszöveget. Győzött a kisasszony persze, nem lehetett másként, tudta előre ezt a Kossuth- és friss Szép Ernő-díjas szerző is, de volt mersze és bátorsága megírni is mindezt. Nem tehetett persze mást, és mi is hiába ringattuk magunkat abba az illúzióba, hogy az író számára ez orvosság – legfeljebb nekünk orvosság, olvasóknak, akiket onnan tudósított valaki, ahonnan egy idő után nincs visszatérés.
Így is olvasva a poszthumusszá váló dr. Noha-kötet történeteit érezzük meg, mit vesztettünk el Eörsi István távozásával igazán. Ezt a hol kellemetlenül vitriolos, hol sebészi pontossággal vágó örök vitatkozót, akiből ugyanilyen nincs még egy. Utolsó történetei is filozofikusak és szinte publicisztikai frissességgel aktuálisak egyszerre, a gunyorosságot és a szolidaritás örök készenlétét is csak ő tudta így vegyíteni. Lecsupaszított pillanatfelvételek egy-egy találkozásról, párbeszédről – direktben egyik sem szól még a betegségről vagy halálról, de ezek ma már akaratlanul is ott köröznek felettük, mint Miles Davis utolsó albumának, az Aurának különböző színeket leképező számaiban. Eörsit sokan utálták udvariatlan egyenességéért, olykor kíméletlenül kekec vitastílusáért, őt olvasva leginkább mégis egy hihetetlenül szabad embert kezd el irigyelni az olvasó. Mert csak szabad emberek mernek ilyen biztosan átlépni nagy közhelyeket, és egymás mellé helyezni oly ellentmondó dolgokat, abban a tudatban, hogy sokan mégis elhiszik nekik.
Persze, Leukémia kisasszony győzött, Eörsi István élt 74 évet, egy író viszont átköltözött halhatatlanjaink közé.