A himalájai kiruccanást követően egy hétre magukra hagytam cimboráimat és visszatértem Puneba vizsgázni. Vesszőfutásom azon az éjszakán kezdődött, melynek másnapjára újabb találkozót beszéltünk meg Goán. Éjjel háromkor defektet kaptam a robogóval, ám ezen még viszonylag gyorsan túltettem magam.
Másnap viszont rengeteg dolgom volt, ide-oda kellett rohangálnom, ezért még indulás előtt kölcsönkértem egy ugandai cimborám robogóját. Nagyjából készen voltam az elintézendőkkel, mikor hazafelé vettem az irányt, ám pár sarokkal a campus bejárata előtt egy kanyarban hirtelen koordináta-tengelyt váltottam, hogy megízlelhessem a fekve motorozás gyönyöreit. A közepesen hatalmas nyalás után pont egy unatkozó rendőr lába előtt kötöttem ki, aki gyengéden kiemelt a forgalomból.
Egy-két tucat horzsoláson és csuklóficamon kívül semmi komolyabb nem történt, szerencsére a robogó is teljes épségben úszta meg, az egész igazából csak azért volt kellemetlen, mert mindez néhány órával az utazás előtt történt. Gyorsan összekaptam magam, a fertőzések miatt magamra aggattam egy csomag ragtapaszt, melynek köszönhetően mikor megérkeztem Goába, úgy néztem ki, mint Safranek a Macskafogó végén.
Goa harmadjára
Goa aztán mindenért kárpótolt (ismét). Ezúttal a déli csücsökben fekvő Palolem faluban voltunk, bár ha jól emlékszem nem távolodtunk el 200 méternél jobban a tengerparttól – fölösleges is lett volna. A több száz méter hosszú öbölben minden egy helyen volt. A pálmafákkal körülvett csodálatos tengerpart már nem volt igazán újdonság számomra, bár azt sem hinném, hogy ezt meg lehet szokni. Ami viszont új volt, hogy a tengertől mindössze harminc méterre voltak a bambuszlevelekből készült, szállásként kifejezetten jól funkcionáló kunyhóink, és hogy ez a harminc méter se legyen hiába: itt egy hangulatos kajálda volt, az árnyékos részeken pompás függőágyakkal a parthoz közelebb pedig kényelmes nyugágyakkal.
Nehéz is azt leírni, mennyire jó ott az embernek, a legtalálóbb talán egyik cimborám észrevétele volt. Sajnos nem tudom már pontosan idézni, de a lényege az volt, hogy senki sem mert a szemébe nézni a parton keresztül hatalmas zsákokkal a kijárat felé szomorúan bandukoló turistáknak: mindenki elkapta szemét a távozókról.
Ekkortájt pont John Graham Kamra című könyvét olvasgattam, melyben a szerző a halálra ítéltek (elkülönített) börtönéről és az ottani hangulatról ír. Mivel ítélet és végrehajtás között akár évtizedek is eltelhetnek, így mindenki hosszú távra rendezkedik be. Csak akkor kavarodik fel a lelkek állóvize, mikor egy-egy embert kivégeznek és ilyenkor a többiek is szembesülnek a ténnyel: előbb-utóbb rájuk is sor
kerül. No, ez elől az érzés elől próbált mindenki menekülni, és nézett zavartan a másik irányba, ha valaki cuccokkal menetelt az öböl kijárata felé. Sajnos aztán eljött a mi napunk is, és a viszontlátás ígéretével, de fájó szívvel búcsút vettünk a tengerparttól.
Mumbai vasárnap
Egy éjszakai vonatozás után másnap reggel értünk Mumbaiba, ahonnan többen többféle emlékekkel távoztunk. Az egészségesek megpróbálták kihasználni a két napot, és kifogyhatatlan energiával nézelődtek, mi azonban egyik cimborámmal elég gyorsan kidőltünk: neki a gyomrával volt baja, saját elmondása szerint egy krumpli volt a hátsó felében, egészben.
Nekem a fogammal adódtak egyre komolyabb gondjaim, és egy átszenvedett éjszaka után saját elhatározásból (!) nekivágtam fogorvos után kutatni. Több rendelőben, kórházban is jártam, ám kiderült, hogy rossz napot választottam. Vasárnap ugyanis akár fel is dobhatod a talpad, de fogorvost nem kapsz Mumbaiban – legalábbis nem sikerült ilyet leakasztanom. A legtöbb, amire jutottam, hogy egy nyomornegyed közepén végre találtam egy kórházat, ahol egyébként pont valami politikai tüntetés zajlott (közelednek a választások), de arra azért hajlandók voltak, hogy ha elmegyek és veszek magamnak injekciós tűt meg fájdalomcsillapítót, akkor ők 10 rupiért beadják nekem a szurit. Így is lett.
A barátom szerencsésebb volt, bár a krumplit meg egy ideig cipelte magával, ő az első kórházban kapott egy gyógyszert, amely hosszabb távon enyhített fájdalmain. Így kezdtünk bele a Delhibe tartó 24 órás vonatozásba, amit egészen jól átvészelt a társaság, bár ebben valószínűleg volt szerepe a több tekercsnyi elfogyasztott vécépapírnak és a több levélnyi fájdalomcsillapítónak, mely az én fogfájásommal volt hivatott küzdeni.
Letolt gatyával…
Delhiben aztán már pörögtek az események, minden meg volt szervezve. Egy ott tanuló barátném (a fejre pottyant, de azóta meggyógyult bangladesi űrkutatólány húga) riasztott és készenlétben tartott egy kiváló fogorvost, aki végül este 11-kor jött be értem a kórházba, és látott neki a kezelésnek. Fél órával később, mikor végzett, még leült, és lerajzolta nekem, mi a gond a fogammal – valahogy ilyennek képzelek el egy orvost. Ha eddig kétségeim lettek volna a Bombay-Delhi párharc kimenetelét illetően, a főváros a fogorvosversenyben is porrá zúzta a tengerparti metropoliszt.
A kezelés egyébként még három alkalomból állt és további öt napig kellett reggel és este injekciót kapnom. A kórház azonban a város másik végén volt, ráadásul csak két napot voltunk Delhiben így az injekció-kúra jócskán átnyúlt az újabb északi utazásainkba. Ennek az lett az eredménye, hogy napjában kétszer vadidegen falvakban és városokban kellett orvos vagy nővérke után kutatnunk, aki beadja nekem az injekciót.
Ennek köszönhetően volt szerencsém ellátogatni többek között egy Krisna kórházba, egy rendőrségi laboratóriumba és egy patológiai intézetbe is. A legmókásabb mégis az volt, mikor egy országút mentén fekvő, nem túl patinás kis faluban az egyik boltos szerzett ugyan egy orvost, a rendelő azonban éppen felújítás alatt állt, így kiraktak nekem egy sámlit az utcára, és ott oltotta be a doki a vállamat. Szerencsére, máskor ugyanis az előírás szerint a hátsó felembe kaptam a szurit, gondoltam is arra, hogy ha a gasztronómiai kalandozásokhoz és az útikönyvekhez hasonlóan megírom a kórházakkal és a rendelőkkel kapcsolatos tapasztalataimat, akkor annak biztos az lesz a címe: Letolt gatyával Indiában.
2004. április
A következő rész: