Hogyan kezdjem? Mexikóban, ahol mostanában élek a PIN-kód is NIP-kód, de Brazíliában az éttermi WC piszoárjait jégkockával töltik fel. Hogy miért is? Mert amíg a lányok otthon a hóba fekve angyalt rajzolnak, addig a fiúk mindezt állva is tudják, sőt színesben! Igen, mert élvezet nézni, ahogy a piszoár előtt állok és alattam a jégben kortárs műalkotások rajzolódnak ki – majd enyésznek el.
Mert Rio magáról az élet élvezetéről szól. Minden helyzetben…Brazil kolléganőm szerint ebben az országban azért nem alakultak ki olyan kultúrák, mint az inka, maja, vagy azték, mert az itt élő embereket mindig terített asztal vette körül, kaja, pia nem volt gond. Minek strapáljam magam, ha megvan mindenem, minek verjelek fejbe, ha mindkettőnknek jut?
Ehhez mérten kitűnő a kaja, gyilkos a pia, szuperek a nők és mindennek a tetejében még bántóan olcsó is az egész (a napidíj itt is elkölthetetlen). Bunkóság, hogy mindig 30 fok van és egyáltalán: olyan az éghajlat, hogy az első kiwifa elültetése után 10 évvel a világ első kiwitermelője Brazília. Felhőtlen örömünket csak az árnyékolta be, hogy a portugál nyelv “felülről kompatibilis” a spanyollal: ők értik a spanyolt, a spanyolajkúak nem értik őket. Leírva nem gond, egy az egyben spanyol, de a kiejtés engem leginkább a lengyelre emlékeztet.
Kaland-szekció
Nem mondhatnám, hogy sokat foglalkoztunk a közbiztonság kérdéskörével, tettük a dolgunkat, zártuk az ajtót, félkilós smukkot nem hordtunk, kétmilkás videokamerát nem lóbáltunk. Körüljártunk egy belvárosi kortárs katedrálist, majd egy felejthető fehér villamos-viaduktot és éppen slattyognánk akármerre, amikor is négy utcagyerek kerül elő a semmiből. Egy emberként ugrottak a hátizsákomra – gyors zsákmányt remélve – de csalódniuk kellett!
Rövid dulakodás után hatan ráncigáltuk a zsákot (Deuter Aircomfort – ezek után nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek!), de két magyar négy brazillal ér fel: a zsák maradt. Fergeteges sikerünkben nem kis szerepet játszott figyelemfelkeltő Tarzan-üvöltésem (apropó Tarzan, megtaláltuk a sírját egy vulkán tövében, de erről majd máskor) és életem legnagyobb seggberúgása, amit a csetepaté végén, mintegy nevelő célzattal osztottam ki. Erről akkor ennyit. Brazil alvilág megalázva.
Aztán persze megnéztük a Corcovado hegyen kitárt karral álló Krisztust is. A legenda szerint arra vár, hogy a brazilok elkezdjenek dolgozni. Nos egyelőre csak vár. A hegyre két út vezet, egy rövid és egy nagyon hosszú. A rövidet – érkezésünk előtt nem sokkal – elmosta egy földcsuszamlás. Hát – mondta a taxisofőr – van egy harmadik út is, csak ahhoz kell bérelnünk vezetőt. Nem értettük miről van szó, a robogós arc ment előttünk, mi követtük. Az első géppisztolyos civil után rájöttem: nem azért kell a vezető, mert a sofőr nem tudja az utat – ő volt az “útlevél”, biztosítva, hogy épségben keljünk át a háborús zónán.
Élet a strandon
Na vissza a tengerpartra! Szóval miért is olyan érdekes a riói bícs? Hát szebb sok van, az biztos, a homok is csak sárga, míg máshol szürke, fekete, esetleg vörös. Még csak nem is azúr a víz, kicsit büdös is ott ahol éppen a szennyvizet szivattyúzzák bele nagynyomással, elvétve van 1-1 pálmafa. Viszont életkedv és jajdekúlcsávóvagyok-érzés az már igen!
