A költő egyszerű versépítkezési szokásait, beszélt nyelvi, szinte prózai stílusát e kötetben sem vizsgálja fölül. A könyv két részre, laza ciklusra oszlik.
Az első címe: Talán ez még ugyanaz. Itt a gyerekkori emlékek, történelmi-kulturális hatások örökítődnek meg; erre utalnak a verscímek is: Az óra, A gépradír, A bicikli, A bögre, A villanyvonat stb. Ugyanakkor ennek a résznek a kulcsverse, a Simára kopott kőlépcsőn a meghatározottságok, az időbevetettség elleni igény benyújtásáról szól, s egyfajta isteni teremtőmunka után vágyódik. Ehhez azonban le kell írni a múltat. Mindenesetre a régi dolgok megörökítése nemcsak leltározás, hanem egy magánmitológia verssé, műalkotássá kalapálása is, a múlt élővé tétele.
Hogy ez a “magánfilológia” mennyire megtelik szeretettel, gyöngédséggel, élettel, azt A szív című vers mutatja jól. Képek, toposzok átértelmezése, alulstilizálása, egyénítése folyik, a személyes-családi sík önironikus közzététele: legendárium-képregény. A múlt feldolgozásának munkatervét foglalja össze a Könnyű évek című vers. A második ciklus a Talán innen más. Itt más alapállású versek következnek: az elvesztés félelme, a felhalmozás ösztöne, a megszégyenülés, a múltbéli neuralgikus pontok feltárása jellemzi ezt a részt. Sőt elég meglepő módon a könyv végére előlép a transzcendencia utáni vágy.
A tudás gyanússá válik, mert (a hithez képest) kevés, márpedig “félek a kevéstől. […] csak kukucskálni szabad, de azt örökké.” (Isten trónusa mögül) Az isteni létre vágyó költői én elbukik, belátja saját alárendeltségét. Igazi szerénységtörténet ez a könyv.
– Kertelő Agár –