Magát a tengerpartot úgy kell elképzelni, hogy a 100 méteres homoksávot sétány szegélyezi, amely partonként változó fekete-fehér kőmozaikkal van kirakva. Copacabanán pl. fekete-fehér hullámvonalak vannak, Barrán kis halacskák (itt sem lennék hidegburkoló). A sétány után kétsávos bicikli- (görkori-, gördeszka-, görsí- stb) út van, majd 2×3 sáv autóút, köztük pálmasor. Aztán jönnek a szállodák, szórakozóhelyek, még beljebb lakóházak, majd a nyomornegyedek (favelák).
Az élet nappal a homokon, este a sétányon, éjszaka a lokálokban folyik, de meg nem áll soha. Fura arcok a rióiak. Vigyorognak, mint a vadalma és felfelé tartott hüvelykujjal teszik világossá: minden tuti, királyság van, zsír kúl az élet. Igaz, hogy a seggem kilóg a gatyából, velejéig korrupt a kormány, a maffia tartja kezében a várost, de – kit érdekel? Szociográfiáról és agysebészetről kevésbé érdemes velük társalogni, de ha lábtenisz, röplabda vagy éppen csak egy kókuszdió mellett ücsörgés a téma, akkor nagyon tudják a frankót. Ennyi foci és strandröplabda pályát nem láttam még együtt, de ennyi aranylábú gyereket sem, az biztos.
A sétányon kb. 100 méterenként van büfé, némelyik 24 órán keresztül nyitva, melyek ontják a kókuszt, sört és persze a caipirinhát. Ez utóbbi olyan, mintha koktélt innál (ezt most a 30 év felettieknek: némi brutálszesz, cukor, gyümölcs és jég), de 3-4 után teljes pusztulat következik be, illetve alkattól függően vannak, akik ekkor megtanulnak táncolni.
A Megasztár
És még egy igazi latin mosolyfakasztó e régióból: a hely a Copa Airlines 211-es járata, épp szállnánk fel Panama City-ből Quito felé. A személyzet a másság jegyében kizárólag férfiakból áll és az egyik marhára ismerős. De honnan ismernék én egy panamai légiutas-kísérőt? Megnézem a kitűzőjét: Gary [Gári]. Semmi.
Na mindegy, tévedésből elkezdem nézni a videóra vett biztonsági utasításokat és mit ad isten: az instruktor – Gary Bird… hát ő lenne az, innen ismerős, ő az a király, aki legelegánsabban csatolja be a biztonsági övet, és leggyorsabban fújja a mentőmellényt! És ebben a pillanatban Gári elvörösödik, és izomból bekeményít. Itt meg kell, hogy jegyezzem: Latin-Amerika nem a fegyelméről híres, teljesen normális dolog fel- és leszállás közben felállni, csomagot rakodni, egyáltalán ordítozni és mindenek előtt egymásról fényképet csinálni, hogy José bácsi és Nuria néni láthassa: tényleg repülőben ültem. Szóval Gáriban felszalad a pumpa és miután az egyik helyi muchacho a vetítés (az ő nagymonológja) közben feláll és rakod és keres és dumál, kitépi kollégája kezéből a mikrofont és belevakkant: “Világosan megmondtuk, hogy mindenki maradjon ülve, mostantól ha bárki feláll, visszatekerjük és még egyszer lejátsszuk a videót.”
Na, gondolom, ez titánkemény, bár még otthon is ellenállást szülne, nem hogy itt és így is lesz: Cecilia néni három sorral előttem nem bírja kihagyni a ziccert, elindul WC-re. Gári arcizma görcsbe rándul, és már tekeri is vissza a cuccot. Két perc múlva Carlito nagypapa gondolja úgy, hogy neki mindenképpen most azonnal kell a fogsora a felpakolt táskából, videó vissza, Gári újból nekiveselkedik a mentőmellénynek. A kis Pablo felállását már egyöntetű “puta-madre” fogadja és Gári győz: negyedszerre lemegy a videó és ő, mint igazi megasztár vonul végig a folyosón – hiába, a világot jelentő deszkák.
Folyt. köv